A-La-Carte

Marcel Koller Bécsről, borról & sajtfondüről (2016/1)

…kacsint a labdarúgó-szövetségi kapitány, Marcel Koller, amikor a Läderach mogyorós-csokis csemegéivel, a Munzlivel sétál végig az ÖFB központjában. Megtöltött vele egy vázát, mint egy trófeát. Aztán megenged magának egyet – vagy kettőt. Rendszeresen eszik halat és zöldséget. Egy karcsú férfi, aki tud élni.


Szöveg: Ro Raftl · Fotók: Philipp Horak

De persze, sör ládaszámra virslihez és Trzesniewski-szendvicsekhez meg VB-meccsekhez felszolgálva, Beckenbauer-autogramot szerezni a legjobb barátnak, zöld-fehér sálakat kötni a fiaknak, a Barcáért izgulni a hazai stadionban a katalánokkal együtt. Mindezt a „férfiak megértése” életmunka-folyamat számlájára írni. Az ember próbálkozik.

Most. Mehetek Marcel Kollerrel a Fabióba enni. „Góóól!”, ordítják a rajongók és irigykedve figyelnek. Végül is: Amikor nemzeti csapatunk legyőzte Svédországot, felnőtt férfiak sírtak a meghatottságtól.

Két könyv jelent meg a svájciról, az egyik az ő részvétele nélkül, a másik fekete-mattarany borítóval, amely úgy fekszik a kézben, mint egy nemes művészeti könyv: „A győzelem művészete”. Itt Hubert Patterer kiadó, a Kleine Zeitung főszerkesztője megy „időutazásra az Énbe” az emberformálóval; fantáziál Gerhard Roth író „Az emberről, aki a gyermekkorból jött”; bonyolódik szenvedélyesen a zene és a futball harmóniájába Clemens Hellsberg, a Filharmonikusok volt igazgatója és a 2015-ös év edzője, természetesen a Bécsi Állami Operaház teaszalonjában; ad le Heinz Fischer szövetségi elnök egy szeretetteljes nyilatkozatot a „magasságokról”. Az olyan banális megállapítások, mint az osztrák nemzeti labdarúgó-válogatott vezetőedzői munkaköre, csak egészen mellékesen kerülnek papírra. Felesleges. Ezt minden osztrák álmodból tudja. Az ország Koller sikersorozatának köszönhetően kollektív futball-lelkesedésben ég, na ja, az alapadatok mára az általános műveltség részét képezik. A futball menő, sikkes, divatos. Köszönet Leo Windtnernek és Willi Ruttensteinernek: Az ÖFB elnöke és a sportigazgató állította pályára Marcel Kollert. Köszönet Franz Beckenbauernek és Matthias Sammernek, akik megerősítették őket a döntésükben.

És nézd csak! Még a hegyes tollal polarizáló kolléga, Martin Blumenau is oldalakat mézez az FM4-blogján, a „The Daily Blumenau”-n, rózsaszirmokkal szórja a vörös szőnyegeket, fényes alakká formálja Koller karakterét. Röviden: „Az első Európa-bajnoki kvalifikáció kizárólag Marcel Koller érdeme. Pontosabban: az ő (akkoriban üldözött, erősen vitatott) kinevezéséé. Nem azért, mert az óvatosnak tűnő svájci kézrátételes csodatevő lenne, hanem mert ő az, ami, és tud valamit: nem osztrák, és képes olvasni, elemezni, tanítani és megvalósítani a modern futballt…”

