„Entomofágia fesztivál” – így nevezik azt, amit a szerviz tálkáról tálkára helyez a mexikói textilművészettel díszített étterem pultjára. Avokádó-tatár, sült bab Oaxaca államból, polenta és kaktusz-ceviche, grillezett laskagomba salsa machával és mole rojóval, ahogy a függőséget okozó mártást hívják. Alapként egy kosárkában melegen tartott, kendőbe csomagolt criollo-kukoricából készült tortilla szolgál, amely bolyhos és enyhén savanykás ízvilágú, az extra csípősségért pedig egy fűszeres chintextle felel.
A vendégek csak utólag tudják meg, mit fogyasztottak még: hangyalárvákat, szöcskéket és poloskákat. Pusztán az undorfaktor miatt ez a fogás esélyes a signature dish címre, bár csak az európaiak számára, hiszen a rovarok minden fajtájának fogyasztása – ezt jelenti az „entomofágia” kifejezés – Mexikóban teljesen megszokott. „A külföldi vendégek számára ez kihívást jelenthet” – ismeri el Jorge Vallejo, a Quintonil séfje. „Itt, Mexikóban a szöcskék, bogarak és társaik csemegetételnek számítanak, és teljesen jogosan.”
1981-ben született Mexikóvárosban, korán felfedezte a kulinária iránti szeretetét, vagy, ahogy az Instagramon lazán fogalmazza: „I like to cook and ride my bike.” A bűnös nem utolsósorban az obligát nagymama volt az avokádós tacóival, amelyek alapjául enyhén megégett kék kukorica-tortilla szolgált (egyébként a sok különböző kukoricaszín alig járul hozzá az ízhez). A szakácsmesterséget az Instituto Culinario de México-ban tanulta, később a New York-i Culinary Institute of America-ban, valamint olyan nagyságoktól, mint Thomas Keller és Grant Achatz. A generációjához tartozó szakácsok számára szinte kötelező állomásnak számító Nomát is kipipálta. Közben tapasztalatot gyűjtött hajószakácsként a Karib-térségben és az Antarktiszon. Szülővárosába visszatérve első séfi pozícióját a St. Regis szállodában töltötte be, később a finom alkatú, sötét hajú férfi a csúcskategóriás Pujolhoz került. Az alapító Enrique Olvera Mexikó legjobb szakácsának számít, dzsungelszerű kertben elhelyezkedő étterme – amely egyébként szintén nem veti meg a rovarfogyasztást – minden gasztroturista számára kötelező úti cél. 2012-ben aztán Vallejo élet- és üzleti partnerével, a vendéglátó Alejandra Flores-szel megnyitotta „életprojektjét”, mindössze néhány háztömbnyire a Pujoltól, ahol megismerkedtek.
A Quintonil név egy amarántféle azték nevére utal. Szíve amúgy is a hazai fűszernövényekért dobban, amelyek a tízfogásos menü számos pontján felbukkannak, beleértve a koriandert, az epazotét (mexikói libatop), a füstös ízű hoja santát (szent levél, a borsfélék családjából), a pitionát (az Oaxaca vidékén honos citromfű-változat) és a hierba de conejót (nyúlfű). „Hosszú ideig más világkonyhák árnyékában éltünk. Csak ebben az évszázadban kezdték honfitársaim büszkén vállalni konyhájukat és hagyományaikat. Vannak, akik csak azért utaznak Mexikóba, hogy egyenek.” Vallejo országa konyhájának kulináris nagykövetének tekinti magát, annak ízárnyalataival, alapanyagaival és hagyományaival együtt. Ennek megfelelően 2014-ben a Mirazur séfjével, Mauro Colagreco-val és a Central étterembeli Virgilio Martínezzel megalapította az „Orígenes” kezdeményezést, amelynek célja a kulináris Latin-Amerika megőrzése. „Ahogy bizonyára tudja, a chili, a paradicsom és a burgonya innen származik, olyan dolgok, amelyek világszerte gazdagítják számos konyha kínálatát. Ezen túl még sokkal több felfedeznivaló van: szokások, ételek, ökoszisztémák és alapanyagok gyakorlatilag feltérképezetlen univerzuma, amelyek közül némelyik a kihalás szélén áll. Lehetőségeinkhez mérten láthatóvá és megőrizhetővé szeretnénk tenni őket.”
Nemcsak emiatt utazik a háromgyermekes apuka évente akár száz napot is, ehhez jönnek még a „50 Best Restaurants” kedvenceivel, mint Ana Roš és Gaggan Anand, közösen tartott „négykezes” vacsorák. A Quintonil egyébként a hetedik helyet foglalja el az említett listán, mint az „új mexikói szakácsgeneráció határokat feszegető élcsapata”, ahogy az indoklásban szerepel. A Michelin két csillaggal tüntette ki. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy az üzemeltető, ahogy az ma már elvárható, ügyel a fenntarthatóságra, energiatakarékos és hulladékkerülő intézkedésekkel, valamint egy tetőkerttel, ahol a konyhában használt fűszernövények és zöldségek nagy része nő. Signature dish-nek nem a korábban említett rovarünnep, hanem a Salbut számít: egy hússal és zöldséggel megrakott, sült tortilla, Cuitlacoche-vel (kukoricaüszög, más néven mexikói szarvasgomba) finomítva.
Amikor a kedvenc ételéről kérdezik, a szenvedélyes fotós az enyhén kesernyés szuperélelmiszer-növényt, a Huazontlest említi (más néven libatop vagy azték brokkoli), gyógynövényteában főzve, hozzá habanero chilivel és a dél-mexikói Chiapas államból származó Queso de Cuadro sajttal. Szintén nagy kedvenc a grillcsirke. „Valahányszor ezt eszem, gyerekkorom negyedének Pollos Río kifőzdéjére gondolok vissza. Legkisebbként általában a lábak és a szárnyak jutottak nekem, pedig a combját és a mellhúsát szerettem a legjobban. Ezért a nyolcadik születésnapomra egy egész csirkét kívántam magamnak, csak nekem, desszertnek pedig citromtortát.” Teljesen elköteleződni nem akar. „Ma a Quelite vadvilág, egy rovar íze vagy egy mole készítési technikája megszállottja vagyok, holnap reggel pedig az erdőbe szeretnék menni, hogy összegyűjtsem a kedvenc gombáimat.” Végül az avokádó is az, ami Vallejót – akinek étterme több mint hatvan alkalmazottat számlál – végigkíséri az évek során. Egyrészt a nagymama tacóira való emlékezésként, másrészt a saját, személyes guacamole-verziójában. A Quintonilban a gyümölcsöt először enyhén megégetik, majd barna vajban, fokhagymával és chilivel párolt hangyalárvákkal keverik össze, végül epazotével finomítják. Friss, füstös, jól esően zsíros ízű, és még a rovarokkal szemben szkeptikus európaiaknak is megéri kipróbálni.
Eva Biringer

