A-La-Carte

Jock Zonfrillo és a kenguruszausz hihetetlen titka (2017/3)

Hogyan nem nyugszik bele egy skót szakács abba a ténybe, hogy nem létezne eredeti ausztrál konyha. Szöveg: Christian Seiler · Illusztráció: Markus Roost „Meg akarod nézni a fészket?”, kérdezi Jock Zonfrillo, és int, hogy kövessem a konyhába. Persze. Navigálok az éttermen át az elegáns asztalokkal és székekkel, amelyek…


Ahogy egy skót séf nem nyugszik bele abba a ténybe, hogy nem létezhet eredeti ausztrál konyha.

Szöveg: Christian Seiler · Illusztráció: Markus Roost
<\/i>
Látni akarod a fészket?”, kérdezi Jock Zonfrillo, és int, hogy kövessem a konyhába. Persze. Navigálok az éttermen keresztül, elegáns asztalok és székek között, amelyek furcsa hegekkel rendelkeznek. A bútorok lábai feketék a tűztől. Jock gyújtotta meg őket. Azt akarta, hogy úgy nézzenek ki, mint az ausztrál bozótos fatörzsei, amelyeken látszanak a bozóttüzek nyomai.

„Gyere” – kiáltja Jock hangosan –, „már nagyon vadak!”

A Michelin-csillagos étterem konyhája aprócska. A munkafelületen egy negyven centiméter magas műanyag doboz áll, amelyben konyhai papírtörlőbe csomagolva zöld hangyák fészke található, amelyeknek jelenleg egyetlen tervük van: kiszökni a dobozból a konyhába.

A méregzöld színükön kívül a hangyák impozáns termettel rendelkeznek. A legnagyobbak biztosan egy centiméteresek. És gyorsak.

„Fogj kettőt-hármat” – parancsolja Jock. „Nyomd össze őket. Gyorsan. Aztán tedd a szádba.” Megölök három hangyát. Aztán a számba teszem őket.

Savasság sokkja terjed el a szájpadlásomon, sokkal intenzívebben, mint a citromlé vagy az ecet. Aztán az íz megmarad, mély, kissé csípős, de ugyanakkor elegáns is és...

„Ízletes” – mondja Jock és bólint.

Pontosabban azt mondja: „Fucking delicious.”

Séfjei némi nehézséggel befogják a menekülő hangyákat, és visszateszik a fészket az összegyűjtött készletek csodakamrájába.

A skót Jock Zonfrillo Ausztrália legfontosabb séfje. Nemrég a Gourmet Travellers magazin 2017 legjobb éttermének választotta. Az Orana egy olyan mozgalom spirituális központja, amely komolyan veszi az őslakosok örökségét, és érthető ízekre fordítja le azt. Zonfrillo gondoskodik arról, hogy Ausztrália kulináris-kulturális komplexuma felmérésre, regisztrálásra és a nagyközönség számára elérhetővé váljon. Az étteremben ezt a tudást elképesztő ételekké alakítja, amelyek ismerős és ismeretlen ízeket hoznak össze komplex, csábító módon.

A legelképesztőbb étel – a friss hangyákon kívül – a tengeri sün volt velővel és kenguru-sojuval. Egy valamivel nagyobb fakanálról volt szó, amelyet szépen elrendeztek egy kavicsokkal, szép kagylókkal és csigaházakkal teli tányéron. A kanál alján a tengeri sün lapos, narancssárga szelete feküdt, amelyre minden ceremónia nélkül ráhelyeztek egy érmeméretű, olvadt velődarabot.

Ez a kombináció – a friss tengeri sün ízletes volt, a zsíros velő pedig organikus módon erősítette az ízét – önmagában is érdekes és szokatlan volt. De a tulajdonképpeni történet arról a színtelen, lágy folyadékról szól, amely harmadik komponensként egészítette ki a kanalat. Ez a folyadék önmagában is sokat elárul arról, hogyan veszi kézbe Jock és szövetségesei az Orana konyhában az ausztrál ételekről alkotott elképzelésüket.

