A török ostromom
Szöveg: Christian Seiler Illusztráció: Markus Roost
Nem valószínűtlen, hogy Isztambulban szembejön veled egy cipőtisztító, hóna alatt a kis padjával, a hozzá tartozó kefékkel és pasztákkal. Az is lehet, hogy alulról a szemedbe néz, és tudomásul veszi a fejcsóválásodat, azt, hogy te rendületlenül továbbhaladsz, azzal a természetes tekintélyből fakadó érzéssel, hogy nyersesség vagy udvariatlanság nélkül megmenekültél a nem kívánt szolgáltatástól.
De vigyázz: Mert pontosan! most! az úrnak kiesik a fényesítő keféje az úttestre, klakk, és bár te rendíthetetlen vagy, és tonnányi természetes tekintéllyel rendelkezel, abban a tizedmásodpercben mégis megmozdul benned az együttérzés, amit különféle humanista nevelési töredékek kerülőútján oltottak beléd, lehajolsz, utánakiáltasz a cipőtisztítónak: „Hey, Mister!”, visszaadod neki a bozontos kefét, és esküszöm neked, hogy nem is pislogsz, és a Mister már az egész, viharvert arcán sugárzó mosollyal fényesre pucolja a cipődet, természetesen puszta hálából, „Te nem fizet, uram”, mondja, úgyhogy végül a tízest borravalóként adod a sok nyelven beszélő cipőtisztító nagy családjának, ötössel többet, mint amennyit eredetileg akartál, de tízzel kevesebbet, mint amennyit a cipőtisztító javasolt.
Mindenesetre: a cipők úgy ragyognak, mint még soha. Ezért pár lépéssel később sem lesz az az érzésed, hogy átvertek. Isztambul a taxik városa. A taxik kicsik és sárgák. Kicsik, hogy több példány férjen be a városba, sárgák, hogy véletlenül se dugd őket a bevásárlószatyorba. Egy rövid taxifuvar Isztambulban húsz-harminc percig tart, mert először is a város méretei hatalmasak – Isztambul nagyvárosi régiója több mint 5000 négyzetkilométer, ahol 15-25 millió ember él –, másodszor pedig a forgalom kiszámíthatatlan és vad. Megeshet, hogy vasárnap reggel egy órán át állsz a dugóban a Boszporusz-hídon, még akkor is, ha ennek nincs objektív oka.
„Isztambul” – mondják az isztambuliak és vonogatják a vállukat.
Épp Isztambul legjobb étterme felé tartottam, amikor kénytelen voltam rájönni, hogy senki nem ismeri ezt a helyet. Ez is egy elterjedt jelenség. Mondasz egy nevet, egy szálloda címét, a taxis pedig úgy néz rád, mintha azt javasoltad volna neki, hogy egy cipőkeféért cserébe adja át neked az autóját. Normális esetben ezt a nyomorúságot úgy lehet megoldani, hogy felhívod a célállomásodat, a sofőr kezébe nyomod a telefonodat, majd élvezed a beszélgetést közte és a vonal túlvégén lévő férfi között, ami bár helymeghatározás, de úgy hangzik, mint egy bokszmeccs. Érdekes lenne tudni, hogyan hangzik egy bokszmeccs törökül...
Ez alkalommal azonban a sofőr egy Németországban szocializálódott elektrotechnikusnak bizonyult, aki kiválóan, nos, németül beszélt, és mindenképpen önállóan akarta megtalálni az utat a kocsmához. Vad utazás volt. Kadıköybe vezetett minket, Isztambul Brooklynjába, amelynek központjában az utcák és utak úgy tekerednek, mint egy gombolyag gyapjú, ami eggyel többször esett a földre a kelleténél. A taxi megállt, a sofőr beszaladt egy pékségbe, egy fodrászüzletbe, egy elektronikai boltba.
„Ciya? Sosem hallottam róla.”
„Ciya? Biztos vagy benne?”
„Miért Ciya? Mi is nagyon szuperül főzünk.”
