A közeljövőben robotok veszik át sok munkánkat, köztük a főzést és a kiszolgálást is – állítják. És mi jön azután?
Az új dohányzóhelyiség? A vendéglősök mint igazi hősök?
Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: André Sanchez
A vendéglősök dühe. Sokat lehetett erről olvasni az utóbbi időben. Nem a régi pletykákról van szó, miszerint egyes konyhákon vad dolgok folynak, beleértve a repkedő serpenyőket és a dobált húsvillákat. De nem is az ételmagazinokban néha megdöbbentően komor tekintetű új sztárszakácsokról. Hanem … igen. Elég gyakran hallottuk és megbeszéltük már. Pénztárgép-kötelezettség, az adócsalás általános gyanújával együtt. (Hogy is volt? Aki bűntelen, az vesse az első … nem, még ott sem a serpenyőt.) Bürokratikus előírások és ellenőrzések, amikbe beleszakad az ember füle, miközben egyre több tűzhely hagyja abba a füstölést. És ha már itt tartunk: ehhez jönnek még a nemdohányzókra vonatkozó rendelkezések, mindannyiunk allergénjei, és még sorolhatnánk.
Sokan felhagynak vele, jósolják. Valójában én is ismerek néhányat, aki ezen gondolkodik. Félreértve, leterhelve, leigázva, mondják … de mindenekelőtt valószínűleg utód nélkül. Ezek a szakács-kiszolgáló-szamaritánus-mentőkutya-(néha pálinkával együtt)-őrült-egységek, amelyeknek olcsó menüket ugyanúgy kell szállítaniuk, mint egészséges és friss, helyi alapanyagokból készült ételeket, miközben mindennek legalább olyan jól kell kinéznie, mint a tévés ételeknek – ők egyre ritkábbak. Nem hiszem, hogy a következő generáció kényelmesebb lenne, de (még) több lehetősége van. Munkát tekintve. De szabadidős tekintetben is. A teljesítmény definíciója más, mint a háború utáni évtizedekben.
Hová fejlődik a gasztronómiánk? A szállodaiparral együtt ez az ország egyik legfontosabb gazdasági ágazata.
Természetesen még léteznek a régi, jól bevált vállalkozások, amelyek ma is generációkban gondolkodnak. A zürsi Enzianban idén ünnepelték a kilencvenéves jubileumot. A napsütötte domboldalon álló szálloda már ilyen régóta van egyetlen család birtokában. Állandóan építenek át és modernizálnak, mint a környékbeli többi szálloda esetében. Nyáron sok téli üdülőhely kihalt és tele van darukkal. Itt nem az a kérdés, mit kezdenek a szezon nyereségével (ha volt egyáltalán): sportkocsi, világkörüli út, drága barátnő. Itt arról van szó, hogy kitartsanak, biztosítsák a meglévőt. Hogy a gyerekek tovább tudják csinálni, és tovább tudják csinálni. A nagymama kilencvenöt éves lett, és még egy évvel ezelőtt is fehér kötényében állt a konyhában, és segített. Egyszerűen azért, mert ez így van. És mert ő ezt akarta.
A család rengeteg szerepet játszik annál is, aki különösen elegánsan oldotta meg a hagyomány és az innováció közötti egyensúlyozást: Andreas Döllerer, csillagokkal, szakácssapkákkal és a kulináris művészet egyéb jelképeivel felvértezve, egy hagyományosan jó fogadóból kinőve. Alpesi-kreatív-önálló konyha, mellette továbbfejlesztett fogadói konyha, hozzá egy borozó finom kis falatokkal, természetesen a legkellemesebb éjszakai szálláslehetőségek, egy delikáteszüzlet és még sorolhatnánk … így is lehet. De csak akkor, ha az ember személyesen belead mindent, és szerencséje is van, és ott a család, meg még egy nagy adag tehetség is. „Élvezetvilágoknak” nevezi a teljes koncepciót. Na jó, még elég fiatal. Mikor, ha nem most akarna „világokat” meghódítani? Pláne, hogy a közeli Salzburgban a Sternbräu, ahol állítólag már Mozart is szívesen ült, „Gastro-Kozmoszként” aposztrofálja mega-újraindítását. A terület mindenesetre nagy. Mozart eltévedt volna. Vagy leragadt volna a „SternLounge”-ban, ahol tényleg finom kis ételeket kapni, anélkül, hogy hála az égnek „Salzburg-Tapas” (vagy akár „Mozart-Tapas”) néven emlegetnék őket. A vállalkozás vendéglősét „ügyvezető igazgatónak” hívják. Hogy kinek az ügyeit vezeti, nem jöttem rá. Mindenesetre van egy magiszteri címe. Na és. Én néha Buchingernél állok a tűzhely mellett, és van doktori címem.