Jock alapötlete az volt, hogy húsos szószt készítsen halételekhez. Ehhez a csapat félretette a megmaradt kenguruhúst – Jock az állat minden részét felhasználja, ez egy olyan alapelv, amelyet az őslakosoktól vett át –, és különféle fűszerekkel üvegekben erjesztette. Az eközben keletkező penész lebontotta a kenguruizomzat fehérjéit, a hús átalakult – ezt senki sem tudja pontosan, még Jock Zonfrillo sem. Még nem: ha a laboratórium elkészül, pontosan meg lehet majd vizsgálni, mely biokémiai reakciók voltak felelősek ezért az eredményért. Így Jock rendszeres időközönként bedugta az orrát a kísérleti konyhája számos üvegébe, és vagy undorodva húzta vissza – vagy az az erős benyomása támadt, hogy itt éppen valami nagyon érdekes dolog történik.

A kenguru-soju konkrét esetében – a soju szójababból, vízből, búzából és tengeri sóból készült szósz – az egyik dolog hozta a másikat. Hosszú heteken át Jocknak az a homályos érzése volt, hogy hulladékot termelt. Aztán megfeledkezett az üvegekről, és amikor szokás szerint legközelebb megkóstolta, az üvegekben egy lágy, színtelen folyadék vált ki, amely intenzív, de finom húsízű volt, és ízvilágában egy másik pályára katapultálta a tengeri sünt és a velőt.

Véletlen? Bizonyára. De egy olyan véletlen, amelyet Jock Zonfrillo kikényszerített. Kényszerített ki mást is, például azt, hogy az Orana Ausztrália egyik legjobb éttermének számítson.

Pedig az apró, elegáns és sokszorosan díjazott étterem, amely vacsorára 18-20 fogást szolgál fel, egyáltalán nem Zonfrillo szenvedélyének szíve. Alapjában véve csak az Orana Alapítvány nagy teljesítményű motorja, amelyet az olasz nevű skót hívott életre, amikor észrevette, hogy az ausztrál őslakosok kulináris kultúrája, rítusaik, kultuszaik és hagyományaik lényege sem rögzítve, sem feldolgozva nem volt, és fennállt a veszélye, hogy marginalizálódik és feledésbe merül.

Márpedig Zonfrillo – magas, vékony, menő, eléggé színesen tetovált és rendkívül gyors észjárású – nem az a típus, aki egy egész kontinens kulturális örökségét a vállára veszi – tulajdonképpen. Alig mond ki egy mondatot, amiből hiányozna a „fuck” szó – beleértve a fucking, fucker, fuckers szavakat, nem feledkezve meg a doublefuckról és triplefuckról sem. „Volt egyszer egy jobb családból származó barátnőm” – meséli. „Az anyja sokkot kapott, amikor hallotta, hogyan beszélek. Azt kérdezte: 'Nem ismersz más szavakat ezen a négybetűs szón kívül?' Én erre: 'De, Ma'am, ezer szót ismerek, de a FUCK-ot tudom a legjobban használni...'

Fucking vicces, gondolom magamban. A lánnyal különben Jock nem maradt együtt. A saját
családtörténete elég nehéz volt, így az osztálykülönbséget nem lehetett legyőzni.
Jock nagyapja – „a Nonnóm”, mondja Jock a nehéz, bazaltos skót angolságával – Nápolyból vándorolt ki Glasgow-ba, mert a maffia a sarkában volt. Jock Nonnója a maffia alapdiszciplínáiban – pénzbehajtás, védelmi pénz zsarolás, tiltott anyagok kereskedelme – szerzett egy kisebb vagyont, amelyet készpénzben, két-három bőröndben vitt magával, amikor – Nápolyból nézve – megérkezett a civilizált világ perifériájára, hogy új életet kezdjen.

A Nonnója persze számítás nélkül hagyta a Scotland Yardot. Amikor Glasgow-ban egy megfelelő városi házat akart venni – és készpénzzel kifizetni –, az ügynökök lecsaptak. Gondosan figyelték az olasz ex-maffiózók beáramlását, és tudták, hogy a Nonno patthelyzetben van: az egykori szövetségesek, akik általában bosszúhadjáratra indultak volna vele, maguk is a sarkában voltak.

