Szöveg: Andrea Karrer · Illusztráció: Peter Jani
Jó tésztára csak vonakodva mondunk basztát – elég! A tészta egyfajta kényeztető étel, amely otthonosságot, kellemes teltségérzetet és a legszélesebb változatosságot közvetíti.
A tészta eredetileg a maradékok hasznosításáról és az ízeknek a laktató tésztán való maximális elosztásáról szólt. Zseniális ötlet. Annak bizonyítéka, mennyi formaérzéket fejlesztettek ki a szakácsnők az évszázadok során.
Tészta – ez az anya konyhája. Gazdaságos, a szükségszerűségnek engedelmeskedő és ötletes. De az anyukák ritkán hagynak nyomot a kulináris történelemben. Kínában állítólag már mintegy 4000 évvel ezelőtt készítettek búzalisztből és zúzott babból tésztát, amely esetleg összevethető lenne a mai zöld tésztával. Ki ne ismerné a bátor kalandor és ügyes kereskedő, a velencei Marco Polo történetét, akit a kínai tésztahagyomány importőrének tartanak. Jól hangzik, de nem igaz. Már az etruszkok és a rómaiak is ismerték a tésztaféléket, hiszen Apicius szakácskönyvében már leírnak tésztaételeket. És 1279-ben, abban az időben, amikor Marco Polo még Ázsiában utazgatott, egy genovai dokumentumban említést tesznek a tésztáról. De Marco Polo csak 1295-ben tért vissza Velencébe 24 éves ázsiai utazása után.
Aki a tésztával foglalkozik, annak először is el kell fogadnia, hogy a tészta nem egyenlő a tésztával. A frissen készült tészta lisztből, vízből és tojásból valójában egyfajta kulináris archetípus, amely sok országban számtalan megjelenési formával rendelkezett. Egészen más a helyzet azonban a szárított, nem azonnali felhasználásra szánt tésztákkal. Ami ezeket illeti, egyes kultúrtörténészek Arábiába vezetnek, ahol feltehetően először fejlesztették ki a tésztaszárítás technikáját. Ezzel szemben természetesen meg kell jegyezni, hogy a tészták az egész arab konyhában nem játszanak a legkisebb szerepet sem (kivéve a kuszkuszt). A híres olasz történész, Massimo Montanari ezért Szicíliát nevezi a tészta igazi anyaföldjének. Itt tudták célzottan kihasználni az arab szárítási módszereket, és így Palermo közelében már a 12. században igazi száraztészta-manufaktúrák alakultak ki. Innen a tésztafélék előállítása továbbterjedt Ligúriába és – feltehetően a tengeri úton – nyugat felé is. Így például kevéssé ismert, hogy Anglia Olaszország után az egyetlen európai ország, amelynek szakácskönyveiben már a 14. században találhatók tésztareceptek. Végül azonban nem az angolok, hanem az olaszok vonultak be a gasztronómia történetébe igazi „makarónizabálókként”.
Az olasz tésztát a legkülönfélébb formákban ismerik, de alapvetően csak két fajtában: a gyárilag előállított, durumdarából (Semola di grano duro, röviden Semolina) és vízből készült szárított tésztát, valamint a búzalisztből (Farina di grano duro) és tojásból készült friss tésztát. A két tésztafajta különböző, különböző az előállításukban, az állagukban, a lehetséges formákban és a szószokban, amelyekkel a legjobban harmonizálnak.
Pasta secca: A gyári tészta tésztája durumdarából és vízből áll. Jelentős különbségek vannak, amelyek a felhasznált búza minőségétől függenek, de a víz minőségétől és végül a gyártás sebességétől is. A tökéletes minőségű tészta érdekében a tésztát a klasszikus kézműves üzemekben (mint pl. De Cecco, Setaro) először sokáig gyúrják, majd lassan préselik át bronzformákon (semmiképpen sem sima, teflonbevonatú formákon); ez kissé érdes felületet hoz létre, amelyen a szósz jobban tapad. A tésztának főzés közben szilárdnak kell maradnia, és mégis növekednie kell a térfogatának.
