Christian Seiler szövege, Markus Roost illusztrációja
Pedig tulajdonképpen boldog voltam. Mit mondjak: meg voltam hatódva. Az elképzelésem arról, hogy egy darab földnek, amelyet ezer éven át szentnek tartottak, ezerötszáz évvel később is ilyennek kell érződnie, beigazolódott, lenyűgözött, elvarázsolt.
Egy virágzó júdásfa alatt ültem a palaisztrában, abban az exkluzív klubban, amelynek az ókori olimpiai játékok idején tagja lehetett az ember, és élveztem a lágy szellőt, amely végigsöpört az ásatások kőrengetegén, és simogatta az arcomat. Enyhe hangulatban voltam. Felnéztem az égre. Láttam a felhők vonulását. Elképzeltem, milyen lehetett az az égbolt abból a perspektívából, ahonnan éppen néztem, ahol bármelyik pillanatban megjelenhetett Zeusz, az istenek atyja, hogy villámokat szórjon, mert éppen bal lábbal kelt fel.
Nagyon megnyugtatott, hogy Zeusz nem létezik, de tetszett róla álmodozni. Becsuktam a szemem. Lefeküdtem a fűbe. Abban az épületben, amelynek egykori udvarán éppen tartózkodtam, az ókori játékok alatt sportolók, művészek és értelmiségiek jöttek össze. Azok mellett a termek mellett, ahol a birkózók olajjal dörzsölték be testüket, hogy aztán a homokban hempergőzve sebezhetővé tegyék magukat, voltak a zenészek pihenőszobái, és tetszett az elképzelés, hogy egy tisztességes birkózást egy improvizáló fuvolás dallamai kísértek, és hogy utána, miután az izzadságot és a homokot vakarókésekkel eltávolították a testről, művelt társalgás folyt okos elmék között, elfogyasztottak egy darab sajtot, és néha felnéztek az égre, hogy Zeusz vajon jókedvű-e, vagy éles füttyentéssel rendre utasítja a mieit.
Elaludhattam. Amikor kinyitottam a szemem, egy testes úr állt előttem rövidnadrágban, aki éppen másodszor fújta meg a sípját, és szemmel láthatóan örömét lelte az ijedtségtől tágra nyílt szemeimben. Szigorúan a kijárat felé mutatott, és tudtomra adta, hogy délután három óra van.
„Zárunk. Kérem, menjenek.”
Az ókori olimpiai játékok ásatási területe Olümpia közelében hatalmas. A palaisztra egy kicsit távolabb esik azoknak a nagy sebességű turistáknak a gyorsgyalogló ösvényétől, akik a bejárattól a stadionba rohannak, ott a rajt-cél vonalnál olimpiai bajnok pózban fotózkodnak, majd egy olajágakból font koszorúval a fejükön visszacsászkálnak a buszparkolóba. Tehát volt még egy kis időm követni a gondnok felszólítását, és elsétálni a gümnaszion maradványai mellett a kijárathoz, ahol persze már vártak rám.
Ajtó zárva, retesz tolva, indulás: az olimpiai személyzet mára végzett.
Olümpia a Peloponnészosz nyugati részén fekszik. Maga a hely apró: egy geometrikusan elrendezett infrastruktúra-darab, ahonnan a Szent Ligetet gondozzák, ahol több mint ezer éven keresztül zajlottak koruk legragyogóbb sport- és társadalmi eseményei, és ahol a világ randevúzott – legalábbis az a világ, amelyet a görögök nem tartottak barbárnak (ez azt jelentette, hogy főleg az ország minden részéből érkező görögök voltak jelen; később csatlakoztak a hatalmas Római Birodalom képviselői és a gyarmatok küldöttei). Katasztrófák sora, előbb politikai, majd természeti, gondoskodott arról, hogy Olümpia pompás, hatalmas sportlétesítményeivel és szentélyeivel együtt elhagyatottá és romossá váljon, végül feledésbe merüljön, és csak alig 200 éve fedezzék fel újra, és lépésről lépésre ássák ki (és ássák ki ma is, még ha a görög válság nincs is jó hatással a régészek fizetésére).
