Ötezer ember, akit naponta átlagosan háromszor kell jól megetetni. Azt tervezem, hogy ezt az átlagot csökkentem. Tudva, hogy mások a süteménybüfénél fognak repetázni az étkezések között. Egy tengerjáró hajón vagyok. Egy igazán nagy hajón. A Costa Diademán. Egyébként életemben először. Mert alapvetően az egyéni megoldások híve vagyok. Az utazás és különösen az étkezés terén is. Szinte azt is mondhatnám, e tekintetben sznob vagyok. Nincs olyan jól vezetett szálloda sem, ahol félpanziót veszek igénybe. Biztosan van a közelben egy kis étterem regionális konyhával. Nem kell szakács- vagy csillagos szinten lennie, de legyen hiteles.
Én a hajón fogok reggelizni. Pár falat, hogy megerősödjek a kirándulásokhoz. Ezért vagyunk itt. Hogy lássunk, vagy újra lássunk néhány kulináris szempontból is érdekes várost a Földközi-tenger nyugati részén. A hajó egy úszó szálloda, és pontosan így is fogok bánni vele.
A „behajózás” és a német nyelvű kísérőnk nyugodt, egyéni köszöntése után (Civitavecchiában mindössze heten szálltunk fel a német nyelvterületekről) egy körséta a meglehetősen színes, csillogó óriáshajón. Főbárok és tematikus bárok. Később felfedezzük, mit is jelent ez. Főéttermek és néhány kisebb másik, amelyekért külön kell fizetni. Az az ambícióm, hogy Gerdának és Joschinak, a legjobb barátainknak és borászainknak, Ernestnek (az a férfi, akivel nemcsak az életemet, hanem a gasztronómia iránti vonzalmamat is megosztom – eltekintve attól, hogy ő szenvedélyes vendég, és soha nem akar a konyhába menni) és magamnak egy „szép asztalt” szerezzek. Ismerem őket a mi kis – itt nekem aprónak tűnő – régi iskolánkból: a vendégeket, akik a „szép asztalt” akarják. Többnyire olyan emberek, akiknek egyébként egyik sem elég szép, függetlenül attól, hogy egy sarokban (pontosan, ez egy sarokban van!) vagy épp középen (kicsit nyugodtabb lett volna!), az ablaknál (itt huzatos!) vagy a belső falnál (szívesen néztünk volna a Weinviertel felé) áll. A négyes fedélzetre, egészen hátra, bocsánat, azaz a tatra, előfoglaltam. Ők a közepére, a tízes fedélzetre osztottak be minket, oda, ahol a reggeli svédasztal is található. Határozott kedvesség. Végül mégis kapunk egyet a négyes fedélzeten. Egy kisebb teremben, éppen a tatnál, hogy ki lehessen látni.
Csakhogy este köztudottan nem sokat látni, ha kint sötét van, bent pedig világos. És hogy nem egészen hátul, hanem valahol a harmadik sorban ülünk. Mint a legtöbb más vendég is. Mert a főéttermek legkisebbike is nagyjából ötszáz-hatszáz ember befogadására alkalmas. Ja igen, ettünk is. Egyáltalán nem volt rossz. Fogásonként három választható étel, olasz konyha. A tészta valóban al dente volt. Sőt, egy kicsit túlságosan is, de itt nem gasztrokritikáról van szó, hanem egy kulináris élménybeszámolóról. Az, hogy a pincérek kötegekben hordják az ételeket barna műanyag búrával fedett tányérokon – ami nekem átkozottul a kórházi étkeztetésre emlékeztet –, a gigantikus konyhától való távolságnak tudható be. Őszintén szólva nem is akarom tudni, milyen óriási tárolókból szedik és tálalják. Kicsivel később megtudom, hogy naponta harmincezer tányér ételt szolgálnak fel. A kiszolgálószemélyzet főleg Távol-Keletről származik. Barátságosak, sietnek, és abban reménykednek, hogy ez a műszak is véget ér. Láttam egy dokumentumfilmben, milyen rosszul fizetik őket, nemcsak a Costánál, hanem más társaságoknál is. Amelyek egyébként is már csak néhány nemzetközi konszern tulajdonában vannak. Az én konyhafőnök mesterem, Buchinger, a hetvenes években hajószakácsként járta be a Karib-térséget; akkoriban jól fizettek, cserébe alig volt szabadidő, bár kalandban volt bőven része. De ez egy másik történet. Mindenesetre azon az estén csak nehezen sikerült egy második pohár bort rendelnünk. Nem baj. A kulináris csúcspontjainknak amúgy is szilárd talajon kell nyugodniuk. Ráadásul: az Enotecában nemcsak elég bor van, de meglepően nagy választék is. És professzionális tanácsadással.
