A kisfiú szemével
Miről ismerhető fel egy igazi sztár? Ritkán mondja azt, hogy „én”, sokkal szívesebben mondja azt, hogy „mi”. Legalábbis Juan Mari Arzak. A San Sebastian-i szakács még olyan mondatokat is mond, hogy „Nincs olyan, hogy Arzak. Létezik Elena Arzak, Izar Garmendia és Juan Mari Arzak is.” Mert: „A többiek nélkül semmi vagyok. A csapatom nélkül egy étel sem kerül az étterembe.” Ilyenkor a baszk séfapó hangja felerősödik, a beszéde pedig felgyorsul. Aki olyan érzelmesen beszél az evésről, ivásról és a konyháról, mint Arzak a bécsi Le Meridien hotelben lévő lakosztályában, annak küldetése, elképzelése és gondolatai kell, hogy legyenek, amelyek élesen elütnek az európai fősodortól. Míg a konyha új popsztárjai egyébként szívesen pózolnak divatos szakácsruhában a képes magazinoknak, Arzak a beszélgetések, interjúk és a Trophée-Gourmet-gála során inkább úgy viselkedik, mint egy spanyol Pepi Sodoma – csak még jobb hangulatban. Ott mindenkit barátságosan üdvözölt, viccelődött és szívélyesen puszilkodott. Még a díj átvételekor mondott köszönőbeszédében sem magáról beszélt, hanem másokról, a többi baszk szakács tudásáról vagy a bécsiek vendégszeretetéről, amit például a „Steirereck”-ben tapasztalhatott, osztrák barátairól, Alain Weissgerberről és Walter Eselböckről, akiknek a konyháját egyenesen a világ nyolcadik csodájához hasonlította. Hasonló csoda a spanyol-osztrák tolmács, Carmen is, aki Bécsben kísérte őt – kiáltotta a csodálkozó és nevető közönségnek.
Eselböck és Gerti – vagyis Gerti Sodoma – nevét Arzak úgymond a csomagjában hozta, amikor Bécsbe utazott; rajta voltak azon a tucatnyi, sűrűn teleírt cédulán, amiket Arzak olyan szívesen használ. Ezeken a jegyzeteken számtalan név, ötlet és mondat áll: mindent feljegyez, vázlatokat készít, telefonszámokat ír fel. Ezzel a kaotikus rendszerrel vezeti a világ öt legjobb éttermének egyikét, ha hinni lehet a világ gourmet közösségének szavazásainak és az összes elismert étteremkritikus látogatásának. Aki egyszer megkóstolta az őrült, mégis tiszta kompozícióit, az tudja, hogy ez igaz: amikor olívaolajból egy speciálisan kifejlesztett eljárással kivonja a folyadékot, majd a port egy másik semleges folyadékkal újra folyékonnyá teszi, hogy sokkal intenzívebb, kerekebb olívaolaj-ízt kapjon, egyes médiumok „varázslóként” emlegetik.
Varázslat? Beavatkozás a természetbe, vagy a sokat szidott konyhai fizika? „Nem!” – kiált fel Arzak a lakosztályában, amely rövid idő alatt úgy néz ki, mint a kényelmes iroda és a vendéglő keveréke. „Hiszen ez mindig is létezett: melegíteni, passzírozni vagy főzni! Ez mindig is fizika, kémia és beavatkozás a természetbe. Nekünk mindig az a célunk, hogy új ötleteket fejlesszünk ki” – mondja könyörgő hangon, és előhúzza az egyik céduláját. Ezen a baszk filozófia áll, miszerint az ötletek csak a helyi konyha gyökerein fejlődhetnek ki.
„A baszkok” – ez az az összeszokott szakácscsapat Arzak és Martín Berasategui körül, amely bár egyénileg dolgozik, de kollektíven egy kicsit, mint a testőrök – mindenki egyért, egy mindenkiért – gondoskodik arról, hogy San Sebastian a konyhai világ közepe legyen. Hogy egyetlen más nagyobb városban sem jut több Michelin-csillag az lakosokra, és egyetlen más városban sem születik ennyi őrült konyhai ötlet. Ez akkor valahogy így hangzik: „Mindig kisfiúnak kell maradnom. Mindig játszanom kell az összes alapanyaggal és ötlettel, csak így születnek új kreációk.” Ezért tart Arzak, aki mindig a lányával, Elenával együtt dolgozik és fejleszt, egy saját high-tech laboratóriumot, saját, fix alkalmazású fejlesztőkkel.
A baszk olyasfajta furcsaságokat is mond, mint: „Ha az ember gyakran mondja a répáknak, milyen szépek és jók, jobban fognak ízleni, mint azok a répák, amiket teljesen átlagosan kezeltek.” Ehhez röviden, de hevesen telefonál egy baráti gazdával, aki egy egészen különleges, Peruból importált paradicsommag-fajtát ültetett el Spanyolországban: „A világ legjobbjai” – mondja utána elégedetten Arzak.
