Szöveg: Christian Grünwald · Fotók: Ingo Pertramer
Az Altaussee-tónál minden Limited Edition: a ritka hetek a folyamatos napsütéssel, a tóparti fürdőhelyek, a beépíthető telkek, az ülőhelyek a formidábilis „Wirtschaft“-ban (ami újabban „Kantine 191“ névre hallgat), a méretre szabott bőrnadrágok, a szaiblingek, a barátok, akiket városiként itt szerezhet az ember. Még korlátozottabb, még ritkább, olyannyira, hogy némelyek nem is hisznek a valós létezésében, az Altausseer Lechpartie. Évente szeptember és november között összesen alig 20 Lechpartie-t tartanak. Ilyenkor az ember behúzódik egy tóparti fakunyhóba, hogy szűk körben, zene és néhány ital mellett élvezhesse a csodálatos halat: az Altaussee-i tavi szaiblinget – természetesen vadon nevelkedettet, mindenféle táplálékkiegészítés nélkül.
Az ívás, amit Ausseerlandban „Lechen“-nek hívnak, adta a nevét a Lechpartie-nak, amelyeket eredetileg akkor tartottak, amikor a halak ívtak. A Lechfischen során a halakat speciális hálókkal fogják ki a tó fenekéről. Ez egy olyan művelet, amely ma már nyugodt körülmények között, a Lechpartie-któl távol, a tó pontosan meghatározott pontjain zajlik. Az ikrát még a csónakon lefejik, majd kora nyárig kis tavi medencékben nevelik fel, hogy aztán végül szabadon engedjék őket az Altaussee-tóban. Így biztosítják évről évre az egészséges halállományt.
Az Altaussee-tó egy 214 hektáros és akár 44 méter mély halparadicsom, amely 80 százalékban szaiblingnek és 20 százalékban pisztrángnak ad otthont. Az a néhány domolykó, ami még itt él, alig észrevehető, és sok szálkája miatt biztonságban van a célzott horgászattól. A természetes ellenségektől, mint a csuka, a dunai galóca vagy a harcsa, az altaussee-i halaknak nem kell tartaniuk – nincsenek is; ez a következetes telepítési politika eredménye több száz éven keresztül. Hogy ennek ellenére sem szednek fel zsírt, az feltehetően az üdítően hűvös vízhőmérsékletnek és a fő táplálékuknak köszönhető: plankton – és semmi más. Nyáron a halak táplálékszerzés közben akár 16 méter mélyre is lemerülnek, így a horgászok számára nehezen elérhetőek. Ősszel a halak ismét hat-nyolc méter mélyen úsznak, és jó fogásnak bizonyulnak a tavon aktív kilenc horgász számára.
Mária Terézia császárnő kora óta a halászati jogot itt generációról generációra adják tovább. A halászok a tavat úgy használhatják, mint a gazdák a szolgalmi jogukat az alpesi legelőkön.
Hogy a horgászat után a hálókat rendbe hozzák, valamint hogy magukat is melegítsék és ellássák a halászati szezonban, a halászok a parton egy fakunyhót építettek, amely hamar a Lechhütte nevet kapta. A benti tűzön a frissen fogott halakat sütötték, ami hamar a tavi sétálókat és a helyieket is odavonzotta. Egy üveg házipálinkát vagy bort cseréltek egy adag sült halra, és élvezték a mágikus hangulatot a tó és a meredeken magasodó sziklafalak közötti keskeny sávon. Egyes napokon vidám népvándorlás zajolhatott a tó körül, mielőtt egy tűz el nem pusztította a kunyhót. Az újjáépítés után, ami már majdnem 100 éve történt, a Lechpartie-kat szervezettebben közelítették meg. A tavi halászok szelektívebben osztották be az időpontokat, és egyfajta vendéglátóként működtek közre, akik gondoskodnak a szaiblingről, a köretekről és az italokról. A halászt az adott Lechpartie házigazdája fizeti, aki körülbelül 20 személyt hívhat meg.
Ahogy a halászati jogokat, úgy a Lechpartie-időpontokat is örökítik az ausseeri családokban és a nagyon jó barátok között. Tehát meglehetősen valószínűtlen, hogy valaki saját időpontot kapjon. Minden olyan embernél érdeklődni, akinek köze van a halászathoz, vagy általánosságban a környéken valamit is számít, semmiképpen sem árt. Így az ember jobban megismeri a helyi embereket, többet tud meg az esetenként fellépő megingathatatlan makacsságról, és talán értesítést kap, ha várakozásokkal ellentétben valaki egy évre ki szeretne hagyni.
