A-La-Carte

Nem kell gazdának lenni (2004/3)

A csúcsborok előállítása nem kizárólag a borászok előjoga. A kereskedők – az úgynevezett "Négociant-Éleveurs" – is képesek csúcstermékeket palackozni. Ehhez pedig nem feltétlenül van szükségük saját szőlőültetvényekre vagy más tipikus mezőgazdasági javakra.


Nem kell gazdának lenni

Szöveg: Michael Prónay Fotók: Nikolaus Similache
Be kell vallani, a „borkereskedő” szónak van egy olyan mellékíze, amely nem mindenkinek tetszik. Ez az oka annak, hogy egyesek ragaszkodnak a francia „Négociant-Éleveur” megnevezéshez. A „Négociant” kereskedőt jelent; az „Éleveur” nem fordítható le szó szerint, ő az, aki a bort a hordóban „neveli” – ahogy régebben mondták –, az „éleveur” szóban pedig az „Élève”, azaz diák szó is benne rejlik.
A hazai kereskedők általunk válogatott csoportja korántsem törekszik teljességre, közös nevezőjük azonban az a vágy, hogy csúcsborokat állítsanak elő és töltsenek palackba. Általában ahhoz vagyunk szokva, hogy a csúcsborokat azokkal az emberekkel társítsuk, akik a terméket a szőlőbeli születésétől az eladásáig kísérik, tehát a borászokkal. Hogy ez saját szőlőültetvények nélkül is megy – sőt, így sokkal könnyebben elkerülhetők az évjárati ingadozások, a jégverések és minden egyéb kellemetlenség –, az teljesen logikus. A Pol Roger pezsgőház például bár rendelkezik szőlőültetvényekkel, azokat kivétel nélkül bérbe adta. Christian Pol-Roger: „Mi a pezsgőkészítéshez értünk, nem a szőlőtermesztéshez. A szőlőket viszont tudatosan a profikra, azaz a borászokra bízzuk.” Ahogy általában az osztrák borászatban az a furcsa jelenség uralkodik, hogy minden üzem arra törekszik, hogy 100%-ban önellátó legyen minden üzemi eszközt illetően. Aki nem rendelkezik saját palackozóval, azt kevesebbre tartják. Ha pedig elmagyarázzuk, hogy a legjobb bordeaux-i kastélyok nagy része sem rendelkezik saját palackozóüzemmel, akkor nagy a csodálkozás.
Kezdjük a legfiatalabb négociante-tal: Marion Ebnernek hívják a bécsi hölgyet, mindössze 23 éves, és egészen ritka különleges eset: bár a szülei felől semmilyen előképzettsége nem volt (azon kívül, hogy szívesen fogyasztottak jó bort), már 15 évesen tudta, hogy a bor lesz az ő (hivatásos) élete. 14 évesen a korábbi lóbolond lány ragaszkodott a lovakkal kapcsolatos iskolai képzéshez. A Gumpoldskircheni Borászati Iskola akkoriban kínált lovasoktatói képzést, a borászati tanfolyammal párhuzamosan. Így hát Marion Gumpoldskirchenbe ment. Egy évvel később elragadta a hév: a bor varázsa kerekedett felül, a lovak ettől kezdve csak a hobbijai maradtak. 16 évesen következett az egyéves kötelező gyakorlat. Szilárd elhatározása volt, hogy egy csúcsborásznál jelentkezik. Bécsiként Fritz Wieninger volt a logikus választás, és az iskolai elméletet követte a gyakorlat a pincében, a szőlőben, az értékesítésnél (és még a konyhában is). Marion Ebner egyébként Fritz Wieningert még ma is a legfontosabb mentorának nevezi. A gumpoldskircheni iskolai végzettség után Kremsbe ment a kétéves bormenedzser-képzésre. A pályafutása a Wein & Co-nál kezdődött. Ezután Wolfgang Pucknál gyakorolt Kaliforniában, hogy „ezt a hatalmas marketinggépezetet közelről megismerje”. Végül összefutott Karl-Heinz („Carlo”) Wolffal, és azóta ő végzi a Schloss Halbturn marketingjét. 2001-ben indította el apró Melusine projektjét, egy Melusine Klassikkal kezdve, amely egy vörösbor-cuvée a Thermenregionból, és egy Melusine Selectionnel, egy vörösbor-cuvée Carnuntumból, egyenként 300 palackkal (egy barrique). A 2002-es évjárattal a program változott, a Klassikot egy kamptali Grüne Veltliner Lyra váltotta fel, és egyúttal megduplázódott a mennyiség. A 2003-as zöldveltelini már le van palackozva és ősszel érkezik, a vörös még a barrique-okban pihen. Hol lehet beszerezni a bort, amely csak minimális mennyiségben létezik? A borász mosolyogva: „a ,Palais Coburg’-ban és a ,Meinl am Graben’-nél. A legbiztosabb azonban a kapcsolattartás e-mailen keresztül a jegyzési listára való felvétel érdekében.” Hogy a csúcsminőséget nem árulják diszkontáron, azt ebben az összefüggésben mindenképpen érdemes megemlíteni.