A családnak egy apró garzonlakásba kellett költöznie Glasgow legsötétebb részén. A Nonno visszatért a speciális diszciplínáihoz, és kicsiben védelmi pénzt szedett. A fiát – Jock apját – inkább hagyta valami tisztességeset tanulni: fodrász. Glasgow árkádjaiban apu idősebb urak haját nyírta. Az árkádok másik oldalán megismert egy csinos fodrásznőt, aki ott, a női szalonban űzte a mesterségét: Jock anyukáját.

A Nonnójánál tanulta meg Jock, milyen illata van egy focacciának, milyennek kell lennie egy paradicsomszósznak, és hogy az embernek a saját kezébe kell vennie a sorsát, ha el akar érni valamit.

Tizenkét évesen Jock már mosogatóként dolgozott egy konyhában, hogy megvehesse a biciklijét. Onnan már nem volt messze a szakácstanulóság. Tizenhat éves korában elhagyta Glasgow-t, és az angol vidéki Chesterbe ment, hogy az Arkle-ban, egy Michelin-csillaggal kitüntetett étteremben segédszakácsként dolgozzon. Ekkoriban nagyjából ugyanolyan intenzíven érdekelte a főzés, mint a kemény drogok.

Néhány hónap után a konyhafőnök kirúgta. A heroin elég kedvezőtlenül hatott Jock munkateljesítményére. A konyhafőnök még odaszólt Jocknak búcsúzóul, hogy személyesen fog gondoskodni arról, hogy soha többé ne kaphasson állást Michelin-csillagos étteremben.

Amit Jock ezután tett, sokat elárul a mentalitásáról. Nem véletlenül tetováltatott koponyát a karjára ezzel a felirattal: „Why join the navy, when you can be a pirate?”

Jock úgy döntött, hogy vagy az ország legjobb szakácsánál áll munkába, vagy új szakmát keres.

Anglia legjobb szakácsa a kilencvenes évek elején Marco Pierre White volt. Marco nemcsak az első brit volt, akit három Michelin-csillaggal tüntettek ki, a gasztronómiai ágazat legmagasabb elismerésével, hanem egy rocksztár a szakácsok között: hosszú hajú, vad, szép és híres. Ő volt a csúcsgasztronómia vizeinek kalóza. A White Heat című szakácskönyve a szex, a dráma és a tökéletes ízek nagy ígéretének szellemét árasztotta.

Jock az éjszakai vonattal Londonba utazott, a kalauz elől a vonati mosdókban rejtőzött, mert nem volt pénze jegyre. Álmatlanul és kimerülten kopogtatott reggel az elegáns Knightsbridge-ben található Restaurant Marco Pierre White személyzeti bejáratánál.

Egy hegyomlásnyi férfi nyitott ajtót: Marco Pierre White személyesen.

„Mit akarsz?”

Jock dadogni kezdett, pedig még sosem dadogott.

„Egy m-m-munkát...”
„Hol dolgoztál már?”

Jock egy pillanatig töprengett, hogy hazudjon-e, vagy az igazat mondja. Az igazság mellett döntött.

„Az Arkle-ban. K-k-kirúgtak.”

Marco Pierre White behívta a fiút. Aztán a telefonhoz ment, felhívta az Arkle-t, és érdeklődött Jock felől. Jock hallotta, ahogy a vonal túloldalán a volt konyhafőnöke tombol. Staccatóban adta elő, hogy Jock nem tartotta kézben az állomását, mindig késett, és amúgy is: egy utálatos alak, egy drogfüggő, egy seggfej.

Marco Pierre White sóhajtva letette a kagylót. Jock szemébe nézett, és megkérdezte: „Szerinted az anyukád büszke rád?”

Bár Jock a kemény csávó jelvényeit tetováltatta a karjára, azonnal zokogásban tört ki. Anya. Zokogva rázta a fejét.

Marco hosszan bámulta, majd azt mondta: „Adok neked egy próbanapot. Akkor meglátjuk, tudsz-e főzni. Remélem, nálad vannak a késeid.”

Jocknál voltak a kések. Átment a próbanapon, és felvették. Az első három hónapban az étterem ruhatárában aludt, mert a drága Londonban nem tudott szobát fizetni. Amikor rajta kapták, Marco szállást szerzett neki egy ifjúsági szálláson. Jock bizonyított, és annyira kontroll alatt tartotta a heroinfüggőségét, hogy nem okozott csalódást Marco Pierre White-nak. Két évig maradt, aztán először utazott Ausztráliába, hogy kicsit szörfözzön, és végre úrrá legyen a drogproblémáján.