Mi jön, ha a kicsik kiesnek a nagy hagyományos háttér és a személyes szupertehetség nélkül? A gyanúm az, hogy azok profitálnak, akikre a rendeleteket és előírásokat már most szabják: üzletemberek, akiknek annyi közük van egy vendéglőshöz vagy szakácshoz, mint egy harci kutyának Buchinger szarvasgomba-kereső labrador-keverékeihez. Gasztro-vállalkozók. Számomra már a szó is gyomorproblémákat idéz elő. De ők tudják a legkönnyebben lenyelni azt, amit a bürokraták és a mindenféle irányzatú lobbisták kitalálnak. Egy hézag nélküli pénztárgép-rendszerre már csak azért is szükség van, mert a munkavállalók különben becsaphatnák az embert. És ahelyett, hogy saját magunk ellenőriznénk, rendben van-e a higiénia, nagyon praktikus egy állami élelmiszer-ellenőrt tartani. Könyvelési szabályok, amiket Mitzi a tűzhely mellett nem ért? Erre ott a könyvelő. És adótanácsadói irodákra manapság amúgy is szükség van, függetlenül attól, hogy a vállalkozásnak három vagy százötven alkalmazottja van. Az étel … az aztán szép szabályos lesz. Minden mindig egyforma és kiszámítható. Vállalkozástól függően jobb vagy rosszabb. Az ízlések is különbözőek. Vannak, akik szeretik a pépes zsemléket, mások nagyra értékelik, ha egy tévés arc mosolyog az étlapról. Mindegy, hol van éppen az illető. Az összes éttermében úgysem főzhet egyszerre. Talán ez eleve szerencse.
Másrészt virágoznak a „Pop-Up” éttermek. Menő üzletvezetőkkel együtt, akik már a nyitáskor tudják, hogy újra be fognak zárni. Semmi építkezés és tartósság. Hullócsillag a „Kozmosz”-dimenzió helyett. Arról szól, hogy itt lenni és gyorsan továbbállni. Talán egy intelligens modell, amivel meg lehet spórolni az egyik vagy másik nehézséget. Adóhivatali ellenőrzés? Bocsánat. Már nincs ott senki. Munkaügyi felügyelőség? A pincérnő már régen Ausztráliában van és birkákat nyír. Mi van, itt valaki szabályellenesen dohányzott? Hol? Mikor? A bűntény helyszíne már régen újra garázs. És az a három terepjáró, ami bűzlik, nem számít. Senkinek nem kell azt hinnie, hogy törzsvendéggé válhat. Vegyétek, amit most kaptok.
Másrészről: Nem kell mindennek ennyire kőbe vésettnek lennie. Lehet próbálkozni és abbahagyni is. És néha a Pop-Up tényleg nagyon jó. Nem, nem a századik burgeres ötletre gondolok (Valakinek volt már kenguru-burgere???), amivel pénzt lehet keresni. Létezik olyan is, mint a Die Liebe in der Marktwirtschaft, egy egyébként is más (hosszabb távra tervezett) éttermi koncepció, ahol az év elején szíriai szakácsok pop-up módon bizonyíthatták, mit tudnak. Ott nemcsak jól ettem (a Szíria és Libanon környéki konyha amúgy is nagyon izgalmas), hanem hirtelen teljesen magától értetődő volt beszélgetni olyan emberekkel, akiket a háború űzött hozzánk. Egyenlő félként. Mert itt is, ott is professzionálisan főznek. Mert az életutak gyakran nem is annyira különbözőek. Mert a fogadók mindig is találkozási helyek voltak, minden mesterkélt manír nélkül.