Hűha. De minden szerelem mellett, amely néha már-már fojtogató, Marcel Koller teljesen lazán érkezik. Természetesen „a casa” (otthon) érzi magát a purista-laza Fabiosban, hogy a tulajdonos Fabio Giacobello régi-új mottójánál maradjunk, amelyet az átépítés óta a hűvös mészkőbár és az étterem Milchgasse felé történő bővítése között még erősebben hangsúlyoznak: az eszpresszókkal, detox-levekkel tarkított köztes időtől kezdve a híres burratán át a bárban, egészen addig, amíg Christoph Brunnhuber konyhafőnök művészete kibontakozik az étteremben. „Place to be”, gondolják az ÖFB sztárcsatárai, David Alaba és Marko Arnautovic is, amikor a Goldenes Quartier-beli Amicisnél vásárolnak. „Ezek a magas cipők, amiket ritkábban viselek”, nevet az edző (Chapeau! A vad Arnautovicot sikerült „mi-és-csapatérzés”-re szelídítenie, ezt még a futball-szakértők is tudják), aztán üdvözli a főnököt, a konyhafőnököt, a sommelier-t. Kedves törzsvendég. De az embernek az az érzése, hogy a státuszától függetlenül egyszerűen s-z-e-r-e-t-n-e-k őt.

Halkan, könnyed léptekkel, karcsún és szép szemmel egyszer csak ott volt. Megjelent. Talán tud repülni vagy átmenni a falakon is… Pontosan, mindenestre. Minden elő van készítve a fotózáshoz. Halszerű előételek Brunnhuber kétcsillagos konyhájából, egy 2006-os Châteauneuf-du-Pape a Rhône-völgyi Clos de l’Oratoire des Papes pincészetből. De az igazi szakértő és ínyenc csak a 2011-es évjáratnál virágzik ki: „Hmmm. Ez teltebb. Kerek!” Szereti az erőset. Barátságot kötött Reinhold Krutzler borásszal Deutsch-Schützenben, és az ő legendás Perwolffjával. Ausztriában időközben megtanulta értékelni a fehéreket is, a wachauiakat és a dél-stájerországiakat, bár ő inkább a zöld velteliniket, a fehér burgundikat és a Sauvignon Blanc-okat kedveli – a „teltebb, frissebb” fajtákat (ami Svájcban annyit tesz, mint erősebb). Húszéves kora körül itta az első borát, savanyúnak találta, azt gondolta: nem lehet ez az igazság. „Sajnos ez egyben pénzkérdés is.” Amikor a pápai vöröset forgatja a szájában, szinte olyan romantikusnak tűnik, mint a Patterer-könyv borítóján, amelyen gondolataiba merülve tekint a messzeségbe. Igen. Ez a ferde oldalpillantás sokat megragad abból, amit Marcel Koller sugároz: mindenekelőtt a nyugalmat.

Ami gyermeki nevetésbe törhet ki, amikor a vasárnapokról és a nagyapjánál elköltött vasárnapi sültekről mesél: „Az különleges volt. 96 évet élt. Rendszeresen szüksége volt a kávéjára és délután négykor a korty Appenzeller-pálinkájára. Az gyógyszer volt.” És a vasárnapi sült? „Borjúhús krumplipürével.” Az emlék, ahogy egy madárfészket vájt bele, beleöntötte a húslét, majd kenyérdarabkákkal kikanalazta a maradékot, nosztalgikusan éhessé teszi: „Annyira finom!”

A kelbimbó viszont maga volt a borzalom. „Az íze! Olyan keserű! Jaj!” (Az 'a'-n hangsúlyozva, ez lehet a zürichi formája a „fúj”-nak.) „Az ízlésem akkoriban nem volt ráhangolódva az ilyen ízekre. Például az olajbogyó. 30 éves koromig egyáltalán nem szerettem az olajbogyót. Aztán egy barátnőm csinált egy salátát a fekete spanyollal, és hirtelen fantasztikusnak találtam.” Nos, sosem szidták meg, ha valamit nem szeretett, de: „Amit a tányérra tettek, meg kellett enni. Na, akkor bizony két óráig ültem a tányér előtt, és lemaradtam a desszertről: vaníliakrém, csokikrém, puding.”

Marcel volt a legfiatalabb, testvérei, Betty és Bruno kilenc és nyolc évvel idősebbek, a futball családi szenvedély volt: az apa lelkes amatőr focista, a bátyja jó játékos, így már kétévesen is a labda után szaladt. Tehetséget mutatott, a fejébe vette, hogy profi focista lesz. 14 évesen komolyan gondolta. Az anyja pedig különlegesen főzött mindenkinek: „Nem Isten tudja milyen tálalás, munkáscsalád voltunk, de igazi futballistatáplálék, tápláló, sok szénhidráttal. Később az étkezést a klubnál határozták meg – szénhidrátok és hús. Marhahús, a filé legjobb és legdrágább darabja, de pár hét marhafilé után már nem tudtad lenyelni. Csak tésztát akartál enni, spagettit, tagliatellét, pappardellét, raviolit.”