Ausztrália furcsa ország volt. Sydney furcsa város volt. Némelyik utcán kenguruk ugráltak. Amikor Jock állást kapott a 41 étteremben, a japán és kínai feliratú üvegek és dobozok láttán teljesen elveszett. Mi volt ez a szarság? A háromcsillagos tudása, amire sokat adott, hirtelen már semmit sem ért.

A 41-ben egyfajta fúziós konyhát vittek. Az ázsiai hatások, a dashi, a soju és a redukciók lenyűgözték Jockot. Mégis, egy év után visszament Angliába, újra Marco Pierre White-nál állt munkába, és megnyitott neki egy éttermet Cornwall partvidékén.

Ott dolgozott Jock először szorosan együtt termelőkkel és gazdákkal. Ez furcsa ellentétben állt azokkal a szokásokkal, ahogy eddig dolgozott. Itt élő állatok nyüzsögtek a legelőn. Ott meg ütésállóan becsomagolt bresse-i csirkéket és új-zélandi báránygerincet szállítottak le. Jock hirtelen teljesen új összefüggéseket látott, és amikor 2000-ben másodszor is Ausztráliába utazott, ezúttal a 41 konyhafőnökeként, elkezdett a konyhai munkán kívül néhány alapvető kérdést feltenni magának.

Mi is tulajdonképpen az ausztrál konyha? Miért nem beszél róla senki? Mik az ausztrál termékek? Mely állatok őshonosak itt? Mióta?

És: Miért nem láttam még sehol ausztrál őslakosokat? Ezek a fickók 60 000 éve élnek itt, nekik muszáj lennie valaminek, amit mondjanak nekem.
Jock megtanulta, hogy az ausztrál őslakosok nem egységes nép voltak, hanem törzsekből és klánokból álltak, sokféle nyelvet beszéltek, és változatos hagyományokkal rendelkeztek. A történelemkönyvében piros tollal aláhúzta azt az információt, hogy a britek 1788-as megérkezése előtt akár 700 őslakos törzs is élt a kontinensen, akik archaikus módon vadászók és gyűjtögetők voltak.

Már ez az információ is fellelkesítette Jockot: Mit vadásztak Ausztrália őslakosai? Mit gyűjtöttek? És hogyan készítették el a zsákmányukat? Hogyan tárolták? Hogyan tartósították? Milyen alkalommal milyen ételeket ettek? Muszáj volt egy ősi kulináris kultúrának lennie Ausztráliában, ehhez kétség sem férhetett. Elkezdte az étteremben ausztrál kollégáit faggatni.

A válaszok kijózanították Jockot. Nemcsak arról volt szó, hogy a kollégák semmit sem tudtak. Szinte senki sem osztotta a „Bush Tucker” iránti vibráló érdeklődését, ahogy az őslakosok ételeit a nyolcvanas évek óta kissé megvetően nevezik. Ezen olyasmit értettek, mint az ausztrál bozótosból származó „szuperélelmiszer”, egzotikus gyümölcsök, bogyók, magvak, amelyekkel a jó öreg angolszász steakeket és pitéket díszítették, és népiesítették, ennyi. Semmi, ami kiérdemelte volna a „kultúra” nevet.

Sőt, Jock lomha ellenállást érzett a téma iránt, amit nem tudott megmagyarázni – és nem is akart megmagyarázni. Jock egy olyan kulturális akadály előtt állt, amelyet szíve mélyén tisztán rasszistának ismert fel. Ugyanakkor az is világos volt számára, hogy ennek az akadálynak az elfogadása nem kevésbé lenne rasszista, még akkor is, ha kétségkívül egy diffúz többségi álláspontról volt szó.

Egy nap Jock elment a Sydney-i kikötői híd lábánál található Rocks Marketre: nyüzsgő forgatag, világszínvonalú panoráma, turistalátványosság. Átpréselte magát a tömegen, amíg meg nem hallotta egy didzseridu ócska vuh-vuh hangját, és meg nem látott egy idős őslakost, aki a piaci standok árnyékában kényelembe helyezte magát és zenélt. A fazon lecsúszottnak tűnt. A zenéjével keresett meg néhány dollárt a legszükségesebbekre.

