Hamarosan megjelenik egy újabb szakácskönyv. A hír nagyjából olyan meglepő, mint az, hogy az osztrákoknál a sertéssült nagyobb népszerűségnek örvend, mint a tofu. Vagy hogy Trump széles körben elterjedt ostobaságokat tweetel. De ez a szakácskönyv teljesen más lesz. Mert … mert tőlünk származik. Mármint Manfred Buchingertől, a konyhai mentoromtól, és tőlem. Rendben, biztos vannak slágerénekesek, műsorvezetők, favágók és űrhajósok által írt szakácskönyvek is. Az írók állandóan írnak valamit, mert nyilvánvalóan egyébként is az írással foglalkoznak. A szakácsok könyveit pedig már szinte meg sem lehet számolni. Vannak köztük részletesek és bonyolultak, hivalkodóan hiúak és praktikusak, északiasak, olaszosak, meg olyanok is, amelyek Bhutánból származnak.
A miénk osztrák. Nos, persze, ez sem éppen egyedi jellemző. Akkor miért egy szakácskönyv? Még egy szakácskönyv? Ezt gyakran kérdeztem magamtól az elmúlt hónapokban. Például, amikor minden évben a Frankfurti Könyvvásáron jártam. Esélytelen volt akár csak áttekintést is kapni. Mosolygós dél-koreai lányok csalogatják az embert a színes könyvekkel teli standokhoz, amelyek a távol-keleti ízeket hivatottak megismertetni a német anyanyelvűekkel. Egy írótársam, aki egyébként is hajlamos a melankóliára, egy pohár bor mellett az osztrák kávézóban azt suttogja a fülembe, hogy a kiadványok tömege mellett nevetséges dolog írni. Talán még egy szakácskönyv elmegy, de líra? Vagy egy regény? Beismerem neki, hogy valóban egy szakácskönyvön dolgozom. Úgy néz rám, mintha éppen varangyos békává változtam volna. „Egy szakácskönyv, tényleg?” Ha azt vallottam volna be, hogy duettet énekelek Gabalierrel, az undora nem lehetett volna nagyobb. Az irodalmárok ilyet nem tesznek, de én egyébként is elsősorban krimiket írok. És csak másodsorban vagyok szakács. Ez akkor világos lesz számára, és még hozzáteszi: „A pénz miatt van, ugye?”
Reménykedhetünk benne, de vajon segít-e? A legjobb, ha ragaszkodunk jövőbeli művünk mottójához: „Nyugodtan főzni”. Összegyűjtöttük kedvenc osztrák receptjeinket, és én szentül elhatároztam, hogy a szakácskönyv megírását is valóban lazán fogom kezelni. Függetlenül attól, mit mondanak az irodalmárok. Függetlenül attól, hogy már léteznek, ezt nem lehet letagadni, igazán jó szakácskönyvek. Az osztrák konyha fortélyairól is. A kiadó hisz bennünk. Az Alte Schule pedig az év elején amúgy is hosszabb szünetet tart.
Szóval megegyeztünk a két Elisabeth-tel – akik hál' istennek inkább kiadói múzsák, mintsem idomárok – és Thomas-szal, a legjobb ételfotóssal, hogy márciusban lefotózzuk a recepteket. Csak hát kissé hideg volt. Mert általában nem szükséges fűteni az Alte Schule-t a szünet alatt. Ráadásul az olaj is elfogyott. Aztán bár az olaj megérkezett, valamilyen csap nyitva maradt a rendszerben, aminek következtében az olajfűtés teljesen tönkrement.
„Ha hideg van, legalább gyorsabban dolgozunk”, mondta Manfred, az optimistánk. És „egész napos meleg étel” nálunk akkor van, ha a tűzhely üzemel. Szóval, aki reggel elsőként ért oda, az Miriam temérdek csodás kellékén, fotózáshoz való állványokon és titokzatos ernyőkön át, amelyeknek fényt – vagy épp fényhiányt – kell teremteniük, megbotladozva jutott be a konyhába, hogy bekapcsolja a főzőlapokat. Szerencsére még mindig gázzal főzünk, azzal azért halad az ember.
