Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja
A salzburgi éjszakákban van potenciál. A kora esték ígéreteiből táplálkoznak, és keresik a rejtekhelyeiket. Aztán mint a palackból kiszabaduló szellem, elhagyják üvegüket, és tüzet gyújtanak az arcokon.
Azon az estén, amikor Andreas Schett, a Franui trombitása a Blaue Gansban finom példákkal átszőtt előadást tartott az asztali zenéről, a palack tartalma egy Uwe Schiefer-féle Blaufränkisch Szapary volt Dél-Burgenlandból. A fűszeres, magabiztos Szapary megtestesítette azokat a szellemeket, amelyeket megidéztünk. A Blaue Gans konyhája ehhez valami egészen extravagánsat kínált: flank steaket. Ez a darab, amely meglehetősen ritkán forog közkézen, a marha hasaaljából származik. Ez a húsrész meglehetősen lapos, szaftos, és nem olyan látványos, mint egy jól megtisztított bélszín vagy egy tomahawk steak. Cserébe viszont egészen leplezetlenül és közvetlenül bontakoztatja ki nagyszerű, jellegzetes ízét – Manfred Höllerschmid, a kamptali hentesmester biztosan elmosolyodna ezen a ponton. Ő volt az, aki megismertetett a flank steak örömeivel, egy olyan örömmel, amelyet alaposan kipróbáltunk mindenféle elkészítési móddal, a jól felfűtött sütőtől a nyílt tűzig. És igen, a flank steak és én azóta közeli barátok vagyunk.
A hússzállítmányt tehát a beavatottak egyetértő bólintásával üdvözöltem, hogy a Blaue Gansban is egy kis szakértelmet sugározzak. Senki sem figyelt rám. Vettem egy nagy falatot a húsból, ami nagyon szaftos volt, és azonnal egy szép mintát maszatoltam a fehér ingemre.
– Összekented magad – jegyezte meg azonnal Andreas Schett.
Az este hátralévő részét egy szalvétával a galléromban töltöttem, amely rövid idő elteltével úgy nézett ki, mint egy Hermann Nitsch-féle csurgatott festmény – de legalább azt a benyomást keltette, hogy választásom volt, hogyan nézzek ki. És mivel alapjában véve arról a szellemről volt szó, amely ki akart törni a palackból, az első üveg Szaparyt még néhány követte, ami nem volt nagy mutatvány: ugyanis fokozatosan csatlakoztak hozzánk a salzburgi szellemi és kocsmalélet szenvedélyes játékosai, ami – mint tudjuk – a nap bizonyos szakaiban ugyanazt jelenti.
Amikor éjfelet ütött az óra a Blaue Gans boltívei alatt, már másodszor beszéltük ki az este folyamán a zene kérdését. Andreas Schett, a Franui nyughatatlan vezetője, aki maga is trombitás, és zeneileg minden stiláris elhajlás és keveredés iránt erősen érdeklődik, hosszú nekifutással jutott el a klasszikus divertimentótól, a barokk uralkodó osztályok asztali zenéjétől a kortárs báli zene pulzáló ritmusáig, amelynek legfőbb funkciója az, hogy akadályozza a beszélgetést, és az italfogyasztást pótcselekményként támogassa.
Például jólesett, hogy az étteremben csak egymást hallottuk.
Így hát végül mégiscsak beszélhettünk a mámorról, ami nélkül – ahogy az Ostbahn Kurti egyszer találóan megjegyezte – az éjfél utáni idő nem telne kétszer olyan gyorsan, mint például egy munkanapi délelőtt.
Mert mindannyiunkat nagy eufória kerített hatalmába annál az asztalnál. Ha lett volna egy filozófus a körben, most megerősítőleg idézte volna Epikuroszt. Az ezoterikusoknak eszükbe jutott volna a szép „transzcendálni” szó.
Kár, hogy Amélie Nothomb írónő nem ült velünk az asztalnál. Talán előhúzta volna az asztal alól új könyvét, a „A pezsgőivás művészetét”, és hangosan felolvasta volna a bevezetőjét, amely néhány alapvető újdonsággal szolgál a mámor és az alapozás tekintetében.
Amélie sajnos nem tudott eljönni.
Szerencse, hogy nálam volt a könyve.