De talán minden eleve egészen másképp lesz. Gondoljunk csak tovább a jövőbe. Az A.T. Kearney üzleti tanácsadó cég nemrég vizsgálta, milyen hatással lesz a digitalizáció és az automatizálás munkavilágunk jövőjére. Sok munkahelyet, jósolja, 2030-ra robotok fognak betölteni. A „10 legveszélyeztetettebb szakma” között a 3. helyen áll a „gasztronómiai kiszolgálás”. A 6. helyen pedig a „szakácsok”. Micsoda haladás lenne ez! Senkinek sem kellene többet azon gondolkodnia, hogy vajon a női kiszolgálót manapság még el lehet-e csábítani egy ódivatú „Halló, kisasszony!”-nal. Egy ilyen robotnak nincs neme, sem érzései. Valószínűleg elég egy rövid fütty, amit nem is vennének zokon. És máris kimondunk egy számot a humanoid kialakítású parancsfelvevő részbe, és ha elég érthetően beszéltünk, akkor a high-tech csoda el is hozza nekünk azt az ételt, amit a digitális étlapon 3D-s fotókkal rendeltünk meg. És mi van, ha a jövő vendége zellerallergiában szenved? Vagy egyszerűen utálja a rizst, pedig köretként lenne feltüntetve? A Robo-Susi akkor egyszerűen hoz egy olyan ételt, amibe nincs beprogramozva zeller vagy rizs. Pech, ha az ember azt sem szereti. De valószínűleg vissza lehet küldeni, és a robotnak igény szerint forró vagy hűvös kezei vannak. Csak ha túl sokat rendelgetnek, és több új kiszolgálóegység van úton, akkor a programozáskor elfelejtett gasztronómiai káoszhelyzetek irritációt, zűrzavart, céltalanul guruló robotokat, sőt, zárlatos áramköröket is okozhatnak. Igazából amúgy is pont olyan, mint néha most. Csak éppen emberi vonások nélkül.
És akkor még a robot-szakácsokról nem is beszéltünk … Néhányba valószínűleg egyből beépítik a fagyasztót, a csomagok felnyitásához tartozó ollós kézzel együtt. Semmi sem lesz túl sötét, minden szelet hús pontosan egyforma nagy, és pontosan öt percig sül az ugyanolyan forró zsírban. Egy szakács sem panaszkodik, mert az utolsó bonyolult rendelés tíz perccel a konyha zárása után érkezik. Mert eleve nincsenek már bonyolult rendelések. És mert a Robo-Andi nincs arra programozva, hogy panaszkodjon.
De valami hasonlót Woody Allen is kitalált már. A „Hírzárlat”-ban Miles Monroe, dzsesszzenész és a vegetáriánus étterem, a „Boldog Répa” tulajdonosa kétszáz évvel később ébred fel egy mesterséges mélyaltatásból. És egy nagyon megváltozott világban találja magát. A tökéletes és tiszta szexhez van egy készülék. Az instant puding óriásira nő, és rengeteg módon terjed szét az egész jövőbeli konyhában. Aztán Miles azt is megtudja, hogy a telített állati zsírokat időközben rendkívül egészségesnek ismerték el. Erre a sokkra válaszul cigarettát kínálnak neki.
„Nem dohányzom!” – kiáltja megijedve, és azt a választ kapja: „Ez dohány. A legegészségesebb dolog a testnek, ami csak létezik!”
Talán legkésőbb akkor lesznek újra kötelezőek a dohányzóhelyiségek. És röviddel ezután a vendéglősök végre elismert hősökké válnak.
Nemrég jelent meg:
Eva Rossmann
Fadenkreuz
Kötve, 271 o.
€ 19,90
ISBN 978-3-85256-668-9
Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel bestselleríróvá vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger „Zur Alten Schule” fogadójában.