Volt egy tervünk is, amelyet Manfred egészen zseniálisan leegyszerűsített: egyszerűen főzünk, amíg el nem készítjük az összes receptet. Csak hát a spárga márciusban nemcsak közel volt a hamisítványhoz, de nehéz is volt beszerezni. Szóval reménykedni kellett az időjárásban és Inci-ben, akinek a zseniális dupla fóliasátrai miatt mindig van legelső spárgája, a spárgás fotókat pedig egészen a végére kellett halasztani.
Az egyik Elisabeth-ünk, aki hozzáértő, körültekintő és türelmes, a receptes munkalapon megjegyezte: „Túl sok spárgás étel?” De mi szeretjük a spárgát. És hiszünk abban, hogy időben megérkezik. A virslis fánk elkészítése nem probléma. Mégis a krízis szélére sodort minket. Én, az idióta, megjegyeztem, hogy a klasszikus virslis fánk mellett, amely virslivel vagy párizsival készül, léteznek izgalmas zöldséges változatok is. Például cukkinis. Azok mindig elérhetőek, és a puristák, akik remélhetőleg nagy számban fognak főzni a könyv alapján, akár meg is várhatják a szezont. Csak hát egy hosszabb telefonbeszélgetés után egy érdekes tányérra tekintettem: virslis fánk legalább ötféle zöldséges változatban. „Ez nem így volt megbeszélve”, mondtam, talán kissé ingerültebben, mint ahogy azt a könyvünk mottója megkívánta volna.
„TE akartál zöldségeset, most meg már az sem jó?” – hangzott a szintén nem éppen nyugodt válasz. „Ezek szuperek”, próbált békíteni Thomas. De még eltelt egy kis idő, mire az ételünk új változatát bepötyögtem a laptopba. Bár: pontos recepteket írni a főzés, fotózás és a következő étel előkészítése között amúgy sem volt könnyű. De legalább jegyzeteket akartam készíteni mindenről. A mennyiségi arányokat illetően is. Mert ki méri ki közülünk pontosan, ha majonézt vagy tojásos nokedlit készít? De egy ilyen szakácskönyv nem irodalmi mű, nem fikció, hanem tényeknek kell örömet okozniuk az embereknek, amikor olvassák. A recept végül is a latin „recipe” szóból ered, ami azt jelenti: „végy”. A középkorban ez állt a gyógyszer-összeállítási utasítások elején. És ma is igaz: amit venni kell, annak stimmelnie kell. Az ilyen történetek kvázi köretként szolgálnak a könyvben, természetesen attól még ugyanúgy igazak. Régebben ezt úgy mondták: „épülésünkre”.
A századfordulótól egészen a hatvanas évek mélyéig a legtöbb hétköznapi szakácskönyvnek a receptek mellett erkölcsi üzenete is volt. Különösen az előszók hívták fel gyakran a figyelmet arra, milyen fontos és dicséretes, ha az asszony kizárólag a háztartásnak és a családnak szenteli magát. És hogy jó konyhával és tiszta házzal kényeztetheti hűséges férjét, és jó példát mutathat nőnemű gyermekeinek.
Megegyeztünk a kiadóval: a szakácskönyvünknek klisék nélkül kell boldogulnia, hazafias érzelgősség nélkül is – senkinek nem kell dirndliben ugrálnia egy fűszerkertben –, az üzenetünk modern, nyitott, éppen csak … nyugodt.
Bár a „nyugodt” dolog a gyártás során nem mindig volt olyan egyszerű. Például, amikor Manfrednek zseniális ötlete támadt, és hirtelen mindenképpen egy carpacciót kellett alkotnia. Az az ellenvetésem pedig, hogy a carpaccio sem nem osztrák, sem nem szerepel a tervben, természetesen lepattant róla. Hiszen először is Velence egykor Ausztriához tartozott, másodszor pedig éppen nála van a megfelelő hús hozzá, és meg kell mutatni, hogy a carpacciónak semmi köze az átlátszó, fagyasztott, ízetlen hússzeletekhez, hanem a híres reneszánsz festőhöz, Vittore Carpaccióhoz, akinek éppen egy nagy kiállítása volt Velencében, amikor Giuseppe Cipriani kétségbeesetten keresett egy ételt törzsvendége számára, és akkor inspirálódott annak marhahús-színeiből: vörös, vörösesbarna és fehér.