Ritkán figyeltek rám olyan figyelmesen, mint amikor szonóros hangon szavaltam:
„A mámort nem szabad improvizálni. A részegség egy olyan művészet, amely tehetséget és gondosságot igényel. A dolgot a véletlenre bízni nem vezet semmire. Hogy az első részegség gyakran olyan csodálatos, az a sokat emlegetett kezdők szerencséjének köszönhető – ami definíció szerint soha többé nem ismétlődik meg.”
Évekig úgy ittam, mint mindenki más, többé-kevésbé kemény dolgokat, amit éppen az este hozott, mindig abban a reményben, hogy elérek egy olyan spicces állapotot, amitől az élet elviselhetőbbé válik. Az egyetlen dolog, amit kaptam, egy másnaposság volt. Mégis mindig volt egy olyan sejtésem, hogy ebből valami jobb is kisülhetne.
Semmi sem tesz szomorúbbá, mint azok az emberek, akik egy nagy bor kóstolása előtt „esznek egy falatot”: ez sértés az étellel, és még inkább az itallal szemben. „Különben rögtön a fejembe száll” – hablatyolják, és ezzel csak még rosszabbá teszik. Akkor már inkább ne is nézzenek szép nőre, mert még elcsavarhatja a fejüket.
Az ivásnál elkerülni a mámort éppoly szánalmas, mint szakrális zene hallgatásakor elzárkózni a fennkölt érzése elől.”
Ezzel hihetetlenül elegánsan tértünk vissza az eredeti témához. Megittunk még egy Szaparyt, és Andreas Schett szakértő vezényletével elénekeltük Bach „Jesu, meine Freude” című BMV 227-es motettáját – és éppúgy nem zárkóztunk el a fenségesség kétségkívül fennkölt érzésétől, mint a velünk a szobában kétségtelenül jelen lévő mámor mámorító érzésétől.
Érdekes, hogy a felismerés kapuja milyen szívesen nyílik meg az éjszaka közepén. Amikor később Andreas Schett-tel kint álltunk a Getreidegassén, és felnéztünk a késő húsvéti égboltra, azt mondta: „Igazából nem sok kell ahhoz, hogy ilyen szép legyen.”
És ebben kétségtelenül igaza van.
De egy kicsi azért mégiscsak kell.
Nos, Salzburgban mélyen él az a felismerés, hogy minden asztal lehet színpad, amennyiben annak használjuk. Hugo von Hofmannsthal költő megfogalmazásában is az állt már, hogy „ősi élő dolgokat kell újra életre kelteni; ez azt jelenti: ősi, szembeötlően kiválasztott helyen újra megtenni azt, amit ott mindig is tettek”. Hofmannsthal ezt 1921-ben írta a „Salzburgi Ünnepi Játékok” missziós nyilatkozatában. Csak szűklátókörű elitisták akarnák a szép szándékot a színházra korlátozni.
Salzburg óvárosában tehát már évekkel ezelőtt életre hívtak egyfajta vendéglátó-fesztivált, amelynek alapvetően ezt a maximát kellett követnie: találkozni, enni, inni, beszélgetni – és megnézni, mi sül ki belőle. A fesztivál a kifejező „eat & meet” nevet kapta, még ha a sorrend, szigorúan véve, fordítva természetesebb is lenne; de a ritmus az ritmus, és a szemantika már sokszor húzta keresztül a címek logikáját. Az „eat & meet” keretében elég nagyszerű dolgok történtek Salzburgban, okos, látványos, igényes, vad és értelmes dolgok. Aztán hirtelen és váratlanul meghalt Gerhard Eder, a sorozat kurátora. Az űr, amit maga után hagyott, nagy. A háttérben sok szálat kellett mozgatni, és az egyik ilyen szál Salzburgba hozott engem.
Mert mit mondasz egy olyan megkeresésre, amelynek az értelme: szeretnél érdekes embereket meghívni kiválasztott helyekre, hogy társaságukban jó beszélgetéseket folytass?
Természetesen azt mondod: Természetesen.
Így ismertem meg jobban a salzburgi éjszakákat, és néha a délelőttöket is.