Jock megszólította a férfit.

Az odanyújtotta a kezét, és azt mondta: „Jimmy vagyok.”

Jimmy az utcán élt, és Jimmy volt az a bölcs ember, aki Jock Zonfrillónak végleg feltárta az ausztrál őslakosok kulináris kultúrájának kapuját.

A két férfi azonnal az ételről kezdett beszélgetni. Jimmy messziről indított. A nyelvezete megváltozott. Éneklő költészettel beszélt a növényekről, a madarakról, a fákról, a földről. Nem tudta abbahagyni a beszédet. Beszélt a tengerről, az évszakokról, amikor a halrajok vándorútra kelnek, és arról, mikor a legérdemesebb kifogni őket. Beszélt a víz hőmérsékletéről és annak a halak méretére gyakorolt hatásáról. Beszélt a szélről, arról, mikor melyik égtáj felől fúj, és mit jelent ez.

Az első dolog, ami Jock eszébe jutott, az volt: a picsába. Ilyen szintű beszélgetést egyik szakácsával sem tudott volna folytatni. A második pedig az, hogy nem tévedett a mélyen gyökerező ausztrál élelmiszer-hagyományok meglétére vonatkozó feltevéseivel, sőt: minden sokkal érdekesebbnek tűnt.

Jimmy tovább beszélt. Mesélt arról, milyen íze van a tüskésrájának, amikor virágzik a partvidék; hogy a rája zsírerektől átjárt hasa a legjobb, legértékesebb darab. Nagyon lassan és kíméletesen kell párolni, nagy növényi levelekben, apró faszénparázson.

„A picsába” – mondta Jock. „A picsába, a picsába, a picsába.”

Ezek a srácok már 50 000 éve, még mielőtt idejöttünk volna, első osztályúan étkeztek, anélkül, hogy lett volna kéznél Michelin-útmutatójuk vagy Jamie Oliver-szakácskönyvük.

A beszélgetés Jimmyvel négy órán át tartott. Egy Tesla-akkuhoz hasonlóan feltöltődve Jock Zonfrillo visszarohant az étterembe, és összehívta a szakácsait: figyeljetek, fiúk, foglalkoznunk kell az őslakosok konyhájával. Valami kibaszott nagy dolog rejtőzik benne. Kincset emelhetünk. Benne vagytok?

„Tudod, mi volt a legrosszabb?” – kérdezi tőlem Jock, miközben vele és két barátjával egy japán étteremben ebédelek Adelaide-ben.

Rázom a fejem.

„Senki sem akarta ezt tudni!”

Jock hatásos szünetet tart.

„Egy. Kibaszott. Lélek. Sem. Akarta. Ezt. Tudni.”

Depressziósan Jock felmondott. Abbahagyta a főzést, és helyette japán és német kések import üzletébe fogott, a „Thermomix” nevű újfajta konyhai gép vezérképviselője lett, és kávézók meg kocsmák felszerelésével foglalkozott.

Bár ezt nem találta különösebben érdekesnek, cserébe ideje lett kutatni. Jock tudta, hogy a körülbelül 460 000 őslakos háromnegyede már a városokba költözött, és feladta hagyományos életmódját. Ha a dolgok mélyére akart látni, sietnie kellett.

Első célpontja az APY-földek voltak, az Anangu Pitjantjatjara Yankunytjatjara-föld Ausztrália déli részén, ahol körülbelül 2500 őslakos él egy önigazgató régióban. Beült az autóba Sydney-ben, és 2600 kilométert autózott vörös, poros földön át.

Az utazás több mint két napig tartott. Itt órákig, napokig száguldhatsz az egyenes utakon a sivatagban anélkül, hogy a kormányhoz kellene nyúlnod.

Kimerülten érkezett meg Jock a közösségbe. Először olyan embereket keresett, akik beszéltek angolul, hogy tolmácsként segíthessenek neki.

Aztán bemutattatta magát a közösség véneinek.

„Jock Zonfrillo vagyok. Tanulni szeretnék tőletek.”

A vén csak egyetlen mondatot mondott: „Nem vagy itt szívesen látott vendég.”

Jock hitetlenkedve bámult rá, és megismételte, miért jött.

Én a te kibaszott barátod vagyok.

