„Apa, spagetti lesz vagy gnocchi?” – kérdezi apa a barcelonai kétcsillagos étterem maître d’-jét. „Lenynek esetleg valami az tizenegy éves lányomnak?” Azt a választ kapják, hogy nincs semmi. Nem lehetne mégis improvizálni valamit? Nem lehet. „Ráadásul az asztaltársaságnak egységesen a menüt kell kérnie” – mondja a maître d’. A kislány viszont nem vágyik textúrákra és hasonlókra. Mit lehet tenni? Kínozni a gyereket a nyolcfogásos menüvel és botrányt kockáztatni? Apa másképp dönt, feláll, és öt másik vendéggel együtt elhagyja az éttermet. Hans Mahr világjárt ínyenc, rendszeresen ír erről, többek között az A la Carte magazinban is. Szívesen meséli ezt a barcelonai történetet, tipikusnak érzi, és nem rejti véka alá a felháborodását.
Gyerekek az étteremben, gyerekek egy nagyon jó étteremben – vita és válság forrása? Ha az olvasó izgalmakra vágyik, csalódnia kell. „Nálunk alapvetően az a szabály: mindenkit egyformán kezelünk” – mondja Berthold Obauer, a salzburgi Werfenben található Obauer étterem maître-je és üzletvezetője. Aki az Obauernél étkezik, kellemesen éli meg a négyfős asztalok, párok és családok közösségét. Obauer elmeséli: „Az étterem hangulata szempontjából klassz, ha gyerekek is vannak. Az a merevség, hogy sem gyerek, sem kutya nem jöhet, nem a mi stílusunk. Viszont a vendégek foglaláskor jelzik, hogy gyerekekkel érkeznek.” Obauer így folytatja: „A kicsiknek és fiataloknak is meg kell ismerniük az ízeket, meg kell tanulniuk, mi az az élvezeti kultúra, és hogy egy étterem több lehet puszta evésnél-ivásnál.” Természetesen sok kis vendég nem először lát jó éttermet, ahogy Obauer mondja: „Vendégeink és gyermekeik megértik az éttermünk működését, az étkezés rituáléját.” És természetesen a legkisebbeknek, vagy azoknak, akik még egy kicsit bizonytalanok az ételekkel kapcsolatban, kínálnak alternatívát. „A gyerekmenü vajas galuskalevessel kezdődik, majd jön egy halétel vagy bécsi szelet, desszertnek pedig fagylalt vagy csokoládés édesség. De sok hatéves rögtön a hatfogásos menüt eszi. Ez lenyűgöz. A szülők rászoktatják a kicsiket az ízekre, amikor azt mondják: Most az Obauernél eszel, most egyszer nem bécsi szeletet eszel.” A más vendégek zavarásának kérdése tulajdonképpen fel sem merül, mert ahogy Berthold Obauer mondja: „Vendégeink gyerekei éttermekhez szoktak, és tudják, hogyan kell viselkedni. A szülők maguk is észreveszik, ha valami nehézkessé válik. Ilyenkor tesznek egy rövid sétát. Aztán megint minden rendben. Még sosem éltük meg, hogy egy asztaltársaság gyerekek miatt panaszkodott volna.” Obauer dolgozott Sanghajban és korábban a bécsi Steirereck-ben, mielőtt visszatért Werfenbe. Elmeséli: „Kínában a gyerekek teljesen »be vannak idomítva«. A Steirereck-ben minden vendég tudta, hogy vannak bizonyos szabályok, és sosem volt probléma.” A kulinárisan nyitott kultúrákban a kicsik magától értetődően ülnek a nagyok asztalánál, és a konyha nem tesz nagy különbséget, legfeljebb az adagok méretében. Aki járt már Dél-Itáliában, az hiányolni kezdi a zajszintet és az enyhe izgatottságot, amikor újra egy északi vendéglátóhelyre téved. Ott, ahol egy kicsit szigorúbbak, mint Németországban és Ausztriában, ez pár éve még másképp volt.
Van-e Ausztriában város-vidék különbség a lazaság terén? Kérdezzük Silvio Nickolt. Ő és felesége, Simone, a második kislányukat várják, az első, Stella, épp kétéves. Azt mondja: „A vendégekre bízzuk, hogy jönnek-e gyerekekkel.” A kevésbé tapasztalt gyermekszáj számára tésztát, desszertnek pedig fagylaltot kínálnak a konyhán. „Mindenki kap egy szakácssapkát, és ezt még a legkisebbek is szeretik.” Nickol és felesége, mint kulináris gyámok – a gyerekek természetesen irigylésre méltók. Elmeséli: „Stella hihetetlenül kíváncsi. Egy Landhaus Bacher szintű étteremhez képest még kicsit túl fiatal, amikor ott voltunk vele, azt hiszem, nem sokat érzékelt belőle. Jelenleg pedig egy óránál tovább nem tud nyugodtan ülni. Ha majd hároméves lesz, gyakrabban visszük magunkkal jó éttermekbe.” Néha szinte sajnálja az ember a kicsiket, amikor olyan időpontban, amikor korosztályuk már az ágyban lenne, még egy hatfogásos menün kell részt venniük. Silvio Nickol szerint: „A mi kicsink nyolckor ágyban van. Mások akkor mennek még csak étterembe.” Nickol házigazdaként és apaként tudja: „Fontosnak tartom az úgynevezett szabályokat mindig tisztázni, tehát kezet mosni, ülve maradni, végül pedig: megismerni az ízeket.” Hiszen főleg erről van szó. Nickol azonban visszaemlékszik a Traube Tonbach-ban töltött időszakára is, ahol sous-chefként dolgozott Harald Wohlfahrt mellett: „Ez húsz éve volt, amikor az ilyen kategóriájú éttermekben alig lehetett gyerekekkel találkozni az asztaloknál. A vendégek rendszerint bébiszittert fogadtak.”
