A-La-Carte

Next Generation (A la Carte 2004/02)

Fiatalok, karrierorientáltak, és egy kivételesen sikeres borászgeneráció szülői örökségének nyomdokaiba lépnek.


Next Generation

Szöveg: Michael Prónay Fotó: Nikolaus Similache
22 és 31 év közöttiek, iskolai végzettségüket tekintve többnyire borászati iskolából érkeztek: Klosterneuburgból Hannes Schuster és Joachim Skoff (mindketten 22 évesek), Kremsből Lukas Pichler (31) és ifjabb Emmerich Knoll (29), Eisenstadtból René Pöckl (24). Ketten azonban kissé kilógnak a sorból. Ifjabb Gerhard Wohlmuth (22) apja beleegyezésével „hagyta a fenébe az elméletet”, és intenzív „tanulás munka közben” (learning by doing) üzemmódra váltott. Gernot Leitner (30) viszont szerette volna elvégezni Klosterneuburgot, a felvételi vizsga is sikerült, de mégsem került be, mivel az abban az évfolyamban jelentkező kb. 120 pályázóra mindössze 23 képzési hely jutott. Így a gasztronómián keresztül vezető kerülőutat választotta. De a bor nem hagyta nyugodni. „Már általános iskolában is lelkesen mostam az üvegeket anyukámmal, miközben a többiek a játszótéren voltak” – mondja a karcsú, nyugodt Leitner. Végül mégis a kremsi borászati iskolában kötött ki, de csak rövid ideig: „Sajnos a hároméves tanterv meglehetősen rugalmatlan volt. Engem elsősorban a pincészet érdekelt volna, de ehelyett mezőgazdasági technika, tehát hegesztés stb., valamint könyvelés volt a programon.” Egyébként nem tartja tragikusnak az otthagyását: „1989-ben Klosterneuburgban még szó sem volt modern vörösbor-technológiáról, Kremsben pedig a barrique-ban érlelt fehérbor kifejezetten tilos volt.” Így hát visszatért a gasztronómiába, előbb Vorarlbergbe, majd haza, és így volt Gernot az elmúlt kilenc évben a golsi „Birkenhof” szervizvezetője, mígnem 2003 januárjának elején teljes mértékben beszállt a borászatba. „Bár a szüretre mindig kivettem a szabadságomat, és ha a borászatban volt tennivaló, akkor időkiegyenlítéssel oldottam meg.”
Valamennyi ifjú borász egybehangzóan hangsúlyozza, milyen fontosak voltak számukra a szakmai gyakorlatok. Ha összehasonlítjuk a helyszíneket és a termelőket, színes nemzeti-nemzetközi kavalkád rajzolódik ki. Hannes Schuster például Burgenlandban maradt, és Peter Schandlnál Rusztban, a Kollwentz-nél Großhöfleinben (ahol Emmerich Knoll is megfordult) és az illmitzi desszertbor-mágus Alois Krachernél töltötte gyakorlati idejét. Németország szintén kedvelt úti cél: legyen szó a híres geisenheimi szakképző iskoláról a Rheingau-ban, vagy a Friedrick Becker borászatról Schweigenben, Pfalzban (ahogy Joachim Skoff esetében), vagy a talán legnevesebb pfalzi borászatról, a Müller-Catoir-ról, amelynek legendás kezelője és pincemestere, Hans-Günter Schwarz ma is elkápráztatja Lukas Pichlert. Ehhez jön még Ernst Triebaumer Rusztban, akinél René Pöckl hospitált, és Manfred Tement, ahol Lukas Pichler kóstolt bele a szakmába. Érdekes módon Új-Zéland is nagy népszerűségnek örvend, Joachim Skoff tavaly négy hónapot töltött ott, és Gerhard Wohlmuth is Gerhard Fromm „La Strada” borászatában járt „down under”. Utóbbi svájci, és a híres Daniel Gantenbein egyik tanítómestereként tartják számon. Egyáltalán nem meglepő, hogy éppen a stájer borászokat vonzza Új-Zéland, hiszen az ország nemzetközileg is a Sauvignon fellegvárának számít. Még Chilét kell említeni, ahol a fiatal Skoff a Concha y Toro-nál dolgozott, mindössze „egy percre” az Almavivától, a Mouton-Rothschilddal közös vállalkozástól, amit természetesen alaposan ki is használtak, valamint Ausztráliát, ahol René Pöckl Rudolf Binderrel, a Magpie borászával dolgozott, és részt vett a 2000-es szüretben. Ezt ugyanebben az évben megismételte a bordeaux-i Saint-Emilionban, a Canon-la-Gaffelière gróf Neipperg-féle szőlőbirtokain. Franciaországba vágyott Emmerich Knoll is, a bergeraci Château La Jaubertie-be, François Thomashoz és Marc Kreydenweisshez Elzászba, végül pedig Hubert Lignier-hez Burgundia szívébe.