Ami a délelőttöket illeti: ebben leginkább Claudio Del Principe svájci szakácskönyvíró és gasztroblogger hozott lázba. Előző este még az olasz konyha érdekes lokalizációival foglalkoztunk. Claudio, aki Bázelben él, a svájci „Röstigraben”-re – arra a határvonalra a német- és franciaajkú svájciak között, ahol nemcsak a nyelv, hanem a kulináris kultúra is hirtelen változik – utalva, beszélt az olasz fokhagyma-hagyma árokról, valamint a vaj-olívaolaj határról, ami nagyon tanulságos volt (és Claudio Del Principe a Brandstätternél megjelent „Italien vegetarisch” és „Ein Sommer wie damals” című könyveiben bármikor elolvasható). Aztán ittunk egy kis bort, és – ami köztudottan gyakori kezdő hiba – az előrehaladott óra eufóriájában megbeszéltük a reggelit. Én ugyanis azon az állásponton voltam, hogy Claudióval, aki történetesen először járt Salzburgban, mindenképpen látnia kell a Café Tomaselli süteményes hölgyeit, amint fehér kötényben, édes finomságokkal teli tálcával lebegnek végig a régi piacon található tradicionális kávéházon.
Csak éppen Claudio elhallgatott előlem egy titkot. Szigorú utasításokat kapott ugyanis a kiadójától, amikor Salzburgba indult. A kiadó neve Katharina Seiser, rendkívül szorgalmasan és hozzáértően készít szakácskönyveket, és többek között a Brandstätter vegetáriánus országsorozatáért is felelős. Ezenkívül Salzburgból származik, ismeri a várost, annak zugait és cukrászdáit, mint a tenyerét. Így aztán kiadói utasításba adta Claudiónak, hogy látogasson meg egy sor címet – elsősorban az Imbergstraßén található Ratzka cukrászdát, ahol a kiadói használati utasítás szerint krémes cukrászsüteményeket kell kóstolni.
Amikor Claudio a megbeszélt időben, azaz reggel sokkal korábban megjelent a Tomaselliben, már egy fél városon átívelő körúton volt túl, és mintha az imént elfogyasztott tejszínhabos édességek bársonyos fényét láttam volna a szemében. Később a Facebookon közzétett egy felvételt a Ratzka egyik apró asztaláról, ami nosztalgia szempontjából mindenképpen jól működött: „Már ez az asztalkompozíció is egy költemény” – kommentálta Linda Briem bázeli művésznő –, „amely a hatvanas évekbeli horgolt terítővel a hetvenes évekbeli cukorszóróra kacsint, és a szívbemarkoló cserepes növénnyel együtt gyönyörűen öleli át a nosztalgiát, hipnotikus erővel vonzana.”
Ilyesmi történik Salzburgban, jegyezzük meg, reggeli előtt.
Aztán reggeliztünk a Tomaselliben, én életemben először, Claudio pedig sokadszorra. Aztán megkérdezte, ismerem-e a St. Peter pékséget, én pedig igazat mondtam, hogy nem ismerem.
Mert, mondta Claudio, el kell hoznia onnan egy rozskenyeret.
„Kiadói utasítás?” – kérdeztem.
Claudio bólintott.
Átsétáltunk a városon, és mint mindig, amikor valaki van melletted, aki még sosem látta a salzburgi belvárosi együttes tökéletes harmóniáját, a Mönchsberg látványos meredélyeit, a dóm és az egyetemi templom csillogó kupoláit, a Salzach folyó menti színes házsorokat, a Residenzplatz elragadó tágasságát és az erőd mindent felülmúló fehérségét, az embert elönti a tiszta szépség e valószínűtlen sűrűsége.
„Mit jelent tulajdonképpen az, hogy provinciális?” – kérdezte Claudio.
Éppen a városi mozi előtt haladtunk el, ahol Karl-Markus Gauß író egy mondása volt kifüggesztve a kirakatra: „Provincia az, ahol a provinciálisok provinciálisnak nevezik a provinciálisokat.”
„Nem tudom” – mondtam. Délelőtt Salzburgban, napsütéssel, enyhe levegővel, a dél színeivel a házfalakon, az embernek van bizonyos joga ahhoz, hogy kellemetlen kérdések elől kitérjen.
A legjobb hangulatban érkeztünk meg tehát a St. Peter kolostori pékségbe, amely, nos, nem tesz nagy erőfeszítéseket, hogy a kortárs pékségek koncertjében szerepeljen. Keresztezed a Kapitelplatzot, de nem sétálsz fel a sikló irányába, hanem azt a bejáratot választod, amely a híres Szent Péter-temetőhöz vezet, ahová persze nem érkezel meg: mert már előtte olyan mértékben hatalmába kerít a friss briós ínycsiklandó illata, hogy további utasítások nélkül is az orrod után mész, és felmászol néhány lépcsőfokon egy évszázados falak közé, ahol egy nagy teremben régi sütési kellékek hevernek, mintha egy kissé elhanyagolt múzeumban lennél, míg balra egy igazi pékségbe jutsz, ahol pontosan két terméket vásárolhatsz: friss briós-fonatot és rozskenyeret.
