A-La-Carte

Jó étvágyat, Vietnam (2012/2)

Olvasókörút virslik, evőpálcikák, krokodil, kóla-csirke és wokban sült „bélszín” között


Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: Georg Wagenhuber

Itt minden mindig történik. A járdán álló miniszékeken ettünk nyers és sült rizstésztatekercseket, és természetesen Pho-t, a híres levest, amiben mindenféle benne van, de legalábbis rizstészta. A Pho-t, ahogy azt sok okos vietnami könyvben olvashatjuk, reggelire fogyasztják. Most délután négy óra van. Hanoiban éjfélkor is kapható Pho, mind az út mentén, mind a kis vendéglőkben. Az élet nem törődik az útikönyvekkel.

Most átmegyünk az úton. Mopedek. Több százan vannak úton. Balra, jobbra és összevissza haladnak, köztük autók és néha kerékpárosok. Az elsőbbség vagy a szabályok nem játszanak szerepet, különben minden megállna. Ausztriában a leggyengébbeknek van elsőbbsége (legalábbis többnyire), Moszkvában a legerősebbeknek (vagyis az autóknak), itt valami egyenrangú közlekedés létezik. Lassan mozdulunk az út felé, a mopedraj kettéválik, elegáns elsuhanás egymás mellett, amit csak az zavar meg, ha valami balul sül el, és mégis a földön fekszik valaki. Akkor néhányan megállnak, segítenek a gyalogosnak, a gépnek, a vezetőnek talpra állni, ritkán történik nagy baj, körülöttük a raj mozgásban van, az út mentén gyümölcsárusok a kosaraikkal, és egy kifőzdésnő, aki minden ellenére sem felejti el megfordítani a tésztadarabokat a wokban.

Aki évezredes hagyományokról beszél, annak természetesen igaza van, a hanoi kis tó közepén ott állnak a tiszteletreméltó pagodák és egy teknős, amely állítólag több száz éves. Majdnem belehalt egyébként a rossz vízminőségbe, de aztán volt egy nagy szabású mentő- és helyreállítási akció, azóta újra jól van, és a víz is legalább egy kicsit jobb lett.

A forgalomtól zajos tó partján áll egy vendéglő. A kiszolgáló személyzet óvietnami viseletben, táblák az ételekről. De a kilátás elvarázsoló, és végül is szeretnénk átélni valamit. Egy csapat orosz üzletember látszólag pompásan szórakozik, jaj nekünk. És aztán: banánvirágsaláta garnélával, karalábésaláta szárított marhahússal és sok fűszerrel, hozzá pedig a fűszeres levük: valami savanykás-enyhén csípős, híg és zsírmentes, csodálatos. Annyi ízárnyalat, friss, könnyű.

Itt minden mindig ugyanúgy történik, talán ezzel van összefüggésben. Reggel gyümölcs, zöldség, hús és tengeri herkentyűk érkeznek a nagyvárosokba, megveszik és megeszik őket. A friss garnélák, rákok és kagylók hihetetlen választéka fölött víz folyik, amit kis szivattyúk tartanak mozgásban. A kormány sok ilyen piacot felszámolt, egyrészt ezek csodálatos helyek felhőkarcolók építésére, másrészt rendezettebben szeretnék látni a dolgokat, ezért mindent, amit nemzetközileg hűtenek, itt is hidegen kell tartani. Talán az elnök egy unokatestvére hűtőszekrénygyárat üzemeltet, és végre nagyban akar keresni. Világos, hogy Vietnam kommunista, de ugyanakkor bevezették a teljes piacgazdaságot. Következményekkel együtt.

A sok utcai kifőzde sem igazán legális. De különböző rendőrtípusok léteznek, és ha egy körzeti rendőr közeledik, akkor az ember nagyon gyorsan az út másik oldalán van, és ezzel a másik körzetben. Nem sok mindent kell cipelni, bár veszíteni sokat lehet: mert egy főzőnél, két woknál, néhány műanyag széknél és talán egy kis szerszámnál többje legtöbbjüknek nincs, de ha azt elkobozzák, akkor a megélhetési forrás odavan.