Az, ahogyan a fiatalok belenőnek a szülői – többnyire apai (bár Hannes Schuster esetében anyukának, Rosinak is nyomós szava van) – vállalkozásba, természetesen gyökeresen eltérő, bár két alapvető minta jól elkülöníthető. A legtöbbjüknél ez meglehetősen súrlódásmentesen ment, kettőjüknél azonban saját boruk megalkotásához kötődött.
René Pöckl: „Eredetileg sosem akartam borász lenni. Apám azonban már 14 évesen rám bízta egy szőlőültetvény felelősségét, ezzel a szöveggel: ,Csináld, amit akarsz, ha jó lesz, az szuper, ha nem, az sem tragédia‘ – és ezzel persze ott volt a kihívás, és felébredt a becsvágyam. Így gyakorlatilag belekóstoltam a szakmába, és ott ragadtam, ma pedig természetesen hatalmas öröm számomra.” A szőlő Zweigelttel és Syrah-val van beültetve, 1996-ban szüretelik az első „Rêve de Jeunesse”-t. René Pöckl saját üzemi számot kap, és 17 évesen az ország legfiatalabb borászatvezetője. Teljesen önálló, a szőlőmetszéstől a hordós érlelésig mindent ő csinál. „Visszatekintve persze egyértelmű, hogy apámnak volt egy terve ezzel, de számára az volt a fontos, hogy ne kényszerítsen semmire. Valahogy tehát áldozat voltam, de visszatekintve örülök neki.” Így lett aztán 2001-ben hivatalosan is a borászat pincemestere.
A másik, saját borral rendelkező borász Hannes Schuster, és ez így történt: A Rosi Schuster borászat a kékfrankos alapú borokról ismert, és bár létezik Cabernet és Merlot is, ez mit sem változtat azon a filozófián, amely határozottan a bordeaux-i borok szigorára és tanninstruktúrájára (valamint eltarthatóságára) épít. Történt azonban, hogy 1999-ben nemcsak egy idős Szent Lőrinc-szőlővel beültetett területet sikerült bérelni, hanem Hannes Schuster különleges affinitást is mutat a Burgundia iránt: „Valahol logikus volt, hogy a 2000. januári metszéstől kezdve a bort teljes egészében egyedül készítsem. A Laurent-nél csak egy vélemény számít, mégpedig az enyém. Egyébként a Rosi Schuster-borok – amelyek inkább a bordeaux-i stílust képviselik – és a Hannes Schuster-borok – amelyek inkább Burgundia felé orientálódnak – szétválasztása az ügyfeleknél is nagyon bevált.” Teljesen logikus, hogy időközben a Szent Lőrinc mellé fehér párként egy Chardonnay is csatlakozott. Honnan ered a Burgundia iránti rajongás? „Lenyűgöz, hogy Burgundiában a borászok még igazi földművesek, akikkel lélekben rokonnak érzem magam, és nem biztosítótársaságok által alkalmazott menedzser típusok. A földművesekkel egyszerűen könnyebben szót értek. Ráadásul a bornak a terroirt kell tükröznie, nem pedig bármilyen divathullámnak engedelmeskednie” – bírálja kritikusan a bordói borászat némely vadhajtását.
Hannes Schuster egy másik szempontból is kivétel a hét nagyszerű junior között: talán ő az egyetlen, aki teljesen összeforrott a szőlővel, sőt, a pincénél is fontosabbnak tartja: „Csak az, amit a szőlőben csúcsminőségben megszerzek, válhat később a pincében csúcsborrá.” Vannak konfliktusok a szőlőben? „Inkább ritkán, de van egy elég nyomós érvem: egy szőlőültetvény könnyedén túléli az egyik generációt, gyakran kettőt is. Ez azt jelenti, hogy lényegesen hosszabb ideig kell majd dolgoznom a szőlőben, mint a szülőknek – és ezért aztán az én akaratom szerint történnek a dolgok.” Ez persze nem jelenti azt, hogy a többi hat alulbecsülné a szőlő szerepét, épp ellenkezőleg, de a szokásos szerepmegosztás éppen az, hogy a fiatalok inkább a pincében nőnek bele a feladatokba, míg az idősebb generáció fokozatosan visszahúzódik a szőlőbe. „Ez teljesen normális” – mondja Lukas Pichler –, „a fiataloknak általában több érzékük van a technikai fejlesztésekhez, hiszen frissen kerülnek ki az iskolákból, ahol ilyen dolgokkal találkoztak. Apám például semmit sem tud kezdeni a kerámiaszűrő-préssel – ami messze a legkíméletesebb szűrési eljárás (amelyet a már említett Hans-Günter Schwarz tett elfogadottá) – vagy a prés számítógépes vezérlésével. Fordítva viszont a szőlőhöz évtizedes tapasztalat kell, és ha valakinek az van, akkor az ő. Én magam a szüret alatt alig teszem ki a lábam a pincéből. Még a szőlőválogatáshoz sincs sok közöm, mert az nálunk már a szüretkor, a szőlőben megtörténik.”