De nem adta fel. Amikor végül egy uborkaárus útmutatása alapján megtaláltuk a „Ciya”-t, úgy ünnepelt velünk, mintha a kedvenc klubja, a Galatasaray megnyerte volna a Süper Liget.
A hely nem hivalkodóan van berendezve és tömve van. A hátsó részen faszenes kemence áll. A teljes szélességben egy pult van felépítve, ahol az üvegvitrinek mögött a mai napi ételek tekinthetők meg. A levegőben édes paradicsomillat és egy kis füst érezhető a faszenes kemencéből.
A pult mögött maga a főnök áll. Musa Dağdeviren, egy zömök ember, rövid hajjal és hatalmas bajusszal, Isztambul határain túl is ismert arról, hogy ritka növényekkel és zöldségfajtákkal foglalkozik, arcát adja a török Slow Food mozgalomnak, és emellett tehetséges szakácsa a régi török ételeknek. Csak a szomszédos fodrásznál nem hallottak még róla.
Musa a zöld tányéroknál kezdi az ételei bemutatását. Van salátatál hínárral, kakukkfüves saláta, spenótsaláta, búza joghurttal. Van egy egész sor vadfűszernövény, amelyet egyenként vagy elrendezésben is meg lehet kóstolni.
Egy vörösréz hasas fazékban vörös folyadék rotyog.
Fiatal fokhagymaleves. Semmiképpen se hagyd ki!
Mellette, egy kis, melegített terrine-ben, kis kenyértészta-kúpok állnak, piláf. Ha még éhes vagy...
És természetesen kebab mindenféle változatban. Ismeritek a savanyú kebabot? Rendeljetek savanyú kebabot!
Ritkán ettem akkora elszántsággal ebédre, mint ezen a napsütéses tavaszi napon a „Ciya”-ban. A tervem egyszerű volt. Az, hogy mindent megegyek.
A salátákkal kezdtem, kriptikus élmény volt a felaprított és egyenként különbözőképpen fűszerezett fűszernövényeket kiválogatni és az aromáikat rendszerezni. Nemcsak hogy ízletes volt: még sosem találtam egyetlen tányéron sem ennyiféle, számomra eddig ismeretlen ízvilágot.
Amikor a fokhagymalevest felszolgálták, már izzadni kezdtem. Ez a leves! Bársonyos állagú volt, langyos. Színe halványvörös a paradicsomtól, amelyben a fiatal, enyhe fokhagymagumók szárait puhára főzték. A szárak – nem a fokhagymagerezdek, amelyeket más célra tartogattak – gondoskodtak a pikáns, de nem tolakodó ízről, nem hasonlítható azokhoz a metabolikus támadásokhoz, amiket néha fokhagymalevesként elviselünk. A tányér alján joghurtban áztatott fehérkenyér feküdt. A zöldségek között néhány húsdarab is akadt, amelyek a megfelelő adag erőt adták a kompozíciónak.
Bár azt terveztem, hogy csak nagyon kis adagokat rendelek, az utolsó cseppig megettem a levest. Musa vidámságtól hunyorgó szemekkel figyelte, ahogy cseppről cseppre folyatom a kanalamra. Ha egy pillanatra elfordította volna a tekintetét rólam, biztosan kinyaltam volna a könnyű bádogból készült tányért. Musa elismerően nevetett és intett a pincérének: repetát a magasnak. A magas ért valamit a fokhagymaleveshez.
Ezzel kezdődött a végzet. Olyan mohón ettem a második tányér levest, mint az elsőt. Utána elfogyasztottam egy csodálatos piláf-tornyocskát, amelynek kenyérkérege alatt rizs, csirkehús és apró mazsolák bolyhos élete lakozott.
Ettem egy savanyú kebabot, finom bárányhúsgombócokat gyöngyhagymával, paradicsommal, joghurtban áztatott kenyérrel és mentával.
Szomszédból – a Ciya három állomáson főz – átrepült egy Lahmacun, egy darab tészta, amelyet vékony, citromlével meglocsolt marhahússzeletekkel raktak meg. Ó.
