A-La-Carte

Pepi Hopf: Schmäh- und Gemüsetandler (2020/3)

Valakiról, aki hobbiját mellékállássá, majdnem újra hobbivá, végül pedig mégis átmenetileg hivatássá tette.


A 2020 tavaszi koronavírus-lezárásnak – hogy egy végtelenül unalmas megállapítással kezdjem – drasztikus hatása volt a mindennapi élet minden területére, és ez alól a megszokott étkezési és ivási szokások sem képeztek kivételt.

Az ebédmenü, az üzleti ebédek és a két étkezés közötti käsekrainer hirtelen ugyanúgy az elmúlt korok emlékeivé váltak, mint a gázlámpa, a dandy horse vagy a tábori borbély. Hasonló sorsra jutottak az after-work koktélok, a munka utáni fröccsök és a sörözők klasszikusai is.

Ezzel szemben az élelmiszerek és élvezeti cikkek saját kezű előállítása elképzelhetetlen, több tízmillió közösségimédia-csatornán dokumentált népszerűségre tett szert; alighogy véget ért a történelmi vécépapír-hiány, máris ránk köszöntött az élesztőhiány, a lisztet a polcfeltöltőknek naponta többször kellett pótolniuk, a kovászt odaadással dajkálták és gondozták, pincékből és padlásokról szabadították ki a házi sörfőző készleteket, és nagykereskedelmi mennyiségben rendelték az erjesztőedényeket. A fenntarthatóság iránti régóta halogatott igény, a hazafiság és a végítélet-pánik kombinációjából pedig az osztrák élelmiszer-termelőktől minden korábbinál többen rendeltek házhozszállítással.

Az egyik ember, aki ezt meg tudja erősíteni, Pepi Hopf zöldségtermesztő. Azonban azt hinni, hogy a koronavírus-válság haszonélvezője lenne, meglehetősen nagy tévedés volna, már csak azért is, mert a testén osztozik Pepi Hopf kabaretistával. Utóbbi pedig természetesen – a színpadi művészek egész táborával együtt – március 15-ével bezárólag határozatlan időre szóló foglalkoztatási tilalom alá esett. Ami, a Jolesch néni által megfogalmazott alapelv szerint – miszerint Isten őrizzen meg mindattól, ami még szerencse –, mégis szerencsésnek bizonyult: „A kabarettista kettős terhelés miatt tavaly már gondolkodtam rajta, hogy visszaadom a földek bérleti jogát. Most természetesen örülök, hogy nem tettem meg, a lezárás éppen időben jött nekem ahhoz, hogy kétszer annyi palántát termeljek, mint általában.”

Ez azonnal bölcs döntésnek bizonyult, hiszen a fent említett okokból a zöldségtermesztő piaca csaknem olyan robbanásszerűen nőtt, mint amilyen gyorsan a kabaretistáé zsugorodott: „Ez őrület volt. Ráadásul pontosan abban az időszakban kezdődött, amikor nálunk a kertészetben nincs semmi, mert február közepén-végén nálunk véget ér a szezon. Épphogy csak volt még néhány fonnyadt krumplink, a telefon pedig folyamatosan csörgött: „Nincs véletlenül még valamitek? Mindent elviszünk!” Azt hihette volna az ember, hogy máshol már nem lehet élelmet venni. És rengetegen jelentkeztek aratási segédnek, de én csak annyit mondtam: nem, köszönöm, nagyon kedvesek vagytok, de én nem.”

Mindkét Hopf – a zöldségtermesztő és a kabaretista is – Bécs-Simmeringből gyökerezik. A kabaretistánál ez egy magabiztos külvárosi humorban nyilvánul meg, a zöldségtermesztőt pedig egy generációkon átívelő simmeringi kertészdinasztiában szocializálták, ahol nemcsak a József utónév, de a szakma is öröklődött.

„A dédnagyapának tizennégy gyereke volt, és mindegyik kapott egy kertészetet. Az induló tőke ötven százaléka mindig egy ötéves hitel volt, és a visszafizetett összegből aztán a következő kapott egy kertészetet. És hát tizennégy kertésszel a nagyapák generációjában a Hopf család egy simmeringi nagyhatalom volt. Aztán húsz évig pereskedtek egymással, és a végén minden odalett.”

