Az Oostduinkerke előtti északi-tengeri strandon tomboló szélben és az elvonuló zivataros tavaszi záporokban elérkeztünk a komfortzónánk végéhez. Apály van, térdig vízben állunk, centiméterenként süllyedünk az iszapba, és igazából nem akarunk továbbmenni oda, ahol az ég és a homok egyetlen szürke felületté olvad össze. Épp ott lépdel lassan és látszólag megállíthatatlanul egy hatalmas ló, rajta egy sárga gumiruhába öltözött lovas. A ló, amely körülbelül egy tonnát nyom, mellig áll a vízben, és szó szerint átgázol a hullámokon.
Eközben egy nyolc méter széles, tölcsér alakú vonóhálót húz maga után, amely egy nehéz lánc segítségével forgatja fel a tengerfeneket. A hálóba ezután mindenféle apró tengeri élőlény akad – mindenekelőtt a keresett szürke északi-tengeri garnélarák.
A halászat a parttal párhuzamosan zajlik, két-három órás időközönként, és csak apálykor, amikor a tenger több száz méteren keresztül szabaddá teszi a kilométeres, lapos strandot a homokpadokkal együtt. Félóránként a garnélaráklovag és tengeri lova teli hálóval tér vissza a partra. Ekkor jön a válogatás és egy rövid pihenő a ló számára.
Amikor a halászok kiürítették a hálóikat, és a benne maradt halakat, medúzákat és rákokat visszadobták a tengerbe (az időnként felbukkanó műanyag szemetet külön ártalmatlanítják), a garnélarákokat durván megtisztítják, fonott kosarakba rakják, és a településre szállítják. Jó napokon egy halász negyven kilót fog, néha viszont csak húszat vagy kettőt. Egy kilót nyolc-tíz euróért adnak el.
A garnélarákok aprók, és még nem állnak készen a fogyasztásra. Előtte meg kell őket pucolni, és ez a munka legalább annyira nehéz, mint a halászat rossz időben. Aki már pucolt meg egy kis vödörnyi, két-három centiméteres állatot, az sejtheti, miért dicsérik csemegeként az igazi, friss északi-tengeri garnélarákot.
A lovas garnélarák-halászatot már csak a Dunkerque és Oostende közötti partszakaszon gyakorolják. A széles, hullámtörők nélküli strand egyszerűen ideális erre. Régebben Hollandia, Franciaország és Nagy-Britannia egyes részein is túrták a tengerfeneket, mielőtt a gazdaságtalansága miatt felhagytak volna vele. Belgiumban is inkább néhány ember szenvedélyéről és elkötelezettségéről van szó, mintsem üzleti vállalkozásról. Még az UNESCO „az emberiség szellemi kulturális öröksége” címére való utalás sem változtat ezen. Hivatalosan 19 garnélarákhalászt emlegetnek, de valójában jelenleg csak tíz-tizenkettő ül a favonó nyeregbe.
A flamandul „Paardenvissers”-nek nevezett halászok számára a legfontosabb a ló irántuk tanúsított bizalma. Erre a legalkalmasabb a belga hidegvérű brabanti lófajta. Ezek a lovak nemcsak nagyon nagyok és erősek, hanem a szükséges nyugodt vérmérséklettel is rendelkeznek. Végül is még olyan körülmények között is mellig érő vízben állnak, amikor a halászhajók már nem merik kifeszíteni vitorláikat. A brabanti lovak sem szeretik természetükből adódóan a tengert. Az edzés és a bizalom kiépítése akár egy évig is eltarthat.
A vízben az körülbelül egy tonnát nyomó ló a rögzített hálóval együtt a testsúlya nagyjából háromszorosát mozgatja meg. Októberben a legnagyobbak a garnélarákok (kb. 5 cm hosszúak), és akkor a legbőségesebb a zsákmány is. Hogy a garnélarákhalászok nyáron is kimennek, az a belga Északi-tenger partján tapasztalható turistaforgalommal függ össze – már régóta ők is turisztikai látványosságnak számítanak.