Ezzel a Fabiosban is finoman el van látva, legyen szó egy gyors tányér Penne all’Arrabiatáról vagy házi készítésű ravioliról. Kedvenc tészta? Nincs neki. Spontán dönti el, éppen mihez van kedve. Ahhoz is, hogy milyen konyhai ízvilághoz. Egyszerű, az első kerületben lakik, „ott spontán le lehet szaladni és elmenni valahová. Például a Soléba, Aki Nuredinihez… csak a tésztát illetően. Vagy valamelyik Do & Co-ba, az Albertina-rámpán vagy a Stephansplatzon, nyáron meg a Naschmarktra, az Umarhoz – és újra meg újra a Fabiosba.” Mindenhol gyakrabban friss hal, zöldség, zöldfélék. Mert. A tésztával Koller mértéktartóbb, mióta már nincs a pályán, magas fegyelmű ember. Fontosabb neki: „Letenni a telefont evés közben. Élvezni. Abban a kevés időben, ami van: kikapcsolni és élvezni.”

A feleségével. A második felesége közel tíz éve, Gisela, korábban légiutaskísérő, hosszú sötét hajjal, sarkakon fél fejjel magasabb nála, nemesen-jól-drágán-ízlésesen öltözködve, de mindig egyszerűen, sosem túlcicomázva. Fest (képeket) és „született belsőépítész”. Ennek ellenére Bécsben egy bútorozott tetőtéri lakásba költöztek, mert egyszer megelégelte a költözködést a csomagokkal a különböző lakhelyek között: „Nem voltam ott, és neki kellett cipelnie, mint egy költöztetőnek.” Természetesen főz. És mégpedig kiválóan. Figyel arra, „hogy egészségesen táplálkozzunk, az Omega-3 zsírsavak bevitelére, kevesebb húsra, sok zöldségre és salátára.” Ezt mind ő is tudja, na, nincs gond azzal az öreg viccel, hogy a férfiaknak problémáik lennének egy tükörtojás kisütésével. Csak egy kicsit túl nagy macerának találja a bevásárlást, az elpakolást és az mosogatást. És. Halkan kuncog: „A feleségem mellettem áll, az idegessé tehet, akkor azt mondom: inkább csináld te. Csak. A fondünél. Egyedül én vagyok a konyhafőnök.”

Egy laktató svájci téli recept, amikor odakint havazik és hideg van, „ideális szilveszterkor. És: Legjobb egy sétával összekötni. Utána. A titkom, hogy a fondü levegősebb és könnyebb legyen: szódabikarbóna. Ami a sétát már nem teszi feltétlenül szükségessé. Még valami: Frissebb lesz, ha kenyér helyett almadarabokat mártogatunk a sajtkeverékbe. És. Jobb teát inni hozzá. Vagy fehérbort.”

Ha a fehérkenyeret cseresznyepálinkába áztatjuk, és még pár kupicával ráöntünk, a következményekért nem lehet garanciát vállalni. Ezt mondja a szakácskönyv. Marcel Koller nem olyan brutális.

Egy ilyen fondünek ráadásul igazán jó illata is van. Hm. Mint a legendás borjúvirslié St. Gallenben, amelyet – szigorúan mustár nélkül – szolgáltak fel, amikor a döglődő kisvárosi csapatot bajnoki címre vezette. Mint a nem kevésbé legendás currywursté a Ruhr-vidéken, ahol a bochumiak a berliniakkal éppúgy össze tudnak kapni a curryszósz feltalálásán, ahogy a rajongóknak nem volt elég, hogy Koller a VfL-t (Verein für Leibesübungen, igen, tényleg ez a neve) az első ligába vezette és három évig ott is tartotta. „Majdnem kár” – gondolja az élvező –, „hogy a szellőzőrendszerek tökéletesedése miatt minden étvágygerjesztő illat elveszik.”