Ráadásul időközben Thomas történeteit is lehet hallgatni. A Waldviertel mélyéről szóló történetei, amelyeket a hősugárzó mellett – az egyetlen hőforrás mellett – mesélt, majdnem olyan kalandosak voltak, mint a tábortűz melletti mesék.
És milyen érzés volt, amikor „végeztünk”: mindent lefotóztunk, korán – ami nálunk tizenegy órát jelent, ebben megegyeztünk Thomas-szal, úgymond a fényviszonyok miatt – későig. És milyen jó volt látni az első fotókat: Tényleg én főztem ezt, ami ott egyszerűen és nemesen, szinte elegánsan van beállítva?
Természetesen még sok volt a tennivaló. A recepteket pontosan le kellett írni. Megfogalmazni a köztes szövegeket. És jó grafika nélkül még a legnagyszerűbb szakácskönyvet is el lehet felejteni, nem is beszélve az intelligens szisztematikáról és természetesen a reklámról, amelynek már akkor el kell kezdődnie, mielőtt az egész elkészülne. Mivel a kiadói előzetesek jó fél évvel A könyvek ELŐTT jelennek meg. Hogy a könyvkereskedők eldönthessék, mit vásárolnak. Ezért: időben kell egy borító. Belátóan, profiként magyaráztam a kiadó szuper profijainak, hogy ragaszkodom az ő választásukhoz. Ők a szakértők, és nekik megvan a szükséges távolságuk is. A szakácsok, akik ilyesmibe beleszólnak, túlbecsülik magukat.
És aztán: egy címlapfotó, amelyen úgy éreztem magam, mint a boszorkány, aki kikukucskál a függöny mögül a mézeskalács házikóból. Bármilyen mézeskalács helyett egy sertéssülttel a kezemben. Mellettem pedig Manfred, a varázsló. A vegetáriánusok rémálma, legalábbis ez. A kiadói világunk többi része szupernek találta a képet. Az osztrák konyhát állítjuk a függöny elé, dinamikus és … más. Aztán megszoktam, és elhatároztam, hogy nemsokára tényleg elmegyek fogorvoshoz. Időközben egészen viccesnek találom, azzal is lehet dicsekedni, hogy az ember nem hiú. És egyébként is másról van szó.
Például arról, hogy mi áll pontosan a receptekben. A rétestészta vastag végeit vágjuk le. „Írd hozzá, hogy abból levesbetét készül, Magyarországon a gulyáslevesbe teszik”, tanácsolja Manfred. Hova írjam ezt? Az almás réteshez? A gulyásleveshez, ami nincs is benne a könyvben? A gulyáshoz, mint érdekesség? „Mindegy, de írd bele, ez érdekes.” És Manfred már el is tűnt. Időközben az Alte Schule újra kinyitott. És meleg van. Ezek a jó hírek. A rossz: közeleg a leadási határidő, és rohan az idő. Csak ne veszekedjünk, az is időbe kerül, mindig maradjunk nyugodtak. Nemcsak főzés közben.
„A Sacher-tortához tejszínhab kell, írd meg”, jön a konyhafőnöktől. „Utálom a tejszínhabot a Sacher-torta mellé.” – „De Sacher-torta tejszínhab nélkül nincs, kérdezd meg a Sacher egykori konyhafőnökét.” – „A te tejszínhab nélküli Sacher-tortád ’eredeti’, és sokkal szaftosabb, ahhoz nem kell tejszínhab.” – „Lehet valamit anélkül, hogy ellentmondanál nekem???” Azt hiszem, ismerem az egyetlen embert, akivel (még) a tejszínhabon is lehet veszekedni.
De a krízisektől, mint tudjuk, érik az ember. Bár a megérett tejszínhab egyszerűen csak savanyú, az érlelt sajt viszont csak akkor lesz igazán jó. Mindenesetre szilárd elhatározásunk, hogy a többit valóban teljesen nyugodtan nézzük. Ja, és ha még nem tudnád: a MI szakácskönyvünkre már régóta vártál.
Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel sikerszerzővé vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger Zur Alten Schule nevű éttermében.