Tasmania egyik volt iskolájában egy fiatal házaspár főzőiskolát működtet, amelyről az ember azt kívánja, bár létezne ilyen formában a világunk ezen felén is.
A környezet mintha csak egy mesekönyvből lépett volna elő: egy szeretettel felújított zöld faépület a 19. századból, amely egykor a kis New Norfolk település iskolájának adott otthont, hatalmas gyümölcs- és zöldségeskerttel körülvéve, szabadon kószáló disznók, juhok, tyúkok és libák gyűrűjében, az egészet Tasmania buja természete öleli körbe. „Soha nem gondoltam volna, hogy itt, a világ végén ilyen kulináris idillre bukkanok” – mondja Alice Waters amerikai szakács. 2014-es első ausztráliai utazása alkalmával a Slow Food alelnöke eljutott Tasmaniáig. És meglátogatta Rodney Dunn és Séverine Demanet Agrarian Kitchenjét is. Annyira lenyűgözte a hely, hogy legszívesebben ott maradt volna, ahogy hangsúlyozta. „Ez az álmaim főzőiskolája, csak kár, hogy nincsenek ilyen intézmények mindenhol a világon” – lelkendezik Waters.
Tasmania szigete az ausztrál délkeleti partoknál hosszú ideig leginkább egy dologról volt ismert: szinte érintetlen természetéről és a szabadtéri tevékenységek végtelen választékáról, amelyek a szárazföldről és az egész világról vonzották a természetjáró turistákat.
De néhány éve az 500 000 lakos közül többen felismerték, hogy szigetük sokkal többet kínál a puszta természetnél. Időközben Tasmania már a 160 borásza miatt is vonzó – akik közül többen fenntartható és környezetbarát módszerekkel dolgoznak –, a 24 (!) whisky-lepárlója és számtalan kisüzemi sörfőzdéje, valamint azok az egyedülálló élelmiszerek miatt, amelyeket az ipartól és környezetszennyezéstől nagyrészt megkímélt tájon termesztenek, tenyésztenek, gyűjtenek és vadásznak.
„Az elmúlt években az egész sziget egy igazi gasztro-úti céllá vált” – mondja Rodney Dunn, egy Sydney-ből származó képzett szakács és újságíró, aki 2007-ben feleségével, Séverine Demanettel költözött Tasmaniára, hogy megalapítsák ezt a főzőiskolát. Mára az Agrarian Kitchen a sziget egyik fő látványosságának számít.
„Jobb élelmiszerekhez szerettünk volna hozzájutni” – meséli Dunn –, „olyan zöldségeket akartunk, amelyeket nem lehet megvenni, saját állatokat, saját tojást és saját tejet szerettünk volna. És ebből akartunk megélni, hogy megoszthassuk ezt az élményt másokkal.” Az iskola elve elképzelhetetlenül egyszerű – mégis zseniális: minden, amit a főzőtanfolyamon megfőznek, a saját farmról származik, vagy a környező erdőkből gyűjtötték vagy vadászták. „A vadászatot és a vágást általában a profikra bízzuk” – mondja Séverine Demanet, miközben egész vadnyulakat vesz ki a hűtőszekrényből –, „a többit együtt szüreteljük és szedjük össze a tanfolyam résztvevőivel.”
Mindenki kap egy kosarat, egy kerti ollót és az időjárástól függően gumicsizmát és esőkabátot is. Ezután irány a zöldségeskert, amelyet természetesen biogazdálkodással művelnek. A déli féltekén utazásunk idején éppen ősz van, így a répa- és gumós zöldségek, mint a sárgarépa és a csicsóka, szezonálisak. Emellett alma, rebarbara, későn érő paradicsom és különféle burgonyafajták. Fűszerként pedig egy őshonos és különösen aromás borsfajta, a tasmán hegyi bors szolgál.
A mezőkön és gyümölcsösökön tett séta közben Dunn a különböző növények tulajdonságairól beszél, elmagyarázza, melyek származnak Európából és melyek ebből a szigetből, ahol az éghajlat ausztrál viszonylatban hűvös, a természet pedig szinte burjánzó.
Szerencsétlen módon a tasmán őslakosságot már a 19. század közepén kiirtották a brit telepesek és az általuk behurcolt betegségek. Velük együtt tűntek el az aboriginálok nyelvei és kultúrái is, ezért ma már alig lehetséges pontosabbat megtudni főzési és étkezési szokásaikról.
„De biztosan szerepeltek ehető páfrányfélék az étlapon, valamint számos bogyós gyümölcs, mint például az őshonos egres, emellett vadon termő maracuja és a sok helyi kapribogyó-fajta” – magyarázza Dunn. A hús természetesen kenguruból és wallabyból, valamint az óriásmadár emuból származott. Emellett tengeri herkentyűk, mint az ausztrál homár és az abalone kagyló, más néven tengeri fülkagyló. A vadnyúl viszont, amely aznap a konyhai terven szerepel, csak a 19. század elején került bevezetésre. És – tipikusan ausztrál sors – hamar pestissé vált. Bár az állomány ma már ellenőrzés alatt áll, a populáció időről időre felrobbanhat, ami veszélyeztetheti a helyi faunát és flórát – hangsúlyozza Dunn.
Vissza a farmházba, ahol először a zöldségeket mossák meg és aprítják fel. Ehhez minden résztvevő kap egy vágódeszkát, amelyen később Dunn utasításai alapján a nyulat is feldarabolják. „A nyúl nagyon ritkán szerepel az ausztrál étlapon” – mondja egy fiatal melbourne-i nő, aki a férjével érkezett –, „és amúgy is még soha nem daraboltunk fel egyet sem.”
Faszénen grillezve szolgálják fel, paradicsomból, fokhagymából, korianderből és más fűszernövényekből készült chimichurri szósszal. Mellé különféle kerti burgonyafajták járnak fokhagymával és tasmán olívaolajjal, valamint mézes-mustáros öntettel sült zöldségek. Előtte házi gnocchi tálalnak házi füstölt szalonnával, borsóval és friss lestyánnal. Utána pedig saját termesztésű rebarbarás-almás rétes egy gombóc kecsketejes-mézes fagylalttal.
„Minden résztvevőn látszik, milyen különleges élmény a saját maguk által szedett és főzött alapanyagokat elfogyasztani” – mondja Alice Waters. „Abban a 44 évben, amióta a Chez Panisse éttermemet vezetem, beutaztam az egész világot inspirációt keresve, de soha nem jutottam el Tasmaniára. Bárcsak hamarabb jöttem volna ide.”