Majd jött egy nyárs, a faszénen enyhén aromásított bárányhús ropogós felülettel és egy leheletnyi mentával. Már nem bírtam többet.
Musa felismerte a problémát. Elküldte az embert a desszertekkel.
Amikor a pincér egy „Kerebiç” nevű kézigránátot egy titokzatos fehér krémmel az asztalra tette elém, Musa olyan hirtelen nyújtotta meg a nyakát, hogy egy pillanatig nem voltam biztos benne, ellenáll-e a kísértésnek, hogy a kedvenc desszertjét rögtön újra elkérje tőlem.
„Ciya” étterme Musa Dağdevirent a török konyha eldorádójává tette, az egyszerű, egyenes, paraszti török konyháé, és ez egy nemesi cím. Érdekelte, mit főztek a nélkülözés idején. Így bukkant rá a tej és mandula, valamint rózsavíz keverékére, ami egy háborús időkben készült finomság. Egész Törökországban kutatott, szétválogatta az anatóliai, szír, perzsa hatásokat, hogy annál lelkesebben fogadja be őket és vegye fel kulináris szókincsébe. Musa a kelet és nyugat magától értetődő megbékélését testesíti meg, gondolkodásában és cselekedeteiben egyaránt.
Agrárvidéki parasztokkal magyaráztatta el, mikor kell a zöldséget betakarítani és hogyan érdemes tovább feldolgozni, és a pékként szerzett szilárd képzését, amelyet pékfiúként tízéves korában kezdett, ötvözte a későbbi séf inspirációjával.
Így keletkeztek hihetetlenül kidolgozott kreációk a gyümölcsöskert és a pékség között, például a zöld dióból készült desszert. Ehhez a diót még éretlenül szedik le augusztusban, citromos vízbe áztatják, majd meghámozzák. Egy 41 napig tartó, bonyolult eljárás során a zöld dió felszívja a szegfűszeges víz aromáját, amelyben először főzik, és amellyel később gőzölik. Az eredmény zöld, és kandírozott gyümölcsnek néz ki, de egészen más gazdagsággal rendelkezik, az aromák sokféleségével, olyan állaggal, amely inkább a puhulásra hajlamos, mint a gumiszerűre. Természetesen a zöld diót is megettem, ugyanúgy, mint a kandírozott olajbogyót, paradicsomot, sütőtököt és keserűnarancsot.
Csak aztán a kézigránát.
Most a szállodám ablakában ültem és egy könyvet olvastam. Ez egy karcsú mondat lehet, de a szavak mögött egy hatalmas ablak rejtőzik, amely viszont csak egy volt a hét méter magas ablak közül, amelyből a szobámból kinézhettem a Boszporuszra. Pompásan játszottak a színek a vízen. Madárrajok alakultak grafikai mintákká rovarokat keresve. Hatalmas vontatóhajók hajóztak a Fekete-tenger felé vagy a Dardanellák felé visszafelé olyan közel a szállodához, hogy ellenőrizhettem, a kapitány a hídon lévő parancsnoki állásban figyel-e a frizurájára – hát figyel! Egyetlen más városban sincsenek az urak olyan pontosan frizurázva, mint Isztambulban, ez különösen igaz a gőzhajózási társaságok kapitányaira.
A szálloda. „Ajia”-nak hívják, törökül „Ázsia”, és a turistautaktól kissé távolabb fekszik a Boszporusz ázsiai partján. Kissé távolabb azt jelenti, ahogy már említettem, körülbelül egy óra taxi- és hajóút a történelmi Eminönü központtól, de eltekintve attól, hogy az utazás kifejezetten élvezetes, az Ajia maga is történelmi központként prezentálja magát. A szálloda egy kibelezett szultáni palota, amelyet minden művészeti szabály szerint egy sikkes, világos kollégiummá alakítottak át, és kaptam, ne kérdezzétek miért, egy frissítést a legsikkesebb, legvilágosabb szobába, és ez még egy olyan rendíthetetlen kandírozott-olajbogyó-falót is, mint amilyen én vagyok, eléggé lenyűgözött.