Pasta fresca: Liszt (Farina di grano duro, lehetőleg 00-ás típusú), tojás, esetleg egy kevés víz és egy csipet só – nem kell több a tésztához. Ehhez jön még, hogy zöldségpürék, fűszernövények, fűszerek hozzáadásával vagy tintahaltintával lehet variálni a színt és az ízt. „A tésztagyártásnál éppúgy számít a megfelelő liszt kiválasztása, mint a tojások minősége” – magyarázza Mino Zaccaria a „Cantinetta Antinori”-ból. „Ha azonban minden passzol, ez a maréknyi hozzávaló rugalmas tésztává áll össze, amely ideális feltétele a tökéletes tésztának.” Az előállítás azonban némi kézügyességet igényel. „Az olyan tényezők, mint a páratartalom, a liszt szárazsága vagy a tojások mérete döntően befolyásolják az eredményt. Ezért a megadott mennyiségek csak irányadó értékek lehetnek” – teszi hozzá Lorenzo Dimartino konyhafőnök. Bár van egy ökölszabály: 1 tojás 100 g liszthez, de minél több tojás, illetve tojássárgája kerül a tésztába, annál tartalmasabb lesz. „Így igazán ízletes és harapnivalóbb lesz” – magyarázza Christian Petz sztárszakács.
A gyúrásnál néha szükség lehet egy kevés víz vagy liszt hozzáadására, mivel a liszt hol szárazabb, hol nedvesebb, és a tojások mérete sem mindig pontosan egyforma. A víz hozzáadását azonban nagyon takarékosan kell végezni, hogy a tészta ne legyen túl nedves. Mivel azonban előre nem lehet pontosan megmondani, mennyi liszt szükséges, a legjobb, ha a tojást és a lisztet először kézzel keverjük össze, így tudjuk szabályozni a liszt mennyiségét.
A tészta gyúrását rábízhatjuk konyhai robotgépre, amíg jól össze nem áll. De akkor már kézzel kell folytatni, tovább gyúrni, amíg selymes tészta nem lesz. Ha a hüvelykujjunkat a tészta közepébe nyomjuk, és nem ragad rá semmi, akkor a tészta készen áll a nyújtásra.
Nudelteig Ausrollen. Ajánlatos tésztagépet használni. Egy öklömnyi tésztát veszünk, és az ujjainkkal laposra nyomkodjuk. A tésztagépet a legnagyobb hengerhézagra állítjuk, áthajtjuk rajta a tésztát, majd – ha még egy kicsit ragad – megszórjuk egy kevés liszttel. A hengerhézagot egy fokozattal csökkentjük, a tésztát újra áthajtjuk, hosszában egyszer összehajtjuk, és most újra a legnagyobb hengerhézagnál kinyújtjuk. Ezt a folyamatot a legjobb ötször megismételni, így a tészta selymesen sima lesz. Csak most kezdődik az igazi nyújtás, ahol fokozatosan csökkentjük a hengerhézagot, amíg el nem érjük a kívánt tésztavastagságot. Tipp: A tésztacsíkokat a hengerhézag csökkentése előtt hosszában hajtsuk össze, és még egyszer hajtsuk át a hengeren. A kinyújtott tésztát azonnal vágjuk fel és dolgozzuk tovább.
A tészta főzése. A tésztafőzéshez használt edénynek magasnak és megfelelő méretűnek kell lennie (vannak kivehető szűrőbetétes spagettifőző edények), és csak háromnegyedéig szabad megtölteni vízzel. Olajat tenni a főzővízbe inkább „északi” szokás, amelyen a legtöbb olasz szakács mosolyog.
A víz sózását is figyelmesen és a megfelelő időben kell elvégezni. Az ökölszabály: „tíz, száz, ezer”. Ez azt jelenti, hogy a tökéletes tésztafőzéshez a megfelelő arány: 10 g só, 100 g tészta, 1 liter víz. Fontos emlékezni arra, hogy a sót csak a már forrásban lévő vízhez szabad hozzáadni.