Egy éjszaka a tenger lágy ringatásával, lassan közeledünk a reggelihez. Ez azt jelenti, akkor, amikor a legtöbben már régen buszokra szállva a szervezett kirándulásaikon vesznek részt. Néhány száz ember persze így is maradt. – Lehetséges, hogy a hajón több hozzánk hasonló individualista van?
A büfé rendkívül változatos. Folyamatosan töltik újra, és mivel nem óriási tálak vannak, gusztusos is. Logisztikai mestermunka, mivel én vendégként és nem szakácsként vagyok itt, megengedem magamnak azt a luxust, hogy ne gondolkodjak ezen tovább. Az édes kísértések hosszú sora olyan jól néz ki, hogy legalább egy croissant al burro-t veszek. Kicsi és illatos. Ez ... a legjobb croissant, amit valaha ettem. Csodálkozva nézek egy kikötőre (az út során rájövök, hogy – majdnem – minden kikötő hasonlóan néz ki: kompok, mólók, rakodódaruk, a háttérben egy többé-kevésbé beépített domb) és egy asztali táblára: „Taste don’t waste.” Hat nyelven. Ezen barátságosan magyarázzák, hogy értékelik a „hagyományokban gazdag olasz konyhát”, és ezért „elkerüljük a pazarlást, és megadjuk az ételnek azt a tiszteletet, amit megérdemel.” Mindenki hozzájárulhat ehhez, „azzal, hogy különlegességeink élvezete során egyszerűen csak az étvágyának megfelelő mennyiséget választja”. És ezen túlmenően: „A mindennapi kis szokások nagy változást idézhetnek elő”, az „egyensúly védelméről” van szó, ezért támogatják a „Slow Food Alapítvány afrikai kertjeit”.
Persze az idióták nem tudnak olvasni. Újra és újra látok otthagyott tányérokat, amelyekből egy egész család jóllakhatott volna. De szeretem a Costa gesztusát, a tengerjáró hajók minden ökológiai problémája ellenére, minden szép szó ellenére, amit mindig érdemes megkérdőjelezni. Az étel több mint több, több, még több.
Marseille-ben vasárnap voltunk. Természetesen bouillabaisse-t akartam. Csakhogy Marseille-ben vasárnap minden zárva van. A brasserie-ken kívül, amelyek ekkor tele vannak helyi családokkal. És a közvetlenül a kikötőben lévő halpiacon. Miért nem vásárolhatok itt? És miért nem főzhetek magamnak? Annak a szakácsnak a receptje alapján, akinél életem legelső bouillabaisse-ét ettem? Tizenkilenc éves voltam, egy Ökista-nyaraláson Dél-Franciaországban, ő túl öreg volt már ahhoz, hogy tovább utazzon a világ körül hajószakácsként. Egy nappal később már a konyhájában voltam. Nem tudott sem németül, sem angolul, én meg csak néhány szót franciául. De megértettük egymást. Egy igazi bouillabaisse, magyarázta, egy bonyolult és pontosan előírt műalkotás. És ilyennek is kell lennie. Egyesíti a tenger legjobbjait. Volt persze egy másik recept is, az, ami alapján a halászok ősidők óta főztek: ehhez azokat a halakat és tenger gyümölcseit használják, amik épp kéznél vannak. És hozzáadnak még egy-két extra halfejet. Mert azok adják az ízét, és azokban van a legjobb hús.