Tisztelettel szemléltem éppen a Leonidaion építményét, egyfajta ókori luxushotelt, ahol koruk nagyjai szálltak meg, és hagyhatták magukat rangjukhoz méltóan elszállásolni és ellátni.
Érdekes kulcsszó.
Nyugalom.
Ellátás.
Aztán kétségek fogtak el.
Mindenekelőtt az étkezés témáját illetően voltam szkeptikus, hiszen maga a görög, az én öreg barátom kötötte a lelkemre, hogy csak olyan éttermekben étkezzek, amelyeket személyesen ajánlana nekem. Ez jól hangzott, de természetesen az a görög, akivel szép utazásokat tettem Svédországba és Észak-Olaszországba, éppen Görögországban nem volt elérhető, és amikor végül telefonon elértem, csak röviden és hűvösen megkérdezte, mi a fenét keresek Görögországban, és amikor elkezdtem áradozni neki az ókor iránti újonnan felfedezett szerelmemről, egyszerűen letette, és többé nem válaszolt a hívásaimra.
Így hát tettem valami meggondolatlant, ami abban a pillanatban eredetinek tűnt: görög saláta keresésére indultam. Hol máshol, ha nem itt.
Hányszor ettem már görög salátát, és törtem a fejemet az ízetlen uborkák, fakó paradicsomok, vizes paprika és borotvaéles vöröshagyma keverékén, azon morfondírozva, vajon hogyan lehetne ez a saláta ízletes, a gyári, cement állagú juhsajtról már nem is beszélve, amit ráadásul nyomorúságos, mediterrán fűszerkeverékkel szórnak meg, ami úgy néz ki, mint a fűrészpor, de nem is olyan finom.
Ilyesmit, gondoltam, a görögök garantáltan nem hagynának annyiban – ez végül is olyan lenne, mintha Bécsben panírozott kartont árulnának Wiener Schnitzelként –, bár, hm, amint elkezdtem ezt képletesen elképzelni, az ötlet már nem is tűnt olyan abszurdnak.
Az „Ancient Olympia” – hogy kell ezt a helyet helyesen betűzni, akkor tanultam meg, amikor az athéni repülőtéren be akartam írni a kölcsönautóm navigációs rendszerébe, és az „Oympia”-val csúfosan kudarcot vallottam – mentes a nemzetközi gyorsétteremláncoktól és azok helyi visszhangjaitól. Tehát nem voltak kebabos bódék, nincs Mister Lee és nincsenek McDonald's-fiókok, helyette rengeteg üzlet meztelen olimpiai diszkoszvető szobrocskáival, Mikis Theodorákisz-válogatás CD-kkel és rengeteg ókori irodalommal, minden nyelven. És fagylalt. Soft-jégkrém a görög Langnese-leányvállalattól. A tavernákban helyi bort vagy üveges sört szolgáltak fel. A konyha mindazt kínálta, amit az ember a görög konyháról elképzelt (és egy kicsit félt): görög salátát, tzatzikit, szuvlakit, muszakát és mindenféle faszénen sült húst.
Ezt elsőre jó hírnek tartottam.
Több bizalmi embernél is érdeklődtem (amennyiben a háromcsillagos szállodám portását és az összes vendéglátóiparban dolgozó testvérét és unokaöccsét bizalmi embernek tekinthetjük) a régió legjobb vendéglőiről szóló tippekért, és a legtöbben megkérdezték, miért nem rendeltem félpanziót a Hotel Herculesben. Valósággal ki kellett húznom belőlük az ajánlásokat, igen, tipikus tavernaételeket akarok, nem, nincs kedvem a Hotel Hercules tésztabüféjéhez.
Végül három címmel voltam felvértezve. Rövidre fogom. Ettem egyszer Krestenában, egyszer Linariában, egyszer a tengerparti Katakolo városában (ahol az „első osztályú halétterem” vendéglőjén egy tengerjáró hajó partra szálló utasain osztoztam, akik egy-két sör után hangosan aggódtak, vajon a kapitányuk ugyanúgy lapra teszi-e a csónakját kifutáskor, mint a kolléga Olaszországban).
