Természetesen a szenvedélyes evők mindig az új élményt, a meglepő ízt, az eddig ismeretlen ingert keresik. Nyugtalanul kutatnak az eddig figyelmen kívül hagyott vagy ismeretlen élvezetek után, minden új trendet kivétel nélkül megvizsgálnak, és önfeláldozó módon hozzák egymással fordított arányba bankszámlájukat és derékbőségüket.
Így aztán az ember esetleg hagyja, hogy drogtoleráns kaliforniai séfek meglepjék egy fermentált főzőbanánnal, dashi-alaplével és Pringles-parfait-vel kiegészített tarte tatinnal, vagy hogy tetőtől talpig tetovált brandenburgi punk szakácsok sós vízben főtt kelkáposztatorzsát vágjanak a tányérjára.
Ez pedig ahhoz vezethet, hogy végül mégiscsak úgy érzi az ember magát, mint egy divatáldozat, aki elég buta volt ahhoz, hogy ne csak megvegyen egy bőrből, alufóliából és szögesdrótból készült provokatív prêt-à-porter alkotást, hanem ténylegesen fel is vegye az utcán: nagy vágy ébred benne az igényes, megszokott normalitás iránt.
Ha pedig az ember éppen Grazban van otthon, akkor az igényes és megszokott dolgok iránti általános vágyból szinte biztosan kialakul a konkrét terv: mégis el kell menni megint a Frankowitschba. Egy roastbeefes szendvicsért. Meg egy virslisalátásért. És egy szerb krémesért is. Aztán talán még valami édesért.
A Frankowitsch – ahogy azt talán már a nem graziak is kitalálták – egy grazi büféintézmény. És ahogy az az intézményekhez illik, az üzlethelyiség sötét polcaival és az egységesen lerakott, időtlenül elegáns terazzo padlójával úgy hat, mintha mindig is ott lett volna.
Még 1932-ben nyitották meg, bár sokkal kisebb területen, mint ma. A hobbistákból lett építészettörténészek az üzlet mennyezetét szegmentáló különböző rétegeken követhetik az eladótér lassú bővülését az évtizedek során, az említett, az időtlenség érzetéhez nagyban hozzájáruló terazzo padló pedig egyáltalán csak 1991-ből származik.
És szigorúan véve a Frankowitsch valójában egy Heissenberger.
1989-ben, azaz két évvel a terazzo padló lerakása előtt, Erika és Josef Heissenberger – akik korábban egy Sparral társult kisboltot vezettek a kifejezetten nem glamúros Liebenau kerületben – átvették a Herbert Frankowitsch által alapított belvárosi üzletet; és mivel az ott árusított szendvicsek már nevet szereztek maguknak, a nevét is megtartották.
És bár az üzem azóta erőteljesen növekedett – két műszakban 55 alkalmazott dolgozik, „ebből 53 nő Ausztráliát leszámítva minden kontinensről” –, a szendvicshírnév tartóoszlopai továbbra is számos történelmi eredeti receptet jelentenek.
Az eredeti Frankowitsch viszont szemtanúk szerint inkább hírhedt volt az ott felszolgált borról, amely nemcsak elképzelhetően szerény származású volt, hanem ráadásul egy klimatizálatlan raktárhelyiségben várta sorsát, hol megmelegedve, hol megfagyva. Itt a Heissenbergerek a radikális szakítás mellett döntöttek a hagyományokkal, különösen mióta a második generáció, a Stefan és Christof fivérek átvették az irányítást.

Christof nemcsak a figyelemre méltó borválasztékért felel, benne a burgundi hangsúllyal, hanem a palaszkos talajú Sausalban a mindössze két hektáros Káarriegel borászatot is vezeti. A névadó kopár gerinc olyan összetett mineralitást ad a boroknak, amely – a nem a tipikus stájer gyümölcsösségre törekvő borkészítési stílussal együtt – néhány kategóriával a poharanként kimért házibornak tartott minőség fölé emeli őket, és még egy sokkal drágább Chablis mellett is nagyon jól mutatnak.
Az, hogy saját üzemükben biogazdálkodást folytatnak, a választék egyéb összeállításán is meglátszik; Christof Heissenberger becslése szerint a bio- és naturborok fogyasztása lassanként közelíti az ötven százalékot.