Jobb dolguk van azoknak, akik apró utcai vendéglőket üzemeltetnek. Az elmélkedés arról, mi a „hagyományos” vietnami konyha, ott is felesleges. Az ember felhasználja, amije van, és bevonja, amire szüksége van. Még a híres „Pho” is csak körülbelül száz éve létezik. Akkoriban sokan költöztek vidékről a városba, nem volt konyhájuk, és meg kellett őket vendégelni. Vitatott, hogy a „pot-au-feu”-ből származik-e, mindenesetre a franciák az országban voltak. És most kecses vietnami nők adnak el egy rúdra kötött kosarakban ropogós bagetteket. Párizsban nagyon meg kell erőltetnie magát az embernek, hogy ezt utolérje. És akkor Hano egyik specialitása:

Este egy alagútházban, ami harminc vagy több méterre nyúlik az út mögé. Szűk folyosó szobák és lakások mellett, szárítókötelek és mopedek között, és teljesen hátul egy kis vendéglő. „Kérlek”-nek hívják, és ezt lehet itt enni. A krumplit szakszerűen előfőzik a wokban, a „bélszínhez” a marhahúst először bepácolják, majd wokban megsütik. Az ember átmegy a konyhán a vendégtérbe, és felettünk, egyfajta köztes szinten, egy üvegfülkében, mint egy ritka madár, egy apró idős asszony guggol, és figyel minket meg a tűzhely melletti fiatal nőket. „Nagymama – szakács”, magyarázza nekünk egy idő után egy vietnami a szomszéd asztaltól. A vendéglő üzemeltetői közül senki nem beszél európai nyelven, cserébe van egy részben angolra fordított étlap és egy cetli, amin be lehet jelölni, mit szeretne az ember. Ernest a ház specialitását kéri, én inkább a sült rákot eszem ropogós hagymával. Az előtte felszolgált halleves költemény, az alapot egy jól fűszerezett rák-alaplé adja. Bort itt nem tartanak, így rendelek egy pohár Hanoi vodkát. Egy 0,3-as üveggel kapok. Mindegy, amúgy is potom ára van. Mindenesetre a pincérnő szórakozik és barátságos jeleket tesz, hogy csak igyak. A „Kérlek” az... semmi köze a bélszínhez, teljesen át van sütve, de kifejezetten omlós, és a fűszerek miatt mégis különleges. Szinte mindenki ezt eszi a vendéglőben. Vietnami nagycsaládok, párok, egy asztal, ahol négy vietnami ül drága dizájner öltönyben.

Világos, hogy Vietnam nagyvárosaiban megainternacionális és drága helyeken is lehet enni, de a legtöbben itt a legjobban szeretik a jót.

Ennek ellenére úgy tűnik, nincsenek túl kövér emberek, aminek valószínűleg a konyha jellegéhez van köze, és akkor ott van még valami: Saigon napkeltekor. Zene hallatszik a szálloda túloldalán lévő parkból, álmosan botorkálok az erkélyre, több száz ember tornázik, sétál, fut, csoportokban vagy egyedül a hagyományos csikungnak hódol. Eltart egy darabig, amíg én is megteszem a köreimet a parkban, a forgalom közben teljesen beindult, a hangosbemondókból szóló zene elhallgatott, de még mindig számos ember van, aki reggeli sportot űz. A tó, ahol a zárógyakorlataimat végzem, algával van borítva. Na ja. Egy férfi átbújik a vaskorláton, és elkezdi szedni a vízben lévő zöld dolgokat. – Elhiggyem, hogy ezt meg lehet enni? Szinte minden lehetséges, talán végre itt kellett volna megtanulnom.