Teljesen másképp alakult a tiroli Wörglben található, azonos nevű kereskedőháztól származó Peter Morandell karrierje. 1926-ban a nagyszülők, Alois és Anna Morandell alapítottak borkereskedést. A nagyapa alapító tagja volt a kalterni „Első Pincészetszövetkezetnek”, a wörgli borkereskedés pedig a dél-tiroli borok észak-tiroli forgalmazását szolgálta. A második világháború után a vállalat terjeszkedett, telephelyek („depók”) jöttek létre Ausztria-szerte, ma is megvannak Bécsben, Grazban, Spittalban, Eugendorfban és Landeckben. 1966/67-ben kezdték meg az olasz, spanyol és francia palackozott borok importját. Az 1983-as évjárattal hozták először piacra a Private Cuvée-t, egy tiszta kékfrankost, a horitschoni borászszövetkezettel (ma „Vereinte Winzer Blaufränkischland”) együttműködve. A bor azonnal Falstaff-győztes lett. 25 000 – 30 000 palackos mennyiségben létezik. Az alapbort a horitschoni pincemester választja ki, a szüret utáni tavasszal kerül Wörglbe, ahol barrique hordókban érlelik és palackozzák. Peter Morandell egyébként büszke arra, hogy az ország nyugati részén az ágazat azon nagyon kevés üzeme közé tartozik, amely még rendelkezik működő pincészettel: „Ez nagyon erős piaci pozíciót biztosít számunkra, és mi döntjük el teljesen egyedül, hol milyen alapanyagot vásárolunk.”
Illa Szemes egy négociant-tal való házassága révén lett négociante. A welsi születésű hölgy a welsi vásáron ismerte meg a túl korán elhunyt Tibort, aki az ország számos vásárán kis éttermeket üzemeltetett pannon konyhával, és emellett magyar borokat szolgált fel: „Vettem egy pohár bort, és így kezdődött.” Az üzemnek sosem voltak saját szőlőültetvényei, generációk óta magyar borokkal folytatott kereskedelem volt. Csopaki, szürkebarát, kéknyelű volt a nevük azoknak a boroknak, amelyeket a saját pinkafeldi pincében neveltek és palackoztak. Az 1980-as években, Tibor átvételével, felmerült az ötlet, hogy ugyanezt tegyék az osztrák borokkal. Tibor az első években fiatalborokat vásárolt horitschoni gazdáktól, majd végül megismerte Josef Puscht, a „Vereinte Winzer” pincemesterét. A magyar program megszűnt, a Szemes-borok mostantól Horitschonból érkeztek.
Heribert Bayer 63 éves, de a 40-es évei közepének néz ki. Fiatalkorának egy részét Olaszországban töltötte, ahol a bor magától értetődő részét képezte az étkezéseknek, a gyerekek számára erősen hígítva. Később, az 1970-es években, a petrolkémiai ipar értékesítési menedzsereként szívesen látott törzsvendég volt az ország legjobb éttermeiben. És megdöbbenve tapasztalta, hogy bár vendégei a hazai fehérbort kifejezetten értékelték, a vörösboroknál lényegesen kevesebb lelkesedést mutattak. Mivel a téma érdekelte, német, angol és olasz irodalomból megtanulta az enológiát, megismerkedett borászokkal, és velük közösen fejlesztett projekteket: Franz Schindler Cuvée d’Or-ja (1985), Pepi Umathum Hallebühlje (1986), Feiler-Artinger Solitaire-je (1988) és Pöckl Admirálja (1989). Anyagilag független volt, így megnőtt a vágy, hogy saját maga csinálja, az ismert eredménnyel, amelynek végén a gyönyörű tároló- és érlelőpince áll Horitschonban. 1994-ben az In Signo Leonisszel kezdődött, egy mörbischi Pinot Noirral, 1996-ban követte a Sails red egy kékfrankossal. 1997-ben kezdődött az együttműködés Josef Tesch pincemesterrel és Franz Heincz elnökkel a Neckenmarkti Borpincétől. Azóta az „Oroszlán jele” kékfrankosból, zweigeltből és cabernet-ből áll. 2000 óta létezik egy Pinot Noir In Signo Tauri is. Idén ősszel palackozzák először a kékfrankos In Signo Sagittarii 2002-t, amelyért már az ifjabb Patrick a felelős. Heribert Bayer szülőhelyének (Mödlingben született) tiszteletére Gustav Krug közreműködésével Gumpoldskirchenben két fehéret és egy nemes édesbort érlelnek: a Topcuvée Albatrost (Rotgipfler egy kis Pinot Gris-vel és Chardonnay-vel) és a Sails White-ot (tiszta Rotgipfler).