Tér és nyugalom. Két tényező, amely pár isztambuli nap után tekintélyes súlyt kap.
Az Ajia pultjánál Mete fogadott. Mete egy büszke pultkezelő. Széles mellkassal avatott be az Ajia lenyűgöző történetébe, megmutatott pár szobát saját tervezésű bútorokkal és látványosan elhelyezett Philippe Starck fürdőkádakkal. Elvezetett a sötétbarna nemesfából készült gyorshajóhoz, amellyel a szálloda vendégeit fuvarozzák a Boszporusz másik oldalára, ami például előnyös, ha a Müzedechangában, a Sakıp Sabancı Múzeum, a modern török művészet múzeumának csodálatos éttermében szeretne valaki vacsorázni (de erről később). Mete elvezetett az étterembe, amely földszinten található és a lélegzetelállító teraszt használja. Megmutatta azokat a virágdíszekről készült fotókat, amelyeket az Aija esküvői ünnepségein körülbelül ezer virágkötőnek kellett összeállítania, és felszolgáltatott nekem egy török reggelit, amely felmelegítette a szívemet és összemaszatolta a nadrágomat: meleg juhsajt, pácolt olajbogyó, de csodálatos méz, bolyhos fehér kenyér, körülbelül tizenhat kis fehér porcelán tálka és kandírozott gyümölcsök, amelyek egy fehér nadrágon vörös foltokat hagynak.
Ezenkívül Mete elkészítette nekem az éttermek végső listáját, amelyeket meg kellene látogatnom. Egyszerre volt Isztambul legsikkesebb helyeinek összeállítása. A Lucca is rajta volt, egy szcénás kávézó emelt szintű konyhával. A 360, amelyről a „Wallpaper” ízlésrendőrei azt gondolják, hogy „ünnep a szemnek”. A Vogue, amelyet ugyanaz a „Doors-Group” üzemeltet, mint az Aiját, és az egész városban friss szusijáról ismert.
Aki meg akarja ismerni azt az új Isztambult, amely táncol és vibrál, amely egy történelmi város alapjaihoz tekintélyes adag ízlést, dizájnt, sikket és életörömöt adott, az Mete listájával fantasztikusan ki van szolgálva.
De én a hét ablak egyikénél ültem és elmerültem a török irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamuk emlékkönyvében, amely egyszerűen „Isztambul” címet viseli. Olvastam például ezt a mondatot: „Ha egy melankóliára hajlamos ember egy ködös tavaszi napon, amikor a városban egy levél sem mozdul, vagy egy szélcsendes, csendes holdas nyári éjszakán végigsétál a Boszporusz partján és hallgatja a saját lépteit, végül megérkezik egy kis földnyelvre, például az Akıntiburnuhoz vagy az Aşiyan temető előtti világítótoronyhoz, és hirtelen a nagy csendből meghallja az áramlás gurgulázó morajlását és meglátja a fehér tajtékokat, amelyek olyan fényben csillognak, amelyet nem tud megmagyarázni, akkor vele sem fog másként történni, mint velem (...), és csodálkozva fogja beismerni, hogy a Boszporusznak lelke van.”
Lélek. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy meg kell ízlelnem ennek a városnak a lelkét.
A Kerebiç kérge felhasadt, és a Musa szeméből áradó ragyogás megváltoztatta a szoba hőmérsékletét. Talán a smaragdzöld massza volt az, ami összezavart, a sárga csillogás a szélein és a lenyűgöző szerkezete, ami abból adódott, hogy a pisztáciát nem gép darálta össze, hanem késsel vágták apró darabokra. Hogy mennyi földimogyorót vagy diót kevernek a masszába, az a szakács titka, ugyanúgy, mint a cukor, citrom és fűszerek aránya, amelyek segítenek a diómasszának optimálisan kibontakoztatnia az aromáját.