A jelenlegi klímaváltozás azonban a garnélarák-halászatot is megváltoztathatja. Ugyanis érvényes az az elv, hogy „minél hidegebb a víz, annál jobb a garnélarák”. Néha már túl meleg van. Olyan meleg, hogy elvétve már olyan rákfajok is akadnak a hálóban, amelyek általában csak Spanyolországban honosak. Az Északi-tenger partján érthető módon nem örülnek az újonnan érkezetteknek.
A belga tengerparton klasszikus és népszerű módja a főtt, pucolt garnélarák elfogyasztásának az üres, nyers paradicsomba töltött, majonézes változat. Még kedveltebbek a sült garnélarák-krokettek, ahol a sajt szolgál gazdag kötőanyagként.
Többnyire a halászok maguk főzik meg a garnélarákot. Az egyikük több, a másikuk kevesebb sóra esküszik. Fontos az is, hogy ne főzzék túl sokáig. A pepecselős pucolás mindenképpen fáradságos munka.
A sztárszakácsok számára a kis garnélarákok sokáig nem voltak különösebben keresett alapanyagok. Csak Willem Hiele vásárolta mindig is a kis állatokat a part közeli étterme számára, a regionális termékekre való összpontosítás jegyében. Belőlük készít egy homárlevesre (bisque) emlékeztető levest, amely minden egyes besűrítéssel egyre intenzívebb és aromásabb lesz. A különlegessége: az alaplé a garnélarákhalászoktól származik, és többszöri főzési folyamat esszenciája. Willem Hiele extra adag kávéval dobja fel. Cappuccinós csészében tálalva, néhány friss garnélarákkal, bőséges garnélarákvajjal és frissen sült, malátás kovászos kenyérrel tálalva egyszerűen megunhatatlan. A leves összehasonlíthatatlan édessége és a friss garnélarákok figyelemre méltóan roppanós textúrája egyedülálló.
Willem Hiele szülei házát, egy tipikus alacsony, régi halászházat 1832-ből, rengeteg szeretettel alakította át étteremmé. Nyitott kandalló és nehéz fagerendák árasztanak ősi, romantikus meghittséget. A vendégeknek nem hiányzik a kényelem, csak az öreg ház konyhájában uralkodik extrém helyszűke. És ez abban a házban, ahol Willem Hiele egy 1,9 méteres óriás, aki megjelenésében és forradalmi tettrekészségében akár Robin Hooddal is felvehetné a versenyt.
A konyhában autodidakta, eredetileg pék szakmát tanult. Évekig utazgatott Ázsiában, Ausztráliában és Új-Zélandon, mielőtt feleségével, Shannah Zeebroekkel megalapította az éttermet. 2017-ben a belga Gault & Millau az év felfedezettjének választotta. Egy olyan kezdő löket, amely a Guide Michelin-t is arra ösztönözte, hogy csillagot adjon.
Hiele konyhájával teljesen elkötelezte magát a terroir-szemlélet mellett. Kertjében nemcsak öreg almafák állnak, hanem minden elképzelhető fajtájú zöldségeságyás is. Még a spárgát is itt szúrják ki frissen a földből. A felhasznált hal kizárólag hangsúlyosan fenntartható módon dolgozó északi-tengeri halászoktól származik. Ennek során elkerülik a túlhalászástól fenyegetett fajokat, mint a tőkehal, és az úgynevezett járulékos fogásból származó, kevésbé ismert halakat dolgozzák fel. Szerencsére nagy rombuszhalak azért mégiscsak vannak. A halat azonban most már sokkal átfogóbban használják fel. Például a fermentált és szárított rombuszhal-ikra szolgál az északi-tengeri dashi alapjául.