A vén felállt és elment.

Jocknak nem maradt más választása, mint visszaindulni Sydney-be.

Frusztrált volt. Rutinszerűen intézte kései és Thermomix-megrendelései ügyeit. De aztán eszébe jutott, amit Glasgow-ban az utcán tanult: nem szabad csak egyszer kérdezni. Addig kell kérdezned, amíg meg nem kapod a választ, amit hallani szeretnél.

Pár héttel később újra elindult az APY-földekre, 2600 kilométer dzsippel, csak azért, hogy legközelebb is azt hallja, hogy „nem szívesen látott”.

Zonfrillo szívesen mondja magáról, hogy inkább a nehezebb utat választja. De amíg az APY-földeken először meg nem hívták, hogy üljön le és mondja el, miért is van itt valójában, még hatszor kellett megtennie a poros utat Sydney-ből. Akkorra a vénnek az lett a benyomása, hogy a nyirkos frizurájú és tetovált karú srác ugyan idegesítő, de kitartó is.

A beszélgetés ezúttal sem tartott sokáig. Jock megint nem tudott meg semmi konkrétumot. De kapott egyfajta filozófiai preambulumot a jövőbeli együttműködéshez. „Jegyezz meg valamit, ember” – mondta a vén –, „többet kell visszaadnod, mint amennyit elveszel.”

„A fazon olyan mélyen nézett belém, hogy azt hittem, menten feloszlok alkotóelemeimre” – mondja Jock, és áhítattal megismétli a mondatot: „Többet visszaadni, mint amennyit elveszel.”
Ismét tartja drámai szünetét, és egy finom mosollyal hangsúlyozza, amelyből hiányzik minden hátsó szándék.

„Ez lett a mantrám. Azóta minden nap erre gondolok.”

Szünet.

„Minden. Kibaszott. Nap.”

Jock Zonfrillóval sétálok az Adelaide Hillsen, ahol egyébként a szakácsai szoktak kutakodni, hogy megnézzék, „mivel dobálózik az anyatermészet”, és begyűjtsék az Orana számára. Kölcsönadta a gumicsizmáját, hogy ne másszanak bogarak a tornacipőmbe. Oktat engem a különböző eukaliptuszfák meghatározásáról, és egy különleges faj koronájában megmutatja az első koalámat, aki úgymond az ebédje közepette szundikál egyet.

Jock makadámdiót szed egy vad fáról, egy kővel feltöri a kemény héjat, és megkóstoltatja velem a friss, hófehér magot, amely azonnal egy leheletfinom réteggel vonja be a szájpadlásomat. „Mint egy zsenge kókuszdió” – lelkendezik Jock –, „nem gondolod?”

A lakóházában, egy domboldali, lapos tetős, egyemeletes, terebélyes épületben üzembe helyezi óriási Berkel szeletelőgépét, és hajszálvékonyra szel egy szalonnát, amit épp az imént hozott neki egy gazda. A szalonna szinte elolvad az ember nyelvén.

„Képzeld el ezt zöld hangyákkal” – mondja Jock, és nevetni kezd. „Semmi gond, csak vicceltem.”
A konyhaajtóban, amely közvetlenül a kertbe vezet, Jock magyar vizslája, egy rézbarna, gyönyörű vadászkutya serénykedik. Be akar jönni a házba. A szájában egy hatalmas patkányt cipel, amely talán még nem teljesen döglött.

„Jó fiú” – mondja Jock, de észrevétlenül becsukja az ajtót, hogy a felesége – egy gyönyörű reklámszakember és tévéműsorvezető – ne lássa az ajándékot, amit a vizsla a konyhába akar cipelni.

Később Jock Porsche terepjárójával hajtunk végig a dombság útjain, Summertownból Uraidlába és Basket Range-be. Jock néha megáll, hogy ellopjon egy almát egy gyümölcsösből, vagy összeszedjen néhány diót.

Bemutat egy sor borásznak, akik a „Gentle Folks” vagy „The Other Right” nevekre hallgatnak, és itt olyan módon állítanak elő bort, amitől minden európai borász hanyatt esne. A borokat nem korlátozzák törvények vagy elvárások, hanem a mámoros szellemi szabadság kifejezői.