Ha túl későn sózzuk a vizet, a só nem hatol be megfelelően a tésztába, míg a korai sózás növeli a víz forráspontját, és így meghosszabbítja az elkészítési időt. Miután a só teljesen feloldódott a forrásban lévő vízben, és a víz újra erősen forr, egyszerre adjuk bele a tésztát, és azonnal keverjük meg. Ha a tésztát csak forró vízbe tennénk, akkor is megfőne valamikor, de ragacsos és puha lenne. A rövid tésztafajtákat fakanállal keverjük, míg a hosszú fajtákhoz, mint pl. a spagetti, jobb főzővillát használni. A spagetti eltörése – hogy az újkeletű szót használjuk – abszolút tilos. Jobb megvárni, amíg maguktól elhajlanak, lenyomkodjuk őket a vízfelszín alá, és aztán egy főzővillával megkeverjük.
Fontos, hogy az edény a főzés során fedetlen maradjon, és a tésztát gyakrabban megkeverjük.
„Al dente” a varázsszó, magyarul fogkemény, ami azt jelenti, hogy a tésztának nem szabad keménynek lennie, de a fogaknak még egy kis ellenállást kell tanúsítaniuk. Ha ez nem így van, a tészta nem tudja szállítani a szósz aromáját. A legbiztosabb módszer: kóstolni, kóstolni és újra kóstolni! Pozitív mellékhatás: Az al dente főtt tésztánál a gyomornak egy kicsit több időre van szüksége a szénhidrátok glükózzá bontásához. Az eredmény: az energia lassabban szabadul fel, ami azt jelenti, hogy a teltségérzet tovább tart, mivel az anyagcsere folyamatosan glükózzal van ellátva.
A tésztát abban a pillanatban kell a fazékból egy szűrőbe leszűrni, amikor fogkemény – és egy másodperccel sem később! Ezután a szűrőt többször erőteljesen megrázni, hogy az összes víz lecsöpögjön. Közben a főzővízből egy keveset felfogni, mert az legtöbbször hasznos, ha esetleg hígítani kell a tésztaszószt.
A szósz várja a tésztát, és nem fordítva. A megfőtt, jól lecsepegtetett tésztát haladéktalanul keverjük össze a szósszal vagy a serpenyőben, vagy egy előmelegített tálalóedényben. Ha reszelt parmezánt akarunk mellé tálalni, egy részét azonnal adjuk hozzá, és alaposan keverjük össze a tésztával. A jó parmezán a hőtől megolvad, és krémesen összekapcsolódik a szósszal.
A tésztakészítés teljes folyamatában egyetlen lépés sem olyan fontos, mint a szószban való forgatás. Igen, eddig a pillanatig a szósz és a tészta két teljesen különböző dolog. Az összekeverés teszi őket egységgé. A szósznak, olajnak vagy vajnak (igen, az olaszok vajat is használnak) minden tésztát teljesen és egyenletesen be kell fednie, minden barázdába be kell hatolnia, és így magával kell vinnie a szósz aromáit. Tipp a tészta szerelmesétől és szakácstól, Hanno Pöschltől: A tésztát egy kicsit fogkeményebbre főzni, összekeverni az adott szósszal, és most a serpenyőben, kanállal adagolt, keményítőtartalmú főzővízzel (vigyázat, sótartalom!) készre főzni. „A víz elpárolog, hátrahagyja a keményítőt, és bensőségesen összeköti a tésztát a szósszal. Ne túl sok vizet, hogy a tészta ne legyen túl puha, mielőtt a víz teljesen elpárolog, különben lötty lesz belőle.” Teljesen mindegy, milyen ízletes is egy szósz, nem szabad csak a tetejére tenni, vagy éppen a tál aljára süllyedni. Mert ha nincs gondosan és egyenletesen összekeverve a tésztával, a tészta – amelynek elvileg készült – kevés ízt kap. És most felkérjük a családot vagy a vendégeket, hogy hagyjanak abba minden beszélgetést, és kezdjenek el enni. A leszűrés, összekeverés, tálalás és evés folyamata egy zökkenőmentes folyamat, amelynek szünetek nélkül kell zajlania... és egyáltalán nem lesz könnyű azt mondani egy ilyen tésztára, hogy „basta”...
PS: A száraztészta nem rosszabb, mint a házi készítésű friss tészta. Sőt, sok ételhez a jobb választás, mint például az olívaolaj-alapú szószokhoz (tenger gyümölcsei szószok, aglio olio, Penne alla arrabbiata, alla puttanesca...), de néhány vajalapú szósz is jól megfér a gyári tésztával.