Mondjuk úgy: az, hogy a görög saláták mindenütt hasonlóan voltak elkészítve, kevésbé lepett meg, mint az, hogy azonosak voltak azzal, amit én a közép-európai rossz éttermekben ezen étel hibás kalózmásolatának tartottam. Ipari sajt, ízetlen zöldség, ugyanaz a borzalmas fűszerkeverék. Egyedül a linariai vendéglős, egy széles körben ismert, csirkesütésre szakosodott hely tulajdonosa szolgált fel nekem a salátát egy egész, felvágott vöröshagymával, úgyhogy éjszaka bevont torokkal ébredtem fel álmomból, és vízért könyörögtem.
A többi? A grillezett csirke volt a legjobb étel széles e környéken, bár erősen túlsózott. A muszaka mikrohullámú sütőből jött, forró volt, mint a pokol, és zsíros, mint az Aphrodite's Child. A halat nem lehetett megkülönböztetni attól a széntől, amelyen grillezve lett, őszintén. A sertéshúsból készült szuvlaki sertésól-szagú volt, és olyan állagú, hogy én, aki büszkén és bátran állítom magamról, hogy mindent megeszek, vagy legalábbis alaposan kipróbálok, leterítettem a szalvétámat a többé-kevésbé érintetlen nyárson, hogy ne gyanúsítsanak arrogáns undorral (vagy fordítva).
A tavernatulajdonosok azzal vágtak vissza, hogy egyszerűen nem szedték le a tányéromat. Sört ittam, és a tévét bámultam, ahol éppen két olyan csapat mérkőzését közvetítették, amelyek nevét nem tudtam megfejteni.
Küldtem a görögnek egy SMS-t: „Te kutya”.
Azonnal válaszolt: „Éppen görögöt főztem. Hol kóborolsz Hellászban, Malaka? Kali nichta”.
Mivel a jókedve dühített, tudni akartam, mit főzött. Volt egy halvány reményem, hogy éppen egy zsíros, gusztustalan húsos nyársat rágcsál, ami a szolidaritás egyetlen elviselhető formájának tűnt.
„Ó” – válaszolta a görög. „Sajtgolyók, humusz, tzatziki, húsgombócok fetával, házi készítésű. Érezd jól magad. Jamas.”
Gyűlöltem őt. Haragomban és zavaromban befalatoztam a görög salátám megmaradt vöröshagymáit, és éjszaka ismét a minibár előtt találtam magam térdelve, átkozódva, hogy nem töltötték újra a vizet.
„Egy étterem” – pötyögtem éjféli SMS-emben a görögnek. „Nevezz meg egyetlen éttermet, ahol az étel oké. Felőlem egy kínai is lehet.”
Megint azonnal válaszolt, méghozzá a vérmérsékletével ellentétben kifejezetten líraian: „Christian, Dél-Kréta, hidd el, nagyszerű, hagyományos krétai konyhájú tavernák találhatók. És még az állandó görög klasszikusok is ehetők ott. Például a sivas-i főtéren, vagy halak és tenger gyümölcsei a kalamaki Delphinionban, régi regionális specialitások egy kis, külsőleg nem látványos petrokefali tavernában és fantasztikus, többnyire vadon termett fűszernövények (még sosem éreztem illatosabbnak őket), ezenkívül fűszerkeverékek, fűszerek, sók, teák, mindenféle aszalt gyümölcsök stb. Kousesban, egy csodálatos kis boltban, a 'Botano'-ban, amellyel egy volt görög menedzser valóra váltotta élete álmát (benyomást erről a www.botano.gr oldalon kaphatsz). Történelmi ásatások pedig úgyis vannak. És mindez még ráadásul a Psiloritis lábánál, Kréta legmagasabb hegyén. Szóval, mielőtt legközelebb Görögországba utazol. Egyszerűen hívj fel ;-)”
Egyszerűen hívj fel, írta. Egyszerűen hívj fel. És tippeket adott a Dél-Burgenlandhoz, miközben én Vorarlbergben eveztem. Ezenkívül tudta, mennyire allergiás vagyok az összes SMS-szmájlira. Főttem a méregtől.
„Idióta” – sms-eztem vissza. „Kretén”.
A válasz ez volt: „Kali orexi”, és csak örültem, hogy nem értettem, mit jelent.