Ez annál is figyelemreméltóbb, mivel egyébként a Frankowitsch-törzsvendégek igényei egyfajta öntöttvas érték konzervativizmusra vallanak: „Mindenki ismeri a szendvicseinket, a legtöbben gyerekkoruktól kezdve, és ez azt jelenti: mindenki tudja, milyennek kell lennie. Pontosan. Jaj annak az uborkának, ha rossz helyen fekszik!” Úgy tűnik, ezen az érzelmileg feltöltött termékhez való kötődésen nemcsak a bécsi lokálóriás Trzesniewski szendvicskultúra-expanziós kísérlete bukott el, amely graz-i fiókjait kivétel nélkül bezárta; más kis- és nagy trendek is úgy pattantak le a Frankowitsch-vásárlókról, mint víz a libáról: „Például a kézműves sörök. Nálunk egyáltalán nem téma. Persze kínáltunk egy-két dolgot, de az sem eladásban, sem a csapon nem ment. Az emberek a Gösser Goldjukat akarják, és kész. Ugyanez a kávéval. A 'Third-Wave' cuccokra nincs kereslet. Nekünk Illy kávénk van, a sötét dél-olasz pörkölés, senki nem mondhatja, hogy az rossz lenne. És nincs szükségünk húszféle ginre hét különböző tonikkal. Oké, azért van Fever-Tree-nk és Fentimansunk.”
Egy másik potenciális bevételi forrásról nem a kereslet hiánya, hanem elvi okokból mondanak le: „Elvitelre nincs. A kávét és a bort egyszerűen nem szabad papírpohárból inni.”
De ahogy Károly hercegre spontán módon kevésbé asszociálunk építészetelméletiként, mint trónörökösként, úgy a Frankowitsch kapcsán is elsősorban a szendvicsekre gondolunk. Ez talán kicsit igazságtalan a Frankowitsch cukrászatával szemben, de ez van.
Az alapokat még a harmincas évek elején maga a Frankowitsch házaspár fektette le. Egy franciaországi nyaralás során beleszerettek az ottani valamivel édesebb szendvicskenyérbe, és ilyet szerettek volna ők is. Azóta a neves grazi Sorger pékség gyárt egy ilyen kenyeret saját recept alapján a napi rendszerességgel helyben elfogyasztott, elvitt vagy kiszállított két-háromezer szendvicshez.
A szendvicskenyereket kézzel szeletelik: „Azt hiszem, biztosan volt már nálunk tíz képviselő, aki automata rendszereket akart eladni nekünk, de egyikük sem tud mit kezdeni az átmérő enyhe szabálytalanságával.” És mivel az apróságok is számítanak, még a kenyérvégeknek is van történetük: „Régebben mi magunk dolgoztuk fel morzsának, de az túl sok fáradsággal járt, aztán egy ideig visszakerültek a pékségbe morzsának, mostanában pedig elviszi őket az egyik beszállítónk, és megeteti velük az állatait.”
Ha az ember elhagyja az üzlethelyiséget és felsétál a közvetlenül felette lévő gyártórészlegbe, a légkör nemcsak a környezet, hanem az illat tekintetében is jelentősen megváltozik. A mustáros, umami-illatú, élesen pirított marhahús dominál, ami nem csoda, hiszen naponta jó három teljes, hatalmas marhasültet sütnek meg az emeleten, szeletelnek fel és dolgoznak fel roastbeefes szendvicsekké.
Normális napokon. Valentin-napon hatot, karácsonykor pedig tizenkettőt.
Vagy másképpen fogalmazva: a roastbeefes szendvics megbízható népszerűségnek örvend, amelyet a megingathatatlan klasszikusok követnek: a virslisaláta, a szerb krémes és a jó öreg tűzoltóvörös lazacszelet.
E kultúrakonzervatív fogyasztói magatartás ellenére a választék az évtizedek során a húsz eredeti Frankowitsch-ős-szendvicsről körülbelül negyvenfélére bővült, leszámítva néhány olyan sikertelen alkotást, amely eltűnt a kínálatból: „Az Osso Collo furcsa módon egyáltalán nem ment. És amit szintén kihúztunk, az egy roppant munkaigényes, nyolcvanas évekbeli alkotás az apámtól: sertésszűz, májas és narancs.”
De egy dolog egyesíti az összes szendvicset, a megszűntet és az aktuálisat, a közkedvelt és a kevésbé népszerűeket: a majonéz varázslatos olvadékonysága. Minden nap legalább ötven kilót kevernek be belőle, nagy műanyag vödrökben tárolják, habzsákokba töltik, és finom arabeszkekként viszik fel.