Eredetileg azért voltam a hanoi és saigoni egyetemeken, hogy a krimijeimről és Ausztriáról beszéljek, de ami a professzorokat és lektorokat a legjobban érdekelte, az az evés volt: Mi jellemzi az osztrák konyhát? Miben különbözik a némettől és a franciától? Igaz-e, hogy egy „Régi iskola” szerint főzök? Miért? Mi a különösen érdekes a vietnami konyhában? Hol vannak a közös pontok?

Az ezt követő hanoi germanisztikai intézeti ünnepségen német virsli (kiválóan lehet evőpálcikával enni), friss jákafa-gyümölcs, bambuszból, dióból és friss fűszernövényekből készült ízletes saláta volt. És hozzá természetesen bagett. A bort mi hoztuk. Meleg Veltelini műanyag pohárban – mindenki el volt ragadtatva, én is. Először is jó volt, másodszor ritkaság Vietnamban, harmadszor pedig minden egyszerűen összeillett.

Egyébként van vietnami bor is. A fehér valahol a lemondás és a testi sértés között van, a vörös némi szerencsével érdekes ízű lehet. Csak később olvastuk el a hátsó címkét: „Vietnam legjobb szőlőjéből és eperfából készült.”

Minden lehetséges. Apró sikátorok, tele leállított mopedekkel és mindenféle áruval, luxusbutikok, amelyekben a szupercsinos eladólányokon kívül senkit sem láttunk, felhőkarcolók és utcai kifőzdék és új nagy utak, valami olyasmi, mint a bécsi Gürtel háromszorosa, folyamatos építkezéssel – és az út mentén tálcák tele szárított gyökerekkel. És a mögöttük lévő üzletekben nagy üvegek: savanyított kígyók és gyíkok különböző méretekben. A mennyezetről szárított óriáscsillagok lógnak. Óvatosan előhúzom a fényképezőgépet a zsebemből, olyan ázsiai barátságosan mosolygok, amennyire csak lehet, mégis arra számítok, hogy elhárítanak, helyette barátságos szóáradatot kapok, amivel nyilván el akarják magyarázni, melyik befőttesüvegbe zárt állat mire jó a hagyományos orvoslásban.

Évezredes bölcsesség Ho Si Minh-városban, ahogy Saigont hivatalosan hívják, közvetlenül a huszonegyedik századba vezető út mentén.

Amióta Vietnamban jártam, csak azt kívánom, hogy a barátaim is eljussanak oda, ahol a bors terem. Bár általánosan azt állítják, hogy a világpiacvezető Vietnamé nem különösebben jó, a trópusi Phu Quoc szigeten mást tapasztaltam. Durvára őrölt fekete bors közvetlenül a gazdától, egy illatszimfónia, mögötte egy borsültetvény, ami úgy néz ki, mint az különösen magas karós bab. Néhány kilométerrel arrébb aztán a levegőn érlelődő szardella kissé erőteljesebb illata. Arra van szükség a híres halszószhoz. Néhány nap után az országban már régen tudom, mi ez a csodálatos savanykás-enyhén csípős fűszeres lé: egyszerűen szárított és erjesztett szardellából készült halszósz, rizsecettel, sóval, cukorral, lime-mal, chilivel és még sok mással keverve, ami aztán az adott ház titka.

A szószt egyébként meg lehet venni a Phu Quoc-i repülőtéren. Csak egy tábla lóg mellette, hogy tilos a repülőre vinni, az ember egy üveggel Ho Si Minh-városban kap meg belőle. Hogy mi benne a veszélyes, hogy nem szabad – jól lehegesztve, mint a fenyegető borukat – magunknak szállítani, azt nem tudtam meg. Cserébe elragadtatással jöttem rá, hogy pontosan ezt a szószt Bécsben, a főkönyvtár melletti egzotikus szupermarketben is meg lehet kapni.