Hogy a kulináris mérlegem Görögországban mégis rendben volt, az a reggelinek, illetve a görög joghurtnak köszönhető, amit reggelire kaptam. Ez a joghurt, mézzel krémessé keverve, bizonyítéka volt egy az illetékes istenség létezésének, aki még nem veszítette el az érdeklődését az emberiség iránt. Ez nem lepett meg. Végül is az olimpiai szentély közelében voltam.
A joghurt amúgy is az ég ajándéka. A görög joghurt több annál: csemege, sejtése annak, mi lehet egy egyszerű mindennapi élelmiszer, ha nem hagyják az iparnak, az egészségapostoloknak vagy a funkcionális élelmiszerek marketingosztályainak.
A görög joghurt krémes állagú és savanykásan fűszeres, testessége és fajsúlya jelentős, zsírtartalma jóval magasabb, mint a nálunk megszokott joghurté (én itt a 3,6 százalékos zsírtartalmúról beszélek, nem a 0,1 százalékos kasztrált joghurtokról: én ellenzem ezeket a jogfosztott élelmiszereket. Ízetlenek, teljesen, és aki azt hiszi, hogy a zsírszegény joghurttal tesz valamit az alakjáért, azon nem lehet segíteni. Jobb, ha tíz perccel többet kocog, és inkább örömét leli az evésben).
A szállodámban hatalmas edényekben volt ilyen joghurt. Magam szolgálhattam ki, és annak az éhségével tettem, aki az előző este nem kapott eleget enni. A mézes joghurt vagy a diós-mézes joghurt reggeliként és desszertként szolgált nekem, de egyben kulináris Prozacként is a többi tavernakonyha pusztításai ellen.
A görög joghurt zsírtartalma körülbelül tíz százalék. Ennek semmi köze a tej minőségéhez. A görög teheneket sem lehet zsírosabban megfejni, mint az Emmentalban vagy Pinzgau-ban élő unokatestvéreiket, hanem a joghurt előállítási módjának köszönhető.
Összefoglalva: a joghurt a tej bakteriális eredetű sűrűsödésével keletkezik (egyébként egyáltalán nem probléma saját joghurtot készíteni – negyven-ötven fokos tej, két kanál kedvenc joghurtja, az egészet egy termoszba, hagyja állni hat órán át, kész).
Az alpesi és a görög joghurt közötti különbség legfőképpen az, hogy délen (tehát Törökországban is, amely a joghurtgyártáson túl is imádnivaló konyhával rendelkezik) a joghurtot, mielőtt az üvegbe vagy pohárba kerülne, még egyszer alávetik egy gyártási lépésnek, még ha egy végtelenül egyszerűnek is: a joghurtot egy finom szűrőben hagyják kicsöpögni, így a benne lévő savó távozik, a maradék pedig feszesebb, krémesebb állagot ölt.
Szupermarketjeinkben kapható görög joghurt hagyományos és bio változatban is. Jobbnak találom őket, mint az összes zsírszegény joghurtos dolgot, de ízvilágban nem meggyőzőek. Ezért követtem a görög tanácsát, aki empatikus arroganciával a kedvenc trükkjét is elsms-ezte nekem: „Vedd meg a legjobb joghurtot, amit kaphatsz, öntsd egy pelenkába, és kösd a pelenkát pár órára a mosogató csapjára. Ámulni fogsz.”
Mivel otthon nincsenek pelenkáim, egy finom szűrőt vettem, és – vártam. Vártam egy, két, három órát. Aztán ámultam. A szűrőben az eredeti térfogat körülbelül fele maradt, egy finom krém, amit mézzel csodálatos, szép és finom desszertté kevertem, és ebéd helyett fogyasztottam el.
Csak a félreértések elkerülése végett: gyönyörű volt Görögországban. Arkádia hegyei, amelyeken keresztülutaztam, megmutatták paradicsomi szépségüket, a tenger kék volt, a nap pedig meleg. Megállás nélkül fényképeztem, és a képeket elküldtem mobiltelefonon annak a görögnek, aki Hamburgban ült és fázott.
Ez volt az én bosszúm, és olyan édes volt, mint a mézes joghurt.