Az ehhez szükséges laza mozdulatot egyébként először el kell sajátítani, mint azt immár első, saját kézből tudom. Ha az ember már régen nem tartott habzsákot a kezében, szinte elkerülhetetlen, hogy az első tucat saját majonézezésű szendvicsért torokhangú női nevetést arasson, kiegészítve egy bájos stájer megjegyzéssel: „Eh ned sou schlecht, aber verkaufen kemma de sou ned.” (Nem is olyan rossz, de így nem adhatjuk el.)

A majonézezés egyébként várakozásaimmal ellentétben nem külön munkakör, amelyet a legszebb habzsák-kézírású személy végez; a szendvicsmanufaktúrában általánosságban pre-taylorista munkakörülmények uralkodnak: minden szendvicset egy személy rak meg az összes összetevővel, pontosan úgy, ahogy otthon is tenné az ember.
Vagy éppen nem pontosan úgy: természetesen van trükk arra, hogyan kell a sonkaszeletet kétszer a hüvelykujj köré csavarni, hogy kecses ívben feküdjön a szendvicsen, és egy másik a szalámiszeletekre, és megint egy másik a garnéla elrendezésére. Nem boszorkányság, de több fáradság, mint amit az ember általában magának megtesz. És feltétlenül szükséges a törzsvendégek ápolása érdekében, hiszen emlékezzünk: „Jaj annak az uborkának, ha rossz helyen fekszik!”
Ha az ember a szendvicskészítés részlegéből egy nyilvánvalóan szagzáró ajtón keresztül áthalad, a fűszeres roastbeef-illat helyett azonnal lágy édesség lengi körül: a cukrászatban van.
És nem a cukrászdában, ahogy Stefan Heissenberger, aki maga is három évig dolgozott itt, tisztázza. Lehetséges, hogy a Genius Loci itt egyszerűen frankofil üzemeltetőket vonz. Ami az alapítónak a kenyér, a testvérnek a bor, az neki az édesség, és így rögtön egy bensőséges csoki-együttműködés a Valrhonával.

Éppen itt készítik a kézműves ehető desszertformákat, egy többnapos folyamat, amelyhez először is különböző csokimintákat formáznak csokifésűvel, majd sokkolva fagyasztják, piskótatésztával öntik le, sütik, méretre vágják és formákba teszik, mielőtt végül a több mint húsz standard mignon egyikeként meglátnák az édességvitrin fényét.
És mivel, ahogy az elején említettem, a Frankowitsch példásan kielégíti az igényes, megszokott normalitás iránti vágyat, a többi kínálat sem törekszik avantgárdra: a cékla itt még rusztikus krémesként kerül a kenyérre, nem lekvárként a Mille-feuille-be; az édes házi klasszikusok „Don Giovanni” és „Tiffany-torta” névre hallgatnak, és bár bonyolultabbak és kifinomultabbak, úgy mondva az élet sűrűjében állnak, és így a kalóriasűrűség tekintetében semmivel sem maradnak el a ház majonézzel telített szendvicseitől. Csodálatos.
Utána az ember már csak egy kávéval az ajtó előtt, a napon akar ülni. És az életet szépnek érezni. Meg normálisnak és elegánsnak.

Éppen itt készítik a kézműves ehető desszertformákat, egy többnapos folyamat, amelyhez először is különböző csokimintákat formáznak csokifésűvel, majd sokkolva fagyasztják, piskótatésztával öntik le, sütik, méretre vágják és formákba teszik, mielőtt végül a több mint húsz standard mignon egyikeként meglátnák az édességvitrin fényét.
És mivel, ahogy az elején említettem, a Frankowitsch példásan kielégíti az igényes, megszokott normalitás iránti vágyat, a többi kínálat sem törekszik avantgárdra: a cékla itt még rusztikus krémesként kerül a kenyérre, nem lekvárként a Mille-feuille-be; az édes házi klasszikusok „Don Giovanni” és „Tiffany-torta” névre hallgatnak, és bár bonyolultabbak és kifinomultabbak, úgy mondva az élet sűrűjében állnak, és így a kalóriasűrűség tekintetében semmivel sem maradnak el a ház majonézzel telített szendvicseitől. Csodálatos.
Utána az ember már csak egy kávéval az ajtó előtt, a napon akar ülni. És az életet szépnek érezni. Meg normálisnak és elegánsnak.