A fehér krémhez egyébként történelemórára van szükség. Furcsa fűszeres ízét a porcukorból és vízből készült alap a Szeleukida Birodalom fővárosában, az egykori Antiokhiában, Antakyában honos fa gyökeréből kapja. Antiokhia Daphné külvárosa évszázadokon át jelentős zarándokhelynek adott otthont Apollón isten számára, amelyet hatalmas erdő vett körül. Egy török édesség aromatizálását az Apollón-liget gyökereivel tehát nyugodtan lehet a főzés éteri művészetének manifesztumaként értelmezni, főleg, hogy Apollón az isteni minisztériumban a zenéért és művészetért volt felelős.
Ebben a tudatban faltam fel a Kerebiçemet az utolsó morzsáig.
A török gasztroblogger, Cenk Sonmezsoy azt állítja a CafeFernando.com weboldalán, hogy ha egy kiadós ebédet a Ciya-ban egy adag Kerebiçcel zár, akkor képes újra mindent elölről megenni.
Szeretném ezt megerősíteni. Kerebiçet enni, két napot aludni, da capo al fine.
Bár nem aludni jöttem Isztambulba. Ez már pár nappal előtte világos lett számomra, amikor hajnali négy körül, még vaksötétben, kinyitottam a Boszporuszra néző ablakot, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Álmosan bámultam a tengerszoros feletti sötétséget, az európai part kontúrjait inkább sejtettem, mint láttam, amikor a mély feketéből hirtelen felhangzott a müezzin hívása. Az ünnepélyes ének nagy varázslattal és szépséggel bírt, felvillanyozott. Az ablaknál maradtam és figyeltem, ahogy a kora reggeli fény láthatóvá teszi a világot, és amikor a müezzin végül elhallgatott, világos volt és én ébren voltam.
Kisimítottam a cédulát, amit a Ciya-ban dugtam a zsebembe, miután kiegyenlítettem a huszonhat ételért és italért járó szégyenletesen olcsó számlát. Musa összeállított nekem egy listát olyan helyekről, amelyeket ajánlásra méltónak tartott, most ezeket vettem célba.
Kiadós halat a Boszporuszból a Doga Balikban ettem, egy halétteremben, az európai Isztambul egyik kis szállodájának legfelső emeletén. A mecénás Ibrahim Soğukdağ gyönyörködtetett világoskék öltönyének látványával, amelyet rosszindulat nélkül pizsamának is nézhetnénk, és egy sor érdekes salátával, amelyek érdekes alapot biztosítottak a tiszta halélvezetnek.
A Müzedechangában, a modern török művészet múzeumának építészetileg lenyűgöző toldalékában, olyan nemesített török ételek élvezetében volt részem, mint a finoman füstölt juhsajt, articsókaszívek borsópürével és sóskafélével, vagy töltött cukkini virágok érett juhsajttal és szójaszósszal. Egy darab lazac, cékla-lébe pácolva, a menü vizuális csúcspontja volt, míg a pisztáciás kolbász élvezete közben az öröm könnyei folytak végig az arcomon, amikor megkóstoltam a babpürében lévő fantasztikusan édes vöröshagymát. Ezenkívül a Saroz-i Sarafin pincészet könnyű török Sauvignon blancja is jól állt az izgalmasan fűszerezett ételhez.
A Pandeliben, ami biztosan a legszebb hely, amit Isztambulban látogattam, először egy „Efes Pilsen”-nel ünnepeltem, hogy egyáltalán megtaláltam: a Fűszerbazár kijáratánál fekszik. Egy apró ajtó vezet a meredek lépcsőfeljáróhoz, amely türkiz csempékkel van pompásan díszítve. Az asztalomtól, amely ugyanazzal a csempével díszített szobában volt, lenéztem a Galata-hídra, a horgászok százaira, akik vállvetve álltak a korlát mögött és lógatták botjaikat az Aranyszarv-öbölbe. Ettem egy marhahúsból készült „çiğ köfte”-t, füstös és sötét, és egy csodálatos báránycsülköt tört burgonyával és Risi Pisi-vel.