Sajnos a rozskenyér elfogyott.
Ha Nanni Moretti olyan embert keres, akinek az arcán a kirobbanó csalódás megfelelően ölt alakot: megvan Claudio Del Principe telefonszáma, továbbíthatom.
„Mit csináljak most?” – kérdezte tőlem.
„Egészen egyszerű” – válaszoltam –, „maradj még egy nappal tovább.”
„Tessék?” – kérdezte.
Lenyeltem a meleg briósdarabkát, amit ősi mohósággal tömtem a számba, és csak félig telt szájjal megismételtem a meghívásomat, hogy Claudio megértsen és lelkesen igent mondhasson.
Ezután a város legszebb teraszán, az M32-esen, a Mönchsbergen található múzeumi étteremben ebédeltünk, ahonnan a kilátás olyan bizarrul csodálatos, hogy jobb, ha az ember nem fogyaszt tudatmódosító szereket (erről bővebben később). Este a Nonntalba vettük az irányt, ahol a város egyik legmodernebb séfje praktizál. Martin Kilga épp most vette át a Paradoxont korábbi főnökétől, Stefan Brandtner-től, és a saját ízlése szerint alakítja át annak csodakamráit.
Például abban a helyiségben, ahol a hűtőszekrények is állnak, amelyekből az ember sört és bort vesz ki magának, találkoztunk egy borbéllyal – egy Sebastian Pfister nevű sráccal, tetovált karokkal és hosszú, vörös szakállal, aki gondoskodik a külsődről, ha kedved tartja, és olyan szakállad van, mint egy vikingnek.
Először egy tisztességes italra vágytam, és felfedeztem Elisabetta Foradori Nosiola Fontanasantáját, egy olyan bort, amely olyan, mint egy hűvös, friss délután a cseresznyevirágzás idején.
Ez kellett, hogy az inspiráció legyen a mai estére.
Martin Kilgánál aznap este Lotta és P-A Jörgensen a Fool Magazine-tól az „eat & meet” szellemében osztották meg tudásukat – telt ház volt, és Martin elég elborult menüvel kínálta a közönséget.
Halacska-golyókat posírozott vörös curryben, és dinnyével, édesburgonyával, mandulával, tönkölybúzával és pumpernickel kenyérrel egészítette ki. Fóliában sült szemes pisztrángot készített fekete fokhagymával. Főzőbanánt szolgált fel pácolt tamarillóval, szederrel, mogyoróval és kókuszos-pandan szósszal. A borjúszív és -velő füstölt paprikával, hegyes káposztával, kaprival és szardellamártással érkezett, és mivel ez természetesen még nem volt elég, volt még párolt marhaborda füstölt angolnával, medvehagymalével, spárgával és zsenge zöldborsóval. Martin Kilga megmutatta, hogy Roland Trettl eklektikus iskolájában a Hangar-7-ben jól figyelt, és nem a regionalista dogmák vezérlik. Az este benyomások cunamiját hozta, és az egyetlen állandó pont Elisabetta Foradori bora volt.
Nem, Claudio Del Principe csodálkozása is elég állandó szinten maradt. Nem tudta felfogni, hogy a Paradoxonban egyszerűen be lehet sétálni a hűtőszekrényhez, hogy az ember személyesen válogassa ki a következő üveg bort – „Svájcban legkésőbb a dugóhúzó második fordulatánál ott lenne a rendőrség!” – és minden alkalommal összerezzent, amikor az étlapra pillantott – nem azért, mert nem tetszett neki, amit látott, hanem azért, mert a feltüntetett árak láttán hajlamos volt összehasonlítani a svájci vendéglátással, és minden alkalommal megjegyezte, hogy „ezért az árért nálunk Svájcban még egy rágógumi automatából sem kapni semmit”.
Másnap reggel – jól voltunk, a bor empatikus módon kifejtette hatását – ismét a Stiftsbäckerei pékségben álltunk. Ezúttal rozskenyér volt, szép, kompakt kétkilós cipókban. Mindegyikünk vett egy egészet, természetesen. Kaptunk egy elismerő mosolyt és egy lyukasztott műanyag zacskót útravalóul, amiben a kenyér – az ígéret szerint – eláll, amíg el nem fogy.