Karl Kadlec egy vendéglátós családból származik, amelynek gyökerei Herrnbaumgartenbe, a Weinviertelbe nyúlnak, ennek ellenére a későbbi karrierje korántsem volt előre elrendelve. Így írja le vonzódását és elhatározását: „Az ápolt fahordók egyszerűen örömet okoznak, hihetetlen élvezet látni, szagolni és ízlelni a bor fejlődését, végül is nemcsak pincelég van, hanem egy jó pinceillat is. Minden hordó más ízt ad, melyik bor melyik fába illik, ez egyszerűen egy rendkívül izgalmas és örömteli kirakós játék.” A Chardonnay-vel, egy vörös cuvée-vel és egy 1993-as évjáratú barrique Trockenbeerenauslese-vel kezdődött.
Max Trauttmansdorff szintén újonc az osztrák borszíntéren. A hátteret a tiroli és alsó-ausztriai családi gazdaság adja, a nagyapa még szőlőt adott el, de sosem készített bort. A régi grófi családból származó szőke férfi mindig is kötődött a jó borhoz, különösen az Olaszországba, a Marchesi Alfieri borászatba kötött házassága óta a felesége révén. A család mindig is a bor- és alkoholiparban tevékenykedett, így nem volt csoda, hogy az akkori hallgató a Bécsi Talajművelési Egyetemen (BOKU) releváns diplomamunka-témát választott: Asti spumante. „Ez egy olyan bor, amelyre mindenki ráncolja az orrát, mégis a világ egyik legeladottabb habzóbora.” A kapcsolatait a San Martinóban, az Asti és Alba közötti piemonti családi borászat fejlesztésére használta. Hogyan került aztán Burgenlandba? „Mindig is volt kapcsolatom Burgenlanddal, Eisenstadtban voltam kollégista, és ott is érettségiztem, a Schloss Halbturnban barátok ülnek. Emellett úgy gondolom, hogy a kékfrankos a legnagyobb potenciállal rendelkező fajta, egy olyan vélemény, amelyet egyébként enológusunk, Mario Olivero is oszt, aki nemzetközileg teljesen alulértékeltnek tartja.” Így lépett Trauttmansdorff kapcsolatba a Blaufränkischland Egyesülettel, és akkor már csak idő kérdése volt, mikor találkozik Franz Weningerrel, akinek pincéjében a 2000-es évjáratú, három kékfrankos alapú bort érlelték, a „vendégborászatban”, ahogy a négociant nevezi.
Érlelés és stilisztika
Peter Morandell a „Private Cuvée”-jéről: „Ez egy gyümölcsös, nem túl tanninos bornak kell lennie, a fő hangsúly egyértelműen az elegancián és a gyümölcsösségen van, kevesebb tanninbombát szeretnénk. A kékfrankos tipikusságát mindenképpen meg kell őrizni.”
Illa Szemes is hasonlóképpen látja. A bor, amelyet Horitschonban erjesztenek, december/januárban kerül fiatalborként a pinkafeldi házba, ahol tovább nevelik és érlelik. Két változat létezik: Tradition használt barrique-okban és nagy hordókban, Imperial új fában. A palackozás inkább későn történik: a borok legalább 15 hónapig maradnak hordóban, majd házasítják őket. A bor még egyszer három-négy hónapra hordóba kerül, mielőtt palackoznák. Illa: „Nagyon tipikus borok, a kékfrankos egy osztrák-német-magyar dolog, sosem fog nemzetközi karriert befutni. A boroknak meg kell őrizniük gyümölcsösségüket és nagyon jól kell tudniuk érni is. Hiszen mindannyian hatalmasat fejlődtünk az évek során a minőség terén: attól a döntéstől kezdve, hogy melyik fajta melyik terroirba kerül, a szőlőmunkán át, amely a fiziológiai érettségre törekszik, mindez az a szimbiózis, amely az optimális termékhez vezet a palackban.”