Cserébe este a hajón a Samsara éttermet választjuk. A kis, igényes étlap olasz-csendes-óceáni fúziós ételeket kínál. Az étterem mérete is megfelel azoknak, amelyekben önként eszünk. Marinált fésűkagyló, rákpogácsa, a halleves nem Marseille-ből való, hanem a neve szerint Hawaii-ról származik, de ettől függetlenül kiváló. Rég ettem ilyen jót, a szárazföldet is beleértve. És egyébként: itt a pincéreknek is van idejük, jól képzettek, és örömmel töltik újra a bort. Igazán vidám este volt, és ez nem a tengeri hullámzásnak volt köszönhető.
Barcelona előtt csak egyetlen ellenállhatatlan croissant-t ettem. Mert a Las Ramblas sétálóutcában számtalan étterem kínál tapasokat. Sok-sok turistával és olyan emberekkel, akiket legalábbis helyieknek vélhetnénk, gyalogolunk tehát a kikötői Kolumbusz-szobortól a Placa de Catalunya felé. A virágárusok, hamis luxustáskák, barcelonai hűtőmágnesek és egyebek mellett valóban számtalan étterem van. Az első asztalokon literes és kétliteres kancsók állnak színes italokkal és óriási szívószálakkal. Nem is akarom tudni, mi van bennük. Sangria, feltételezem, caipirinha, gyanítom, és más mérgező dolgok, amikkel az átutazók kiadós mámort szerezhetnek. Azt sem akarom tudni, milyen ízűek az ott hirdetett tapasok. Igazság szerint amúgy is az volt a tervem, hogy betérek az óváros szűk utcáiba. Ott várnak a kulináris csodák.
És ott található Barcelona leghíresebb piaca: Mercat de la Boqueria. Hogy közel vagyunk hozzá, a bejárat felé hömpölygő tömegből látszik. Nyilván mások is tudnak róla. Cserébe az útitársaim következő órája nyomorúságos. Nyitott szájjal megyek standról standra, csodálatos belsőségek, birkafejek, ott fűszerek, színesek és illatosak, középen halak, tenger gyümölcsei, osztrigák, itt kagylókat, garnélákat, tintahalakat grilleznek, sűrűn egymás mellett kóstolhatjuk meg őket egy pohár borral, ott pimentóval és kolbásszal megrakott nyársak vannak. Gerda megjegyzése, hogy itt egy kicsit úgy néz ki, mint a bécsi Naschmarkton, nem hat meg. Ez itt igazi. Jobb. Fellelkesülve megyek tovább, még akkor is, ha a mellékutcákban az árnyékon és a mobilboltokon kívül nincs sok minden, a főtéren süt a nap. És valóban van egy étterem, ahol végül tapasokat eszünk. Igazán jó és változatos, a sült tintahal majdnem varázslatosan ropogós, az aioli a burgonya felett házi készítésű és fokhagymás, a sonka pedig méltó a spanyol legendákhoz.
Ó, és a fekete sertésből készült csípős biokolbász, amitől Palma de Mallorcán elfelejtettem a körülöttem lévő túl sok német szót, a kandírozott narancsos cannoli Palermóban, a lenyűgöző „A konyhafőnök titkai” bemutató a hajón, amely során a brigádjával „Mezze Maniche Barilla con Radicchio Trevisano e Taleggio”-t készítettek. A japánok bosszúságára, akik elém tolakodtak, a moderátor csak olaszul, spanyolul, franciául és időnként németül beszélt, megállás nélkül és kreatívan, akár mondat közben is váltogatva.
Sok mindent tanultam ezen az utazáson. Érdemes a szokásokat és az előítéleteket a tengerbe hajítani. Megnyugtató, ha nem veszünk mindent mindig komolyan. És: Európa tele van meglepetésekkel. Kulináris téren is.
Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel sikerszerzővé vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger Zur Alten Schule nevű éttermében.