Szívesen szimatolja Brunnhuber konyhai illatait. Ó, nemrég az irodában, a folyosón. Egy másik emeletről egyszer csak olyan ínycsiklandó illat áradt felé. Legszívesebben meghívta volna magát, és evett volna belőle. Legalábbis. Van Virgilio Matasci borsja a Maggiából. Fekete, aprított borsszemek, fehérborral, grappával és fűszerekkel keverve. Egy dobozban, amit a hűtőben kell tartani, hogy a keverék nedves maradjon.

Bele tudná temetni az orrát, „olyan jól illik ez”. Egészen otthonos érzése támad.

Még ha. Marcel Koller szereti Bécset. Szinte szentté avatták, amikor két éve meghosszabbította a szerződését az ÖFB-vel. Hogy a csapattal tovább dolgozzon a filozófiája szerint, ahelyett, hogy a megfelelő gázsival járó svájci csábításnak engedne. Most. Néha elcsábíttatja magát egy „Eitrige” virsliért a büfénél. Mert az embernek „néha megengedheti magának a jót”. Még a gyorsételt is. De. Ahogy a kulináris élvezeteknél az egészséges mértékre, az edző a pszichohigiénére is figyel, ami annyit tesz, mint tartás, következetesség, folytonosság.

Kicsit persze a lakásából a Szent István-templom tornyára nyíló kilátás, a kávéházak hangulata, az Operaház és a Musikverein közelsége is teszi, ahol a Bécsi Filharmonikusok játszanak. Na, nem adja ki magát zenei szakértőnek, Mozartot épp csak „könnyed, laza kikapcsolódásnak” nevezi. A nagy zenekarok csoportjátékának harmóniája nyűgözi le. Hogy aztán szinte gyengéden viccelődjön azon, hogy „a filiseknél senki sem csúszik be a székkel, és nem veszi el a másiktól a hegedűt, miközben a mi játékszerünket többen is akarják”. Csapatfilozófia.

Ami visszavezet minket az étkezéshez, a Fondue Chinoise-hoz – a szövetségi kapitánynak ez az ideális társasági ünnepi étel: „Anyukám karácsonyestén mindig a konyhában volt elfoglalva, salátát kevert, az előételnek adta meg a végső simítást… A Chinoise-hoz a hús már felszeletelve érkezik a hentestől, a tenger gyümölcsei a halastól, a húslevest és az összes szószt elő lehet készíteni – aztán mindenkivel együtt az asztalnál ülni és élvezni.”

Elkészítés 4 személyre

Ami a legfontosabb, az a sajtkeverék.
Lehet felerészben Vacherin és Gruyère.
Lehet erős, ami Svájcban „rezent”-et jelent, ehhez Gruyère-t, Appenzellert és Emmentaler-t (vagy Tilsitert) kevernek. A legegyszerűbb Appenzell kantonban: ott csak Appenzellert használnak. Koller megnyugtat: a különböző keverékek a személyes ízléstől függnek.
Tehát: A fondüedényt jól ki kell dörzsölni fokhagymával (jobb előtte megkérdezni a vendégeket, mennyire szeretik a fokhagymát).
Ezután a préselt fokhagymagerezdeket a finomra vágott vagy gyalult sajtkeverékkel és 0,3 / 0,4 deciliter borral – Fendant, egy valais-i, kicsit savanyú – közepes lángon melegítsük fel, és keverjük sima krémmé.
Ezután keverjünk el 1 teáskanál kukoricakeményítőt, egy löttyintés citromlevet és egy kupica cseresznyepálinkát, majd adjuk hozzá. Fűszerezzük: szerecsendióval, borssal, sóval – és 1 teáskanál szódabikarbónával.
Most már mehetünk az asztalhoz, a melegítőhöz, a mártogatáshoz.
Ha baguette-et használunk, a kicsit tömörebb a jobb. A teljesen friss könnyen szétesik.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!