Susanne Dorfer, a Landhaus Bacher vezetője így emlékszik: „Egyszer elmentünk a szüleinkkel Bécs első számú éttermébe, a Steirereck-be, igazán kedves volt Reitbauer senior. Majdnem több figyelmet szentelt nekünk, gyerekeknek, mint a szülőknek. Ha az embernek saját gyerekei vannak, tudja, hogyan kell bánni velük. Azoknak a gyerekeknek, akik nem esznek meg mindent, a Landhaus Bacher-ben kínálunk natúrszeletet vagy valami hasonlót. És van egy gyerek-amuse is, egy vajas szelet. Azt gondolom, egyre többen viszik a gyerekeket étterembe. Korábbi vendégeink gyerekei most már felnőttként érkeznek – ez a jövő vendégeinek kulcsszava. Emlékszem, amikor étteremben voltunk, és a húgom megette apu elől az amuse-t, amíg ő a borlapot tanulmányozta.” Ausztria különösen családbarát? „Néhány londoni vagy párizsi étterem nem fogad tizenkét éven aluli gyerekeket. Ezt viszont nem tartom diszkriminatívnak, mert néha az étterem nincs berendezkedve erre, vagy hiányzik a hely a babakocsinak.”
Nincs gyerek egy bizonyos kor alatt? Mintha már hallottunk volna ilyet.
A mindig kedves tulajdonos, Thomas Riederer egyszer melléfogott, amikor azt javasolta, hogy ne vigyenek 16 éven aluli gyerekeket a Tom am Kochen éttermébe. „Valaki a Kronen Zeitung helyi kiadásánál értesült róla, ennél több nem is kellett.” A shitstorm hatalmas volt. Riederer visszakozott, és azt mondta, hogy egy három órán át tartó menü a fiatalok számára inkább kényszer, mint öröm lenne. Ez 2013-ban történt. Valójában az osztrákok – bár összességében inkább konzervatívok – a gyerekek vagy kutyák éttermi jelenléte tekintetében rendkívül toleránsak.
Hans Mahr szívesen utazik gyerekekkel, és azt mondja: „Különösen a fine dining éttermekben két lehetőség van. Az egyik, akik ezt reklámként fogják fel; a másik, akiknek nincs ehhez hozzáállásuk.” Rémülettel gondol vissza egy rovinyi egycsillagos étteremre. „A 100 eurós menü a hatéves gyereknek. Nem voltak rugalmasak. Elmentünk.” Egyébként – teszi hozzá – az ételek ott olyanok voltak, hogy egy gyerek utána soha többet nem akarna csillagos étterembe menni. Hogy másképp is lehet, azt Anne-Sophie Pic bizonyította Valence-ben. Amikor Mahr a feleségével és gyermekével ott étkezett, a séfasszony maga jött az asztalhoz, és felajánlotta, hogy komponál egy saját menüt a hatévesnek. „Közte egy fantasztikus hamburger szögletes sült krumplival” – áradozik Hans Mahr. Megköszönték a figyelmességet, és Madame Pic elmesélte, hogy ez nem véletlen: „A Párizsból Provence-ba vezető úton vagyunk. Széles e környéken nincs más étterem, viszont van egy csomó autópálya-pihenő. Ha a szülők gyerekekkel akarnak étterembe menni, de a gyerekek nem akarnak Pic-hez jönni, mert rossz tapasztalataik voltak, akkor a szülők a pihenőbe mennek. Akkor pedig elveszítettük őket vendégként.”
Hans Mahr folytatja: „A bilbaói Azurmendi-ben voltunk nemrég, ott rögtön az előételeknél külön program volt a gyerekeknek. A gyerekek nem feltétlenül szeretik a nyársra húzott nyers scampit. Volt gyerekmenü, öt fogás 35 euróért. Ennek a gesztusnak az indoklása megegyezett Pic-ével: Aki vasárnap délben étterembe akar menni, annak magával kell vinnie a gyerekeket, különben ő maga sem jön. Ha kisgyerekekkel utazik az ember, oda megy, ahol a gyerekek is jól érzik magukat.”
A zárószót Berthold Obauerre bízzuk: „Ha a gyerekeknek nem tetszik nálunk, akkor a szülők sem jönnek.”