Ezzel a csomaggal vettünk részt a Grünmarkt körüli vezetésen, amelyet Andreas Gfrerer, a Blaue Gans tulajdonosa szervez időről időre. Magára vessen, aki nem vesz részt rajta. Gfrerer, akinek az érdekes, kortárs művészet iránti érzékét a Blaue Gans folyosóin bármikor megtekinthetjük, elképesztő szakértelemmel rendelkezik élelmiszerügyekben is. Megmutattatta nekünk a hentessel a marhahús néhány érdekes szeletét. Néhány kézmozdulattal bemutatta, hogyan kell a zsenge articsókát helyesen pucolni (Claudio arca, amelyen Gfrerer azonnal kereste az egyetértést, azonnal tükrözte is az egyetértést). Elvezette a folyton csacsogó és egyre többet tudni akaró csoportot egy italo-salzburgihoz, akinek finom datolyaparadicsom-passatája van a kínálatában, és mielőtt a halasnál egy záró kör proseccót fizetett volna, csak rövid ideig időzött az Anselm-Kiefer-pavilonban a Kollegienkirche és a Festspielhaus között, hogy néhány érdekes értelmezési lehetőséget kínáljon a nagy német festő két ott elhelyezett műalkotásához.
Néhány nappal később e-mailt kaptam Claudiótól. Tárgy: „Rozskenyér”. Claudio tudni akarta, milyen követ hurcoltunk haza: „Te jó ég! Tegnap megvajaztam, megsóztam [a kenyeret], és rendesen bekentem a marhahúslevesből kivett velős csont tartalmával – és még mindig nem végeztem az emésztéssel…”
E kérdés megoldása egy St. Peter-i Stiftsbäckerei-be irányuló tényfeltáró küldetés tárgya lesz, hamarosan, valamikor, egyszer.
Egy másik este Gfrererrel az iróniáról vitatkoztam. Ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, mert vitapozíciónak azt találtam ki, hogy az ironikus kitérők mindenütt jelenléte ellen érveljek, ami engem sok helyzetben elég idegesít, mert ahhoz vezet, hogy semmit és senkit nem vesznek komolyan.
Ez is egy olyan potenciál-éjszaka volt. Az M32 teraszán ültünk, ahol korábban este egy lenyűgöző, 390 szarvasagancsból készült szobor alatt egy hatalmas asztal állt, a nők a bal, a férfiak a jobb oldalon. Igen, mint a templomban. Az est témáját Tanja Grandits sztárséf és Roland Trettl ex-Ikarus-főnök vitatták meg egymással – nevezetesen, hogy létezik-e férfias és nőies konyha, és ha igen, hogyan néz ki (és hogyan nézhetne ki). Élénk vita volt, amit a házigazda, Sepp Schellhorn azzal tüzelt fel, hogy a hölgyeknek más menüt szolgáltatott fel, mint az uraknak, így saját elképzeléseit a nemi alapú konyháról nonverbálisan, vagyis anyagilag is belefolyatta a vitába.
Férfi menü:
Jó kijelentésnek tartottam Schellhorn-tól, aki joggal híres belsőségekből készült ételeiről. Az orr – mert úgyis kérdeznétek – egyébként nagyon finom volt, nagyjából olyan, mint egy kicsit zsírosabb húsrész, lágy állagú, gazdag ízű. És igen, fel lehetett ismerni, hogy mi az. És nem, senki nem esett össze sikoltozva – voltak olyan hölgyek is, akik feltétlenül meg akarták kóstolni (ami kicsit felborította a vita előre gyártott alapjait, de nem nagyon).
Az étterem belsejéből kitekintettünk a világpanorámára. Lehet, hogy léteznek képeslapok is, amelyeken látni a várat, a Kapuzinerberget, a Salzach folyót, a dóm és a Kollegienkirche kupoláit, a ferences templom tornyát és – ki tudja még mit – mindent.
De ha az ember tele van az evéstől, de a szomj még nem múlt el, mert még van elég az Ewald Tscheppe, alias Werlitsch által szállított ízletes Opok Sauvignonból, és a beszélgetések sem akarnak elhallgatni, mert minél többet beszéltünk már ma, annál több maradt még mára, és amikor kint leszáll az alkonyat, és eljön az éjszaka, és felkel a hold, akkor már csak néhány beszélgetni vágyó ember maradt, és beszélgetnek, beszélgetnek – és hirtelen Gfrerer úr megkérdezi tőlem, komolyan gondolom-e az iróniát.
De – most és távolságtartással szólva –, komolyan gondolom. Komolyan-komolyan. A vitát alkalomadtán folytatjuk.