Mindenesetre Hopf apja, József V. is a temető- és díszkertész szakmát űzte. Amikor pedig József VI., akin még érett férfikorában is látszik, hogy komoly csirkefogó lehetett, kénytelen volt két héttel az érettségi előtt otthagyni az iskolát („Tudtam, hogy ez nem fog összejönni”), kézenfekvő volt, hogy nem valamilyen véletlenszerű szakmát választ, hanem a kertészét. Iparjogilag ez három részre oszlik: tájépítőre, zöldségtermesztőre, valamint temető- és díszkertészre. És mivel ez utóbbi apai ágon úgymond már házon belül volt, a választás erre esett. Az osztrák temetkezési kultúra iránti puszta rajongás viszont úgy tűnik, alárendelt szerepet játszott: „Életemben nem kötöttem még koszorút. Volt egy megállapodásom a szakiskolai tanárnővel, mert nekem a kinti munka volt inkább ellenemre. Aztán ő mondta: „A Kagran-i temetőben meg kell csinálni egy sírt.” Egy hét múlva mondtam: „A sír kész”, ő pedig azt felelte: „A koszorú is kész.” És az természetesen tökéletes volt.”

A temetőkertészet és a koszorúk kerülése mellett mellékállásban színpadtechnikusként kezdett dolgozni, ami később oda vezetett, hogy „a nagy pofája miatt belecsúszott a kabaréba”. Hogy később visszatérne a kertészethez, azt, miután egyszer már meg tudott élni a színpadból, inkább nem is gondolta volna. Hogy pedig ezt a tevékenységet Haringsee-ben, a Marchfelden űzné, még kevésbé: „Én szenvedélyes vitorlázó vagyok, és tulajdonképpen mindig azt mondtam, az egyetlen, ami Bécsből igazán hiányzik, az a tenger; árasszuk el a Marchfeldet, azt a kis spárgát meg majd importáljuk.”

Valójában Bécsből Haringsee-be az út egy olyan tájon vezet keresztül, amelyet csak a leginkább edzett turisztikai szakemberek neveznének idillinek, és olyan út menti falvakon, amelyeknek a szinte folyamatosan leeresztett redőnyökkel védett házai olyanok, mint a kisgyerekek, akik behunyják a szemüket, hogy ne kelljen látniuk a másikat.

Ide sodorta az élet, amikor az akkori feleségével házat kerestek, és rájöttek, hogy az „a Duna megfelelő oldalán megfizethetetlen”.

Eleinte Haringsee-ben csak privátban kertészkedtek, nem hivatásszerűen. Ehhez végül egy életrajzi törésre volt szükség: „A kertészkedést 2011-ben kezdtem újra. Elváltunk, ráadásul akkoriban volt egy szar kabaréműsorom, ami persze szintén nem ment rendesen. Azt gondoltam: akarsz most valami reklámfilmben statisztálni? Dehogyis. És hirtelen rengeteg időm lett, a gyerekek minden második héten az ex-feleségemnél voltak, újak még nem voltak, szóval back to the roots.”

Azonban nem volt könnyű jövevényként behatolni a helyi gazdák szoros közösségébe: „Alapvetően a környékbeli gazdák – vagy valószínűleg mindenhol – elvből nem adnak el és nem adnak bérbe semmit. Pláne nem idegeneknek. Véletlenül egy kocsmában egy asztalhoz kerültem egy helyi gazdával, aki be volt rúgva, és épp arról panaszkodott, hogy az egészet otthagyja, mert semmi sem kifizetődő. Azt mondtam, add bérbe nekem egy hektárt, ő azt felelte: jó, csináljuk. Másnap persze megbánta, de adta a szavát. És szerencsére ő már bio volt, szóval rögtön bele is vághattam.”

Azt az előítéletet, hogy a „Marchfeld” és a „bio” két olyan fogalom, amelyek nem feltétlenül ugyanabban az asszociációs körben mozognak, Pepi Hopf nem vetné el alapjaiban alaptalanként: „Mondjuk úgy: a vizet itt kint inkább az ásványvizes palackból isszuk. Mármint vannak biogazdaságok, páran, és lassan kezdik felismerni, mint piaci rést. De az elsők, akik elkezdték, a bevett gazdák szemében természetesen a legnagyobb idióták voltak. Volt egy óriási félelem is attól, hogy ha bio vagy, automatikusan a Zöldekre kell szavaznod.”