Gyorsan visszatér a konyhafilozófiához: „Amikor egyszer láttam egy graffitist a műve előtt, azonnal beszaladtam a legközelebbi boltba, vettem újratölthető spray-palackokat, és megpróbáltam ételkoncentrátumokat permetezni.” Hogy működött-e? Arzak: „Ez nem olyan fontos, meg kell próbálni!” A spray-akciónál például petrezselymet használtak a zöld színe miatt, és tintát az azonos nevű halból; tojáson jól nézett ki – meséli nevetve Arzak. „Ez az evolúció – fejlődés. Ez a fontos.” Ez – mint említettem – csak a kulturális identitás és hagyomány talaján jön létre, de előfeltételezi a nyitottságot az új ötletek és termékek iránt, mondja Arzak: „Csak Kolumbusz Kristófnak köszönhetően vannak krumplijaink, paradicsomaink és így tovább, ma már a spanyol étkezési kultúra részét képezik.” Az igazi autentikus szószok baszkföldön a négy alapvető: a fekete (tintahal), a vörös (paprika, paradicsom), a fehér (Pil Pilnek nevezik, fehérre kötött) és a zöld (petrezselyem, olaj, fokhagyma). Arzak: „Ezek az örökkévalóság szószai. És a hagyományos konyháé.” Arzak az érzelmes, de mégis magasan technizált (saját leírása szerint) konyhájával továbbmegy: továbbfejlesztés, ami nem része a hagyományos konyhának. És: „Csodálkozni, megfigyelni és képesnek lenni úgy látni a kulináris világot, mint egy kisgyerek. Különben nincs fantáziád! Hatvan éves vagyok, és úgy gondolkodom, mint egy gyerek. A házamban – és ez egy nagy ház – az unokáimnak vannak szobáik a játékhoz, nekem megmaradt a többi a játékhoz. Az én játékaim a konyhai eszközök, az élelmiszerek.”
De vajon tényleg csak játszanak ő és kollégái? Ferran Adrià csak a rajztáblán tervezi meg az ételt, a fizika- és kémiablaborban? Inkább, mint egy tervező és mérnök? Arzak erre: „Igen, ő a fejével főz. De ő egy olyan szakács, akinek több a képzelőereje, mint bárki másnak.” Amikor ő, Arzak, több mint 20 éve először hallott az őrült kollégáról, azonnal elutazott hozzá. És? „Nem értettem” – mondja ma Arzak. Az később jött, csakúgy, mint a Paul Bocuse óta a világ leghíresebb szakácsával való barátság. A barátok magánemberként néha esznek hot dogot, de csak mellesleg. A baszk: „Ha Ferran Adrià meghal, meghal a konyhája is. A nagy technikák megmaradnak, de a konyhája már nem létezik.” Azért, mert a nagy konyha-fizika színháza érzelmileg annyira erősen kötődik a személyhez? A baszk egy rövid pillanatig gondolkodik, és csak ennyit mond: „Ő egyedülálló.” Azt az érvet, hogy akkor ez az ő konyhájára is igaz lenne, nem fogadja el: „Az én konyhámat könnyű megérteni. És nincs is olyan, hogy az én konyhám, csak a csapatom konyhája létezik.”
Az, hogy mennyire tart össze a spanyol konyhai elit, néhány nappal Arzak bécsi látogatása után vált nyilvánvalóvá: amikor a katalán séf, Santi Santamaría egy könyvdíj átadásakor azt állította, hogy a spanyol konyha mélyponton van. És: „Mindazok a vegyi anyagok” – főleg a metil-cellulózra gondolt, arra a szerre, amivel meleg fagyit vagy folyékony húst lehet készíteni – „egészségügyi kockázatot jelentenek.” Elsősorban Ferran Adriàra gondolt. A válasz nem váratott magára: az „Euro-Toques España” egyesület egy harcias kommünikét fogalmazott meg, amelyben szó szerint ez áll: „Kollégánk megjegyzései veszélyeztetik szakmánk elmúlt évekbeli sikereit.” És a baszk ősatyja, Arzak szokatlan ingerültséggel a hangjában megjegyezte: „65 évemmel és minden tapasztalatommal szeretnék Santinak egy tanácsot adni” – mondta a Grandseigneur. „Egy jó adag szerénységet és egy csipet nyitottságot a kollégái kreativitása iránt.” Arzak Ferranról: „Amikor 20 éve Ferran már híres volt, mindig szerény maradt.” Ezt Arzak maga sem felejtette el soha.