Az egzotikusról jut eszembe: A grillezett aligátor, amit Phu Quoc-ban ettünk, sokkal jobban ízlett a tulajdonosok kedves kutyájának, mint nekünk. Aminek semmi köze nem volt a konyha minőségéhez, hanem ahhoz a tényhez, hogy ezek a nagy szájú dögök még Vietnamban is (eddig csak az USA-ból ismertem őket, és azoknak sok kulináris gaztettet is kinézek) úgy ízlenek, mint egy keverék öreg csirke és tintahal között, ami túl sokáig feküdt a napon. Kutyát egyébként csak Észak-Vietnamban és télen lehet enni, a húskutyák rengeteg energiát adnak – amikor egy kutyahúsárus bódét akartam fotózni, az üzemeltető alaposan leteremtett. Közben már tudják, hogy a „hosszúorrúak” semmit sem értenek ebből, legjobb esetben is furcsának, legrosszabb esetben a legjobb barátaik elleni bűnténynek tartják.

Egyébként jól teszi az ember, ha mindenre nyitott, amit az ország kínál. A kóla-csirkére is.

Az idegenvezető (aki egykor Németországból érkezett, és a szerelem miatt maradt) elmesélte nekünk, hogy nemrég járt ott egy gasztro-újságíró a régi hazájából, Vietnam igazi ízeit keresve, hamarosan olvasni lehet majd erről a csirkéről Hano óvárosából. Mi mindenesetre már megcsodáltuk a törpecsirkéket a kirakatban: mindegyik úgy, hogy a karmai még kilátszanak, egy felül nyitott kólásdobozba tömve, némelyik természetes színű, némelyik furcsa módon majdnem fekete. A hátsó szobában egy alacsony asztalon, székekkel körülvéve, ropogós sült bagett, a szokásos tányér sok friss gyömbérrel, chilivel, mindenféle levelekkel és fűszerekkel, kis tálkák tengeri sóval, tört borssal elkeverve. Egy lime-szeletet nyomnak rá. És aztán: az ételes tálban, közben a doboztól megszabadítva, a csirke finom levesben, sok zöldséggel, goji-bogyóval és szárított „alma-gyümölccsel”. Megtanuljuk, hogyan adjunk hozzá leveleket – kicsit olyan az ízük, mint a sóskának –, fűszernövényeket, gyömbért, chilit, kenyeret, az omlós, puha húst pálcikával lecsipkedjük a csontról, majd óvatosan belemártjuk a só-bors-lime keverékbe. Létezik, az ízrobbanás: minden ízlelőbimbó elragadtatott ámulata valami összehasonlíthatatlan dolog fölött. – Ja, a kóla-csirke a német gasztromagazin történetében eddig nem jelent meg, talán a főszerkesztőségnek a törpecsirkék látványa az italos dobozokban, minden ázsiai iránti szerelem ellenére, mégis túl egzotikus volt. Pech.

Vagy, ahogy a vietnamiak mondanák, sors. Ami a buddhizmusban nagy szerepet játszik. Végül is minden eleve elrendeltetett, de sokat tehet az ember azért, hogy az isteneket és ősöket békésre hangolja. Ezért a taxisofőrök is szívesen tartanak kis Buddha-szobrokat a szélvédő előtti polcon. Bár zavarják a kilátást, de ha az ember jó ember, akkor Buddha gondoskodik róla, hogy ennek ellenére épségben célhoz érjen.

Az utcasarkokon és falfülkékben, számtalan leállított mopeddel körülvéve, üzletekben és egy egykori előkelő gyarmati kori szálloda előcsarnokában füstölőpálcikák illata száll az ég felé. Alatta áldozati ajándékok: gyümölcsök és édességek. A halottaknak el kell küldeni, amire szükségük van. A füstölőpálcikák gyakorlatilag liftként szolgálnak. Ha leégtek, és a sugárzás befejeződött, az ember maga is megeheti a jó ajándékokat. Minden összefügg Vietnamban. Mindig.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!