Időközben Pepi Hopf újra megnősült, kabaretistaként dolgozik, és még márchfeldi szomszédként és gazdatársként is többé-kevésbé elfogadták. Ehhez az elfogadási és szocializációs folyamathoz a Hopf-féle kertészet elhanyagolható mérete mellett („Nekem három vacak hektárom van; errefelé húsz hektárral kezdődik az egész, nagy az tizenkétszáz-tizenötszáz hektárral”) elsősorban a helyi futballcsapatban való aktív szerepvállalás járult hozzá, ahol az ifjúsági csapatot edzi. „Még UEFA B-licencem is van. De a feleségem azt mondja, ha eszembe jut egy felnőttcsapatot edzeni, akkor válás lesz a vége.”

Hogy ma már egy termelői piacra sem kell kitelepülnie („Termelői piacot nem csinálok. Ezt gyerekkoromban egész szünetben muszáj volt csinálnom, nem”), hanem előrendelésre, fix vásárlóknak szállíthatja termékeit, azt Pepi Hopf kevésbé a briliáns stratégiai üzleti érzékének köszönheti, mint inkább annak a képességének, hogy nyugodtan fogadja a szerencsés véletleneket.

A palántatermesztéshez például így került: „Egyszer csak eljött hozzám egy ismerősöm, aki mindenképpen akart párat. Aztán a többiek megkérdezték tőle, honnan szerezte.”

A mai kizárólagos értékesítési csatornájához, a Facebookon keresztüli rendeléshez pedig így: „Valamikor egyszer sok gondolkodás nélkül kitettem egy zöldségfotót a Facebook-oldalamra. És hirtelen megérkeztek a rendelések.”

Itt szezonális zöldségeket lehet rendelni, nyári fókusszal a paradicsomra, csilire, salátára és eperre. Meg persze fűszernövényeket. Bár kulináris titkokat nem érdemes várni a termelőtől: „Nem vagyok az a nagy szakács, ami ezt illeti. Metélőhagyma, petrezselyem, kapor, ezekkel elvagyok. Ha valaki megkérdezi, mit kezdjen ezzel vagy azzal, általában azt mondom: teát.”

A kiszállítás mindig pénteken történik, de nem házhoz, hanem decentralizáltan húsz különböző bécsi üzletbe, ahol a végfelhasználók átvehetik rendeléseiket. Az a hajlam az állandó felügyeletre, amivel a Facebookot nem alaptalanul vádolják, szerencsére nem ragadt át a Hopf-féle üzletmenetre: „Ez bizalmi alapon működik. Nagyon kevesen vannak, akik nem veszik át a rendelt terméket, és ha mégis, akkor bocsánatot kérnek.” Ritkán, de azért akadnak másféle hangok is: „Háromszori átvétel elmulasztása bocsánatkérés nélkül: akkor ennyi volt.”

A Facebook-rendeléseket időközben a feles-feles üzlettársa, David Amri kezeli, akit – „Nem ő a nagy szónok köztünk” – felmentettek a közvetlen ügyfélkapcsolat alól. Egy igazi digitális gazdasági start-up azért mégsem lett a vállalkozásból: „PayPal? Nem, az nincsen. Régen mindent készpénzzel csináltunk, most, a koronavírus idején az emberek átutalással fizetnek.”

A válság hatására a kertészetben sok minden megváltozott. Egyrészt a színpadi láb elvesztése miatt költségeket kellett lefaragni („A koronavírusig egy nyugdíjast – egy nyugdíjas postást, aki azt hiszem negyven – foglalkoztattam csekély mértékben; most viszont megint én csinálom”): másrészt a termelési volumen és a kihasználtság megnőtt: „Jelenleg az összes palántát szállítjuk ki. 700 rendelés. Ilyen még sosem volt. Az emberek mindent a kertbe fektetnek a nyaralás helyett.”

A kérdésre, hogy a kabaretista Hopf jelenléte segíti-e a kertész Hopf értékesítését, a válasz: „Nem tudom. Lehet.”

Alapvetően azonban a két szakmát külön tartaná: „A kertészkedés a műsoraimban nem szerepel. És fordítva, a kertészkedés közben sincs mindig a tarsolyomban valami humoros megjegyzés.”

Bizonyos strukturális közös vonásokat a két tevékenységi körében azért csak felfedezett: „A zöldségvásárlásnál ugyanaz van, mint a kabaréban. A nők azok, akik meghatározzák, mit fogyasztanak. És mellettük ülnek a magukkal hozott férfiak, akiknek akkor »úgyis jó«.”

Biogemüse Hopf
Hauptstraße 80, 2286 Haringsee
Tel.: 0676/312 77 49
www.pepi@pepihopf.at, www.facebook.com/pepi.hopf

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!