Délután volt, a Pandeli majdnem üres volt. Néhány méterrel alattunk számtalan ember tolta magát a Fűszerbazáron keresztül, miközben a Pandeli már a közelgő záróra melankólikus illatát árasztotta.
Az ablakhoz ültem, amely kilátást enged a bazár sok fénnyel megvilágított folyosójára, és néztem az árusok pantomimszerű játékát, ahogy ügyes sztereotípiákkal próbálták egymást felülmúlni. Érdekes volt őket hang nélkül átélni, de a szinte önironikus mozdulataik magukért beszéltek: hívogattak, túloztak, karikíroztak és élvezték a tevékenységüket, minden egyes végrehajtott piruett utáni nevetés elárulta őket. Szerettek itt lenni. Én szerettem itt lenni. Ebben a pillanatban összetartoztunk.
Kifizettem a számlát és lementem a meredek lépcsőkön, kinyomtam az ajtót és hagytam, hogy a bazár nyüzsgése kimosson a késő délutánba. Hirtelen egy szempárba néztem, amely egyenesen felém mozgott. Egy fogatlan mosolyhoz tartozott, és a mosoly egy kis, görbe ember vállán ült, aki hóna alatt egy fatartót cipelt a cipőtisztító eszközeivel, és úgy gondolta, hogy tökéletesen megfelelek az ügyfélről alkotott elképzelésének.
„Mister?” – kérdezte. „Hey Mister!” – válaszoltam, és felvettem a kefét, ami éppen leesett neki.
PS: Néhány nappal a visszatérésem után kaptam egy levelet a gasztroblogger Cenk Sonmezsoytól, akinek sikerült jelentős erőfeszítések árán egy receptet találnia a Kerebiçhez. Itt van, minden köszönet Cenké és tisztelet a kutatókedvéért:
Cenk Christiannak:
1. A Çiya nem adja ki a receptet.
2. Ez a recept különböző Kerebic-receptek keveréke, megpróbáltam, hogy a lehető legközelebb álljon a Çiyáéhoz. Az Antep-stílust követi (Gaziantep városából), ezért van benne pisztácia és krém. Más régiók lemondanak a krémről és pisztácia helyett diót használnak.
3. A krém elkészítéséhez egy Gypsophila repens nevű növényre van szükséged. Ennek a desszertnek az emésztést elősegítő hatása a krémnek tulajdonítható, ha ezzel a növénnyel készítették.
4. Ha nem találod a növényt, használj csak porcukrot. Úgy is megy.
5. A recept nem túl részletes. Sajnálom. De ez a legjobb, amit találni tudtam. Remélem, tudtam segíteni. Cheers, Cenk
Hozzávalók 36 darabhoz
3 tojás
1 csésze porcukor
1 csésze joghurt
1 csésze olívaolaj
250 g folyékony vaj
1 ek vaníliakivonat
1 tk sütőpor
4 csésze finomliszt
2 csésze búzadara
Töltelék:
2 1/2 csésze pisztácia (hámozott)
2 ek porcukor
Krém:
2 Gypsophila repens gyökér
5 csésze porcukor
A tésztához az összes hozzávalót tedd egy tésztástálba és kézzel gyúrd puha tésztává. Ha a tészta túl száraz, adj hozzá egy kis tejet. Ha túl nedves, egy kis lisztet. A tésztát oszd 36 diónyi golyóra, kézzel lapítsd ki és helyezz rá egy evőkanálnyi tölteléket. Ezután zárd össze a tésztát körülötte. Ha van, préseld Kerebic-formába. Sütőpapírral bélelt tepsibe tedd és 180 °C-on süsd addig, amíg a sütemény felülete aranyszínű nem lesz.
A krémhez: A gyökereket mosd meg. Négy csésze vízzel tedd egy közepes serpenyőbe és hagyd egy éjszakán át ázni. Másnap reggel két órán át főzd erős lángon. Ha szükséges, adj hozzá vizet. Szűrd le, add hozzá a porcukrot és konyhai robotgépben mixeld addig, amíg a krém sima és kemény nem lesz.