Jock ennek a szabadságnak a nagykövete, és katalizátora annak, hogy ez átragadjon másokra, és utat törjön a fejlődésnek. Mióta elkezde feltérképezni Ausztrália konyháját, és azt tisztelgő, innovatív módon egy szélesebb közönség számára elérhetővé tenni, az ausztrál kulináris külügyminiszter szerepébe bújt, saját tévéműsorokkal, számtalan sajtótájékoztatóval, két étteremmel és azzal a tiszteletbeli feladattal, hogy kurátorkodjon a „Tasting Australia” nevű ausztrál kulináris bemutatón.

Közben csak pár tízezer kilométernyi poros út állt. Jock országszerte látogatott közösségeket, és megismert olyan embereket, mint Patricia Marrfurra McTaggart, aki például megtanította neki, hogyan kell begyűjteni és hasznosítani a mangrovemagokat.

Patricia Marrfurra az Északi területen él, Ausztráliának azon a részén, ahová az angol telepesek utoljára érkeztek, és ahol a legtöbb olyan őslakos él otthon, akik még nem alkalmazkodtak a modern életmódhoz.

Először Patricia megmutatta Jocknak, hol égetik fel évszázadok óta a helyiek a bozótost, hogy újra virágzásra bírják. Megkóstoltatta vele azokat a hajtásokat és virágokat, amelyek közvetlenül a hamuból nőnek, és Jock szerint kibaszottul csodálatos ízűek. Megtanította neki, hogy figyeljen a hamuban tapasztalható mozgásokra, mert halálkígyók (Death adders) lehetnek, veszélyes mérgeskígyók, amelyek kedvelik ezeket a viszonyokat. Megtanította helyesen értelmezni a fehér kakadu kiáltását, amely a közeledő krokodilokra figyelmeztet.

Megmutatott neki vad paszternákot, szantálfadiót, ujjcitromot, hegyi borsot, különböző lilly-pilly bogyókat és a tengerparti sziksófüvet: „Ausztrál őslakosok. Mint én.”

Vagy a bozót sárgarépát (Vigna lanceolata), amelyet nagyon óvatosan kell kiásni a földből. Jock az ízét „a krumpli és a nyers gesztenye keverékeként” írja le. Kérdés csak az, hogyan készítsük el helyesen a bozót sárgarépát, hogy az Oranában külön fogásként lehessen felszolgálni. A belseje rostos és kemény. Édeskés, lédús gyümölcshús veszi körül, amely viszont durva héjban van. Az Orana szakácsai meg fogják vizsgálni, hogy párolják-e, süssék-e, süssék-e sütőben, lisztté őröljék-e, pürésítsék-e, vagy esetleg megpörköljék, megkaparják és vízzel kifőzzék, mint például a kávét.

Az állóvizek felszínén úszó tündérrózsa gyökereit, amelyek nyersen olyan ízűek, mint a krumpli, az étteremben például megőrlik és fekete borspasztához adják, amelyet grillezett kék úszórák mellé szolgálnak fel köretként. Az ujjcitrom apró gyöngyeit Jock nyersen keveri össze kék kaviárral. Vagy a mangrove magvai: akkor a legfinomabbak, ha sós vízben erjesztik, majd pürévé dolgozzák fel, amihez az Orana-konyha legszívesebben fekete hangyákkal fűszerezett főtt sós vízi krokodilt szolgál fel. Ezek savassága valamivel kevésbé intenzív, mint a zöld rokonaiké.

2013-ban Jock Zonfrillo végül főhivatásává tette az ausztrál konyhát. Megalapította az Orana Foundationt és az azonos nevű éttermet. Az „Orana” az őslakosok nyelvén azt jelenti: „Üdvözöljük”.

Azóta az alapítvány több mint ezer ausztrál konyhai alapanyagot gyűjtött össze, nevezett meg és katalogizálta azok felhasználási lehetőségeit. Olyan tudást őriz meg, amellyel már csak néhány ezer őslakos rendelkezik, és amely az örökös elvesztés szélén áll.

Az alapítvány szoros kapcsolatban áll az Adelaide-i Egyetemmel, az Adelaide-i Botanikus Kerttel és Dél-Ausztrália Múzeumával. Összesen 15 kutató dolgozik rendszeresen azon, hogy rögzítse az ehető ausztrál növények és állatok származását, előfordulását és szezonját, minden kontextust feljegyezzen, és elérhetővé tegye a nagyközönség számára.

