A-La-Carte

Marx hat Kapital(2009/2)

Thierry Marx – egy felemelkedéstörténet. Vagy: Hogyan főzzük ki magunkat a külvárosból.


Marx hat Kapital

Uschi Korda szövege Fotók: Philipp Horak
Structure et destructurer – c’est mon philosophie de travail.” Dallamosan, lágyan gördül ki a mondat a száján, hozzá egy hűséges pillantás. Csak egy szemvillanásnyi idő volt, de az azt mondta: „Éber vagyok! És minden másodpercben kész vagyok harcolni a szemléletmódomért!” Persze, mondhatnánk most, ezzel a névvel nem is lehet másra számítani. De Thierry Marx, a pauillaci Château Cordeillan-Bages két Michelin-csillaggal kitüntetett sztárszakácsa nem rokona Karlnak. Családi szinten nem, de szellemiekben igen. Mert az ember, aki úgy néz ki, mint Bruce Willis francia verziója, a hírhedt párizsi külvárosokból küzdötte fel magát a haute cuisine olimposzára. A Lynch-Bages borbirtok közepén a molekuláris konyha olyan formájával főz vendégeire, amely újra meg újra meglep. Igen, intellektuálisan is kihívás elé állítja az étkezőt, de sosem terheli túl. Optikailag játékos, a részletekre való nagy odafigyeléssel, az első falat után pontosan tudja az ember, mit eszik, és gyermeki örömmel tölti el. A hús hús, a répa répa, a citromtorta pedig citromtorta – még ha másképp is néz ki. „Pontosan meg kell érteni egy termék szerkezetét”, mondja Marx. „Aztán el kell pusztítani és újra össze kell rakni. Ezzel intenzívebben ki lehet emelni az ízét. Optikailag aztán egy krumpliból talán henger, egy halból pedig gömb lesz.” Marx fürgén firkant egy halat a papírra, felrajzolja a hús keresztmetszetét. Magyarázza, hogy a hal nyersen a legtisztább, de egyáltalán nem kényelmes az íze. Tehát úgy kell átalakítani, hogy végül ehető legyen, de a lehető legközelebb álljon a nyers hal eredeti ízéhez.
Pusztítani, újjáépíteni és közben hitelesnek maradni – ez a téma, amely vörös fonalként húzódik végig Thierry Marx életén. „A főzés mentette meg az életemet”, mondja Marx. És amikor költői erejű szavakkal idézi fel emlékeit, az ember azonnal tudja, hogy ez nem üres frázis. Mint egy film noir, csak egyelőre happy enddel. Azt mondja, harci szellemét és hidegvérét az anyjától örökölte. Egyedülálló anyaként próbálta őt eltartani egy szegény párizsi negyedben. Még ma is fel tudja idézni emlékezetében a friss bagett és a kávé illatát, azokkal az intim kettesben töltött percekkel együtt, amiket minden délután megengedtek maguknak. – Ugyanúgy, mint az észak-afrikai és közel-keleti konyha aromáit, amelyek rövid idővel később a párizsi 20. kerületben, Ménilmontant-ban meghatározták ifjúsága illatát. Miután az anyja már nem tudta eltartani, itt kötött ki a nagyszülőknél. „Kemény terep volt, és bevándorlók között éreztem magam bevándorlónak egy bevándorlónegyedben.” A nagyapjával, egy becsületes, szavahihető mesteremberrel járta esténként a környéket. Amíg ő a kommunista pártújságot árulta, Thierry szimatolt a boltokban. És először kellett megtanulnia érvényesülni az utcán, és megküzdeni a szegény gyerek megbélyegzésével. A boldogság és a biztonság pillanatai csak akkor jöttek el, amikor Marx nagymamával állt a konyhában süteményt sütni. Ott figyelhette meg, hogyan keletkezik az egyes összetevőkből egy összművészeti alkotás; és közben mindig hullott le neki pár morzsa. A dekonstruált citromtortája, mondja ma, egy visszaemlékezés arra az időre.
Nem Párizs legidillibb helye volt a 70-es évek elején, ahol Thierry Marx felnőtt, de jött még rosszabb is. A szép új világba vetett hitben a bevándorlókat és az alacsony társadalmi rétegeket kitiltották a városból, és egy újonnan épített betonsivatagba költöztették őket Champigny-sur-Marne-ban – ma ismertebb nevén a külvárosokban. „A pokolba való alászállás teljes erővel sújtott le rám.” Gyerekkorának egzotikus aromáit kiszorította a gyorséttermi zsíros szag, alapvetően a fizikai erő hamar többet ért, mint a munkamorál. A fiatalok unatkozva heverésztek a lépcsőházakban, a bűnözésbe való csúszás határa nagyon vékony volt. És Marx ki akart törni ebből a modern gettóból, ami egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Bárhová jelentkezett tanoncnak, legkésőbb akkor, amikor megadta a címét, az orra előtt csapták be az ajtót. Hogy ma nem bűnözőként, hanem sztárszakácsként ismerik, azt két szerencsés fordulatnak köszönheti: felfedezte a szerelem az ázsiai harcművészetek iránt, és Marx nagyi szerzett neki egy cukrásztanonc állást Párizsban.