Ebből adódóan a fiatal borászok, akik egy sikeres és elismert vállalkozásba nőnek bele, természetesen kevesebb ellenszegülést mutatnak, mint azok, akik olyan borászatba születtek, ahol a középszerűség uralkodik. Emmerich Knoll: „Fáj látnom, amikor fiatalok egyszerűen elmennek, mert az idősebb generáció ragaszkodik ahhoz, hogy úgy folytassák tovább, mint eddig, pedig az üzem nem számít vezetőnek – és persze az árak sem stimmelnek.” Vagy ahogy Gerhard Wohlmuth fogalmaz: „A forradalom szükségessége egyszerűen nem áll fenn, mert azt a mi előző generációnk már megcsinálta” vagy, mint Knoll és Pichler esetében, az előző generációk.
Szóval mindig minden csupa napsütés és boldogság? „Egyáltalán nem” – mondja Joachim Skoff, aki egyedüliként ismeri el, hogy apjával, Walterrel olykor heves vitákba keveredik erről vagy arról. „De ez rövid és heves, aztán vége. Csak anyuka szólt közbe régebben olykor, aminek az lett a vége, hogy hirtelen egyedül állt szemben velünk.” Ami szintén azt jelzi, hogy a nézeteltérések nem túl komolyak. Első konfliktusára jól emlékszik: „Akkor történt, amikor hajnali 3-kor a pincében azt mondtam, ,fáradt vagyok‘, amire apámtól legalább százszor megkaptam: ,A bort nem érdekli a következetlenség!‘ – és ezt elég jól megjegyeztem!
Érdekes módon két ifjú borász is kéretlenül beszélt a humor szerepéről: „A munka öröme a legfontosabb, nálunk a szüret alatt éjfélkor is nevetnek a pincében” – mondja Gerhard Wohlmuth, és Lukas Pichler is határozottan úgy véli, hogy a humor „mindenképpen része annak a stratégiámnak, amivel elviselem a fiúként rám nehezedő nyomást”.
Gyakorlatilag mindenki egyetért abban, hogy a nézeteltérések teljesen normálisak, mert az ember természetéből fakad, hogy eltérően látja a dolgokat. De ugyanígy egyetértenek abban is, hogy soha nem alapvető dolgokról van szó. Emmerich Knoll: „A véleménykülönbségek idővel egyszerűen kisebbek és kevesebbek lesznek, ezt a tapasztalat teszi. Végül is tudja az ember, hogy sem a kereket nem kell újra feltalálni, sem mindent a feje tetejére állítani. Ebből természetesen az következik, hogy nekem például nincsenek nagy vízióim vagy célkitűzéseim. Sokkal szerényebb vagyok: szeretném, ha a jövőben, amikor átveszem az üzemet, a borbarátok egy vertikális kóstolón ne tudják azt mondani: ,Ezt most érezni, eddig az apjáé a bor, ettől kezdve pedig a fiatalé.‘ Ez kevésnek hangzik, de nekem sokat jelent.”
Gerhard Wohlmuth sem látja okát generációs konfliktusnak: „Mindkettőnk fejében pontosan ugyanaz a bor elképzelése él. A palás talajok mineralitását akarjuk kiemelni, nem akarunk ,pee of an oversexed tomcat” (túlfűtött kandúr vizelete) típusú bort, ahogy Michael Broadbent oly találóan fogalmazott.” Ehhez hozzátartoznak a minimális beavatkozások a vinifikáció során, még a nemrégiben a programba került burgenlandi vörösboroknál is. Neckenmarktban, ahol immár 10 hektárnyi szőlő termését dolgozzák fel, a kékfrankos a vezető fajta. „Esetleg elgondolkodom a Malbecen, de az a jövő zenéje” – mondja ifjabb Gerhard, aki természetesen minden mással is kísérletezik: „Kicsiben ez egyáltalán nem probléma. És természetesen tisztában vagyok azzal, hogy egy kísérletképpen spontán erjesztett stájer Cabernet tiszta játék, és nem olyasmi, aminek bármilyen jövője lehetne.”