A friss tészta nem olyan fogkemény, mint a jó szárított tészta. Finomabb, és a szájpadláson könnyebbnek és puhábbnak érződik. Megvan az a tulajdonsága, hogy nagyon jól beszívja a szószokat, főleg azokat, amelyeket vaj- vagy tejszínalapon készítenek.
Olvasókönyv
A tészta
Kulturális történet harapnivalóval
Christoph Neidhart, illusztrálta: Günter Mattei
Deuticke Verlag
Jó tészta:
Pasta e basta
Werdertorgasse 10
1010 Bécs
Tel.: 01/796 65 42
www.pastaebasta.at
La Pasteria
Alimentari, Ristorante & Bar
Servitengasse 10
1090 Bécs
Tel.: 01/310 27 36
www.lapasteria.at
Cantinetta Antinori
Jasomirgottstraße 3–5
1010 Bécs
Tel.: 01/533 77 22
www.cantinetta-antinori.com/de/vienna
Receptek
Hanno Pöschl
Spaghetti aglio e olio con Peperoncini
Hozzávalók
Ökölszabály: 50 g spagettinként
(Pöschl a spaghettinire esküszik)
1 gerezd fokhagyma, hámozva
1 peperoncini (szárított), vigyázat, csípős!
A mennyiséget esetleg csökkenteni
1–2 ek. jó olívaolaj
2 ek. tésztafőző víz
1 ek. petrezselyem, finomra vágva
Só
esetleg parmezán, frissen reszelve
A fokhagymát ne vágjuk túl apróra, a peperonciniket mozsárban törjük össze.
A spagettit sós vízben fedetlenül főzzük (a főzési idő a csomagoláson áll). Az olívaolajat egy serpenyőben felhevítjük – ne hevítsük túl! –, a peperonciniket és a fokhagymát kevergetve addig pirítjuk, amíg a fokhagyma aranysárga nem lesz. A spagettit leszűrjük, közben egy kevés tésztafőző vizet felfogunk, és kanalanként a tésztával együtt a serpenyőbe öntjük. A petrezselymet belekeverjük. Végül nagy lángon erőteljesen átkeverjük. Esetleg sóval ízesítjük. Esetleg parmezánt adunk hozzá – Hanno Pöschl szavai: „Én nem teszek bele; és 150 g spagetti alatt per fő szó sem lehet semmiről!”
Cantinetta Antinori
Tagliatelle al Ragù di Vitello
Hozzávalók 4–5 adaghoz
Tésztához:
500 g finomliszt (ajánlott Farina di grano duro, 00-ás típus)
18 tojássárgája (mérettől függően, esetleg egy kicsit több vagy kevesebb)
5 g só
Ragù di vitello:
500 g darált borjúhús
2 sárgarépa
1 hagyma
2 szál angolzeller
Olaj
200 ml vörösbor
1 ek. paradicsompüré
500 g hámozott paradicsom (konzerv)
Só, rozmaring, kakukkfű
Tésztához: A lisztet a sóval átszitáljuk, és egy keverőtálban a tojássárgájával – a legjobb a konyhai robotgép dagasztókarjával – sima, kemény tésztává gyúrjuk. A tésztát nedves ruhával letakarva kb. 30 percig pihentetjük.
A tésztát tésztagép segítségével vékonyra nyújtjuk, és metéltre (tagliatelle) vágjuk. A tésztát forrásban lévő sós vízben főzzük, közben néha megkeverjük. Leszűrjük és lecsepegtetjük. Azonnal összekeverjük a raguval.
Ragù di vitello: A sárgarépát, a hagymát és az angolzellert megmossuk, megtisztítjuk, finomra vágjuk, és felhevített olajban néhány percig pirítjuk. Hozzáadjuk a borjúhúst, és együtt pirítjuk; addig pirítjuk, amíg az esetlegesen távozó folyadék teljesen elpárolog.
Felöntjük vörösborral, hozzáadjuk a paradicsompürét. A hámozott paradicsomot finomra turmixoljuk, és belekeverjük. A ragut kis lángon kb. 1 órán át főzzük. Sóval, rozmaringgal és kakukkfűvel ízesítjük.