Max Trauttmansdorff a harmadik a sorban, aki erősen épít a kékfrankosra. A három bor – Park Classic, Horitschon Reserve és Cuvée Weinsberg (utóbbi a Trauttmansdorff-Weinsberg családi névről elnevezve) – legalább 60% kékfrankost tartalmaz, egy olyan fajtát, „amelyről azt hiszem, hogy szép karrier áll előtte az exportban – hiszen szép sikereink vannak Belgiumban, Angliában vagy Finnországban, tehát olyan piacokon, amelyeket általában meglehetősen nehéznek tartanak.”
Karl Kadlec viszonylag kompromisszummentesen áll hozzá: „Sűrű borokat akarok, de gyümölccsel és diszkréten használt fával. Ha az alapanyag jó, az új fa egyébként sem probléma, egyébként a barrique-ok másodlagos töltésével is nagyon jól megy. Híve vagyok a különböző hordótípusoknak és tölgyeredeteknek is: ez változatosságot is hoz. Bár Ausztriában vagyunk – és az osztrák stilisztikát mindig hangsúlyozzák –, de még egy top zweigelt is valahogy nemzetközivé válik, ami a sűrűségét és koncentrációját illeti.”
Marion Ebner is pontosan tudja, mit akar. A Melusine ötlete a kremsi bormenedzser-képzésen jutott eszébe: „Hagyományom nem volt, tehát egy teljesen új márkát kellett létrehozni, amely logikusan nőies kellett, hogy legyen.” Nőies boroknak kellett tehát lenniük. Mit ért ezen a borász? „Ezt nehéz definiálni, olyan boroknak kell lenniük, amelyeknek lágy, integrált tanninja van és nem túl sok a fa. Az opulencia nem probléma, de az elegancia, amely a női oldalt alkotja, annak mindig ott kell lennie.”
Heribert Bayer In Signo topvonalának borai alapvetően két évig kizárólag új fát látnak, a Sails Red 16-18 hónapig másodlagos töltésként. Mindkét fehéret fában erjesztik és érlelik, az Albatros 18 hónapig van új fában, a Sails White 14-16 hónapig másodlagos töltésként.
Wünsche und Träume
Max Trauttmansdorff világosan meghatározza célját: „Az első évjáratból 15 000 palackot töltöttünk, most 30 000-nél tartunk. Ha elérjük a további duplázást, akkor több mint elégedettek lehetünk.” És még valami van a levegőben: zöldveltelini a Wachauból: „Egy első próbaadagot már Toni Bodensteinnel közösen kifejlesztettünk és eladtunk Belgiumba.”
Karl Kadlec viszont, aki évente mintegy 40 000 palackot tölt, óvatosabb: „50 000 palacknál több biztosan nem lesz nálam. Az a problémám, hogy az emberek topbort akarnak, de nem akarnak fizetni érte. Ezt sokan sajnos még mindig nem értik meg, hogy a minőségnek ára van.”
Peter Morandellnél a négociant-üzlet, ahogy mi definiáltuk, csak töredéket tesz ki. Az oroszlánrész, négymillió-ötszázezer egység, amelyet Wörglben palackoznak, a vendéglátásba megy. Talán mégis egy fehérbor? Peter Morandell: „Volt egyszer még a Schlossweingut Bockfließ-ünk is bérbe véve, de azzal nem arattunk sikert. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hazai fehérbor álma végleg szertefoszlott.”
Illa Szemes reális marad: „A két kékfrankosunkkal, a Traditionnel és az Imperiallal jól lefedjük azt, amit a Közép-Burgenland képvisel, az Arachon pedig csodálatosan kiegészíti a cuvée szegmenst.”
Ugyanilyen reális Heribert Bayer: „Évente mintegy 80 000 palackot termelünk. Bár a pincészet részéről lennének további kapacitásaink, de a jelenlegi gazdasági helyzetben irreális lenne szárnyaló expanziós terveket szövögetni. Sokkal fontosabb, hogy az ifjabb Patrick lassan beletanul – így több időm marad a második nagy hobbimra, a vitorlázásra.”
A legóvatosabb Marion Ebner: „Egy dolog teljesen biztos: a bor mindig is az életem része lesz, és Marion-Ebner-bor is lesz. Hogy mikor, honnan, mennyit – erről ma még túl korai beszélni.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!