Ha az apák generációját egy kicsit jobban ismerjük, akkor a Pöckl családnál, ahol az apa („Pepsch”) nem szokott kertelni, leginkább lehetne konfliktuspotenciált látni. De itt is elhessegeti a dolgot a junior: „Apámat korántsem látom olyan dominánsnak, mint amilyennek kívülről tűnhet. Inkább dinasztikus gondolkodású családapa. Sokat segít, és pontosan tudja, hogy szüksége van rám a borászat fennmaradásához. A jövő mindig a fiatalabb generációé. Én magam kicsit kívülállónak tartom magam (mivel sosem akartam borász lenni), de egy 50 éves tudásával a hátam mögött. Nem kell az összes hibát újra elkövetnem, amit apám már elkövetett.” Mégis vannak érezhető különbségek, ha csak nüanszokban is: „Megpróbálom definiálni a stílusomat. Apám borai karakteresek és tanninosak, én inkább a lágy mineralitást keresem. Ezt érezni is, a Rêve hedonistább, mint az Admiral.” Apja legnagyobb erőssége, amiből René profitál, a szőlőfajta, a talaj és az éghajlat kölcsönhatásának pontos ismerete: „A cuvée összeállításánál természetesen sok tapasztalattal előrébb jár nálam.” Egyébként: „Komolyabb nézeteltérés sosem volt, nagyon csapatjátékos ember vagyok, mindenkivel tudok együtt dolgozni, aki azt teszi, amit mondok” – mondja csibészesen René, aki nem felejti el hozzátenni, hogy ezt a mondást apja is mondhatta volna. René egy másik előnyt is lát apja létezésében: „Mivel ő kezeli a birtok pénzügyeit, szabad kezet ad nekem más dolgokhoz. Egyszerűen túl nagyok vagyunk, és ehhez megbízható emberek kellenek – és ők elsősorban a szüleim.”
Hannes Schuster sem lát teret nagyobb nézeteltérésekre: „Mindhármunknak – anyának, apának és nekem – teljes mértékben a termék mögött kell állnunk. A pincetechnikában összességében már nagyon sok minden ismert. Azt hiszem, a szőlőben még lehet mit elérni” – mondja Schuster –, „nagyobb változások nem lesznek, kicsiben valamikor bekerül majd a Pinot Noir is, bár sem burgundi, sem ausztrál vagy kaliforniai nem lesz, hanem Burgenland-íze lesz.”
Hasonlóan látja ezt Gernot Leitner is: „Természetesen lesznek a jövőben apró változások, de ezek inkább korrekciók, mint komoly irányváltások. 2003-ban hosszú idő után újra lesz száraz Riesling, és talán a nagyon jó években kerül majd hozzá egy bor, vagy a gyengékben elmarad egy.” Ehhez jön még a címkék óvatos ráncfelvarrása vagy egy új weboldal. „A mottónk: lépésről lépésre, lassan, de kitartóan járni a saját utunkat.”
Konfliktusmentesen mennek a dolgok Pichleréknél is. Lukas: „A döntéseknél gyakorlatilag nincsenek nézeteltérések, mert ugyanazok a vízióink és ugyanazt akarjuk. Az apróbb változtatásokat – lassabb erjesztés vagy hosszabb seprőn tartás – alapvetően közösen döntjük el.” Változások mindig lesznek, az ember igyekszik továbbfejlődni. „Never change a winning team” (Ne változtass a nyerő csapaton), ez a családi mottó. Bár elérkeztünk a határokhoz, a pince teljesen tele van, a következő években a termelés kihelyezése várható: „Valószínűleg újat építünk. A régi pince nagyon mély és közel van a Dunához, gyakorlatilag minden évben van benne víz, a két árvíz alkalmával még inkább, ez nem tartható állapot.” Hogy hol pontosan, az még a csillagokban van megírva, de biztosra vehető, hogy a döntést közösen hozzák meg.
Zárásul adjunk újra szót Joachim Skoffnak: „Mindig azt hittem, két vélemény létezik: apáé és a helyes. De csak Új-Zéland után jöttem rá, milyen fontos az individualitás, és hogy apámnak talán még sincs teljesen igaza. Például a vadélesztővel a bor igazán egyedivé válik. Minél intelligensebb a borász, annál jobb a bor – ebben szilárdan hiszek.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!