Ketrecfocistának alkalmatlan lévén, Marx a dzsúdó mellett döntött. Ott nemcsak azt tanulta meg, hogyan csatornázza be felesleges energiáit, hanem sokat a testkontrollról és az ellenfél iránti tiszteletről is. „Lépésről lépésre győzött a csapatszellem”, mondja Marx, és hogy ez ma a konyhai szervezetének nagyon fontos része. Az ázsiai harcművészetek iránti szeretet a mai napig megmaradt. Jelenleg kendózik, a japán kardvívást gyakorolja, ami a japán rendőrség alapképzéséhez is hozzátartozik. Hobbiszinten a harci technikát természetesen csak bambuszkarddal gyakorolják. Amitől nagyon boldog az ember, ha a konyhafőnököt teljes harci felszerelésben látja ügyesen a támadóra rontani a kendótanfolyamon. De: „Az arcodon sosem szabad felismerni az érzelmeket. Csak akkor vagy veszélyes.” Marx mély levegőt vesz, csecsemőként néz szelíden, és egy szemvillanás sem változtat a bizalomgerjesztő benyomáson. „Ez a veszélyes”, mondja Marx. „Ha gonoszul nézek rád, azonnal tudod, hol állsz.” Ahhoz, hogy ezt helyesen lehessen uralni, jól kell ismerni önmagunkat, és mindenekelőtt át kellett élni az élet magasságait és mélységeit anélkül, hogy elveszítenénk magunkat.
A cukrásztanonckodás kiemelte a külvárosok komor világából. Itt rendre, pontosságra és türelemre volt szükség. „Felfedeztem egy varázslatos világot. A briós kerekded formája, a piskóta puhasága, a fagylalt ragyogó fehérsége – ez megnyugtatott és őszinte módon örömet okozott.” A pékcéh büszke tagjaként vándorútra indult Franciaországban, és közben megismerte kulináris örökségének hagyományos gyökereit. Vidéken senkit sem érdekelt, honnan jött, ami számított, az a munkája volt. Marx szabadnak érezte magát, rákapott az utazás ízére, és a „precizitás egyfajta zarándokává” vált.
De az önmagunk keresése nem ért véget, és a pusztítás útját választotta. A kényszer, hogy mozgásban maradjon és szükség legyen rá, a libanoni háborúba vitte. Komor időszak, amelyből testileg súlyosan megsérülve tért vissza. Lelki sebeiről ma sem akar igazán beszélni. Ismét Franciaországban alkalmi munkákkal kellett fenntartania magát, végül egy kolostorban kötött ki mosogatóként. Mérgesen egy világra, amely megint nem adott neki esélyt, elhatározta, hogy megváltoztatja az életét. És bármi áron sikeressé válni. Beiratkozott egy szakácsiskolába, esti tanfolyamokon szerezte meg az érettségijét, és leszerződött a nagy mesterekhez, Joël Robuchonhoz és Alain Chapelhez. „Visszatekintve Maître Chapel volt a meghatározó mesterem. Robuchon nagyon technikai volt, de a technikát egy nap el kell felejteni. Chapelnek volt egy nagyon tiszta, egyenes vonalú konyhaművészete, amelynek középpontjában egyedül a termék és az íze állt.” Egy konyhafilozófia, amelyet Thierry Marxnak is tulajdoníthatunk, bár időközben teljesen saját kézjegyet talált.
Akkoriban a külvárosban, mondja Marx, nem álmodott arról, hogy egyszer egy kastélyban rezideáljon. Csak egy farmról és néhány lóról, az volt számára a biztonság és a luxus megtestesítője. Tíz éve találta meg kreatív otthonát Pauillacban, ahol megvalósít mindent, amit a tökéletesség és a saját stílus utáni nyugtalan keresése során útközben felszedett. Japán mellett vándorútja szakácsként Sydney-be, Melbourne-be, Szingapúrba, Bangkokba és New Yorkba vezette. Közben Franciaországban kétszer is szerzett saját étteremmel csillagokat, hírnevet és médiafigyelmet, de gazdaságilag rendesen elbukott velük.
Az sem szerelem volt első látásra, miért pakolta ki a bőröndjét a Château Cordeillan-Bages-ben, inkább ésszerűség, hiszen időközben felesége és lánya volt, akiket el kellett tartania. Sem a militánsan felsorakozott szőlőtőkék, sem a hosszú, szürke telek nem feleltek meg kozmopolita gondolkodásának és a melegség iránti vágyának. „De tudtam”, mondja Marx, „hogy csak nyolc hónapig van nyitva az évben, és télen beutazhatom a világot.” Még ma is idegennek érzi magát itt néha, bár az országot és az embereket már régen a szívébe zárta.
És élvezi a konyháját. Csapatával, a legkülönbözőbb nemzetiségek színes keverékével, mindig új ételeket talál ki, amelyekkel meglepheti a vendégeket. Például egy virtuális kolbász (lásd 64. oldal), amelyet a vendég először kissé zavartan szemlél. Szerencsére a pincérnő aztán felvágja az alkotmányt, és miközben az ember kanalazza ezt a mesés nyúl- és osztrigakivonatot, egyszerűen csak boldog – és akar még, még és még egyszer még. De ott már áll is az asztalon egy sütőpapír-csomag, amelyből lágyan száll fel a szőlőtőkéből származó füst. Az abból felszolgált marhabélszín olyan tiszta húsízzel bűvöl el, amilyet ritkán tapasztalt korábban az ember. Ennek a csodálatos ízélményekkel teli, különös alkotásokból álló menünek a végén Thierry Marx barátságosan, de mozdulatlan arcvonásokkal áll az asztalnál, hogy megnézze, sikerült-e valóban elkalauzolnia vendégeit élvezetvilágába. Igen, mester, ez sikerült. Csak egy szemvillanás, de láthattuk, hogy ez most tolvaj módjára felvillanyozta.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!