Sok vadnövényt is használnak, amelyek a dűnékben nőnek, például dűnerózsát, galagonyát, vadspárgát és rukkolát. „Ökológiai lábnyomunkat a lehető legkisebbre akarjuk csökkenteni. Azokban az időkben, amikor az éghajlat a fő téma, étteremtulajdonosként jó példával járunk elöl.”
Willem Hiele számára az érzés fontosabb, mint bármilyen stopperóra, konyhájában nincs Pacojet, még hőmérő sem. Óriási rombuszhalakat süt elképesztő precizitással a faszéngrillen, közvetlenül a rácson, nedves juta zsákok alatt. Teljesen őrülten hangzik, de tökéletesen sült halat eredményez.
„Minden évszak vonzerejét szem előtt akarjuk tartani. A tisztelet és a pozitív energia a kulcsszavaink. Tudom, hogy egyesek kinevetnek ezért, de amikor frissen kiszúrt spárgát tartok a kezemben, akkor érzem annak rezgő erejét.” Amikor a szeszélyes belga klímában minden nő és fejlődik, természetesen mindenből túl sok van. Akkor jön a tartósítás és a fermentálás. „Pont úgy, ahogy a szüleim csinálták.”
Willem Hiele saját házában legfeljebb harminc vendég számára van hely. Étlap alapvetően nincs. „Amit tudnom kell, az az, hogy sokat vagy keveset akarnak-e enni és inni. Minden mást én kezelek.”
Ami most mind nagyon lazán hangzik, az minden felszolgált tányéron figyelemre méltóan magas tökéletességet ér el. Ez köti össze Willem Hiele-t a dél-afrikai nyugati partról származó kollégájával. Ott, a békés Paternoster halászfaluban él Kobus van der Merwe, aki a Wolfgat éttermében hasonló konyhai életet él az atlanti tengerparton. A korábbi ételkritikus csak harmincéves korában valósította meg tettekkel a konyha iránti szenvedélyét, és azóta autodidaktaként dolgozik egy csapattal, amelynek szintén nincs hagyományos konyhai képzettsége. Az alapanyagok nemcsak a tengerből, hanem a dűnékből is származnak, például zeller, muskátli, mályva, sziksófű és különféle vadfüvek. „A mi környékünkön a legtöbb étterem elsősorban Fish and Chips-et kínál. Az is jó, de én valami mást akartam csinálni.” A középpontban a helyi termékek állnak. Olyan termékek, amelyeket összegyűjtenek, és amelyekről kezdetben talán nem is tudják, hogy ehetőek-e, vagy hogyan kell őket elkészíteni. „Így ragadjuk meg a régió lényegét is, nyerünk identitást.” Mert olyasmi, mint dél-afrikai konyha, nem létezik – hogy is létezhetne egy országban, ahol tizenegy hivatalos nyelv van, és a különböző kultúrák közössége még mindig nehézkesen épül ki.
Hogy Kobus van der Merwét nemzetközileg egyáltalán észreveszik, az a World Restaurant Awards-nak köszönhető, amely egy kísérlet volt a neves The World’s 50 Best listával szembeni ellenrendezvényre, és amely a Wolfgatot választotta az év éttermének.
A véletlen úgy hozta, hogy Kobus van der Merwe és Willem Hiele az idei kora nyáron Belgiumban egy úgynevezett 4-kezes vacsorát ünnepeltek, amiért a két szakács órákon át barangolt együtt az északi-tengeri dűnékben. Meglepődve tapasztalták, hogy elképesztően sok növény nő a világ mindkét oldalán a dűnékben, miközben van der Merwe flandriai kollégáját még néhány eddig figyelmen kívül hagyott növénnyel ismertette meg. Csak a négylábúak tekintetében vannak nagy különbségek. Ahogy a Paternoster-beli Farkas-barlangnak a dél-afrikai farkasok hiánya miatt valójában Hiéna-barlangnak kellene hívni, úgy lett Belgiumban egy szökő antilopból végül egy fiatal szarvas. A két szakács „visszavágója” egyébként december elején lesz Dél-Afrikában.