A költségeket eddig Jock a saját zsebéből állta. Vallásos komolysággal vette a felszólítást, hogy többet kell visszaadni, mint amennyit kiveszünk. Kapóra jött neki, hogy az Orana kezdettől fogva nagy figyelmet kapott, és hogy a Discovery Channel szerződtette a Nomad Chef című televíziós formátumhoz.

Nomad Chefként Jock a kamera előtt megismételte azt, amit az ausztrál bozótvidéken számtalanszor kipróbált és átélt. 18 epizódon keresztül utazott Ausztrália és Afrika legfélreesőbb területeire, hogy az őslakosokkal főzzön. A műsort 220 országban sugározták. Híressé tette Jockot, és rengeteg pénzt hozott a konyhára – „amit nagyon jól fel tudtam használni a szar számlák kifizetésére”. A világ 50 legjobb éttermének listája az Oranára irányította a reflektorfényt, az étterem sorra kapta az elismeréseket. A legfontosabb elismerés azonban csak nemrég érkezett: májusban Jock Zonfrillo megkapta az ausztrál környezetvédelmi minisztérium jóváhagyását, hogy az Orana Alapítványt 1,5 millió ausztrál dollárral támogassák. Ez azt jelenti, hogy a jövőben a munka egy kicsit könnyebbé válik.

Az Orana már régen létrehozott egy egész hálózatot a kontinensen szétszórt mikrogazdaságokból. Amikor Jock utazásai során érdekes termékekre bukkant a közösségeknél, megpróbált egyfajta ellátási láncot létrehozni az étterme számára. Amikor például megkóstolta a finom édes-kesernyés kakadu-szilvát, megkérdezte a bizalmasait: Mikor érnek be? Mennyit kaphatok belőlük? Mennyibe kerülnek? Dupla árat kínálok.

Országszerte fizetnek az Orana nevében embereknek azért, hogy figyeljék a bogyókat, gumókat, gyógynövényeket, gyümölcsöket, hogy a megfelelő pillanatban felhívják Adelaide-et, és közöljék Jockkal, hogy például 25 nagy fa kakadu-szilvája beérett: Mikor jössz érte, haver?

Ezek azok a pillanatok, amikor Jock a terv szerint kijön a sodrából. Ha ez az információ néhány nappal korábban jutott volna el hozzá, nyugodtan megszervezhette volna a szállítást. De így még aznap este repülőre kell szállnia, és elindulnia Darwinba, hogy a helyszínen gondoskodjon arról, hogy a szar szilvák jó állapotban útnak induljanak. A konyhai csapatának pedig sürgősen ki kell találnia, mit kezdjen másfél tonna kakadu-szilvával, amikor azok jövő héten Adelaide-be érkeznek, éretten, illatosan és súlyosan. „Micsoda csodálatos problémák”, mondja Jock.

Egy májusi késő őszi napon az Ochota Barrels teraszán ülünk, amely talán az Adelaide Hills legbefolyásosabb borászata. Taras Ochota, a tulajdonos, sokáig basszusgitározott punkzenekarokban, mielőtt átnyergelt volna a borászatra. Éppen a hordókat gőzöli a pinceépületében, hangos Joy Division zenével.

Jock a grill mellett áll. Hozott egy párolt bárány lapockát, amit most üzemi hőmérsékletre kell hozni.

A kezében egy poharat tart, amit Taras töltött meg fehérborral.

„Mmmh” – mondja Jock, felém fordul, és ad kóstolni.

A bor friss, sajátos és kihívást jelentő aromavilággal.

„Chardonnay?” – kérdezem ártatlanul.

„Lehet” – mondja Jock, és látom, ahogy szemben Taras ravaszul vigyorogni kezd.

„Hogy érted ezt?” – kérdezem.

Aztán Jock megadja a választ, amiben minden benne van: az országutak pora, a bozóttüzek füstje, az öregek titkai, azok mámorító szabadsága, akik gondoskodnak az örökségükről.

„Ausztrália” – mondja Jock, és tart egy szünetet, amit Taras a szögletes, helyeslő nevetésével tölt ki.
„Baszott Ausztrália.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!