Ernst Scholdan meglehetősen kitartó volt az általános érdeklődésben, mindig jó benyomást keltett, ráadásul derekasan segített a sült csirkékkel a búcsús sátorban is. Emellett feljogosítja őt egy mérhetetlenül nagylelkű házigazda-gén is. Bármi is volt az oka, ez egy lech-szerű különleges státuszt biztosított neki immár három Lechpartie erejéig, bár az egyiken maga nem is tudott részt venni.
És aztán vannak olyan napok, mint ez a 2013-as szeptemberi szombat, amelyek időjárásilag túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek. Ragyogó kék ég és napsütés díszíti a tavat, amikor összesen három Plätten (hagyományos lapos fenekű csónak) indul el Franz Pichler „Kahlseneck“ falatozójától válogatott barátokkal keresztbe a tavon.
A felhúzott orrnak és a lapos feneknek köszönhetően a hagyományos fahajót gyakorlatilag bárhol partra lehet vontatni. – Feltéve, hogy az ember tud bánni az evezővel: az evezés a tat oldalán történik, a velencei gondolások módjára – így az ember könnyen körbe-körbe forog az előrehaladás helyett. Manapság a csónakot már csak a partközeli kényes manővereknél evezik, egyébként egy elektromos motor gondoskodik az egyenes irányú hajtóerőről. Mindössze 25 csónak van a tavon, és elméletileg több is lehetne úton, de ez a hiányzó tárolóhelyeken meghiúsul.
A csónakok úti célja a Seewiese az Altaussee-tó északkeleti végén, ahol 50 éve Emma Traubenreif virágzó falatozót üzemeltetett, amely a helyiek mellett sok színészt és művészt is mágikusan vonzott. Az ingatlan évtizedek óta az enyészeté, de az új tulajdonos, a Red Bull-főnök Dietrich Mateschitz újraaktiválhatná. Az ember arról beszél a tónál, hogy még tárgyalnak az újjáépítés és a szükséges infrastruktúra részleteiről és költségeiről az önkormányzattal és az állami erdészettel (Bundesforste). Nem vezet út a Seewiese-hez, amelyet csak a tó körüli gyalogúton vagy éppen csónakkal lehet elérni. Az út utolsó részét gyalog tesszük meg. A Lechhütte-ben már lobog a tűz.
A halászunk, Danner Sepp, kollégája, Rudi támogatásával előző nap fogta ki a szaiblingeket, pedánsan kibelezte, és egy éjszakára 5 liter vízből és fél kiló sóból álló páclébe tette. A halakat nem lehet túlsózni, mondja a tapasztalt halász, egy bizonyos ponttól egyszerűen már nem vesznek fel több sót. Mielőtt nyársra kerülnének, rövid ideig leöblítik őket vízzel. Ez meggátolja a csúnya fehér foltok kialakulását a bőrön.
Minden halat középen egy fapálcára tűznek, amely hosszában pontosan illik a kunyhó tűzhelyén lévő előkészített vasállványra. A szája felől be, a hasüregen át, és a farkánál ki. Van a nyársnak speciális neve? Nem, csak nyárs, mondja Sepp, és halkan morgolódva hozzáteszi: „Mondhatsz bármit, csak ne azt, hogy Steckerlfisch...“
Ready to fire. A tűz fenyőfahasáboktól származik, és amint fellobban, főleg a kunyhó huzatával szabályozzák – rövid időre kinyitják az ajtót, ha a lángok túl kicsik lennének.
A szaiblingek elkészítése két órát vesz igénybe. A halakat eközben nemcsak sütik, hanem füstölik is. Közvetlen érintkezés a lángokkal nincs, a művészet a hő egyenletes elosztásában rejlik. Ezért a nyársakat körülbelül 20 percenként áthelyezik, közben magasságban is rotálják őket. Felül melegebb van, mint alul. A szaiblingek, egyenként körülbelül 40 dekásak, a hasüregükkel felfelé sülnek. A nedvesség ugyanúgy gondoskodik a puhulásról, mint ahogy a sértetlen halbőr arról, hogy a halhús ne száradjon ki.
Másutt a Salzkammergut tavainál is sütnek friss halat. Csak ott az mindössze 10-15 percig tart. A közvetlen hő teljesen más eredményt ad, mint az itt elvárt. Nem rossz, de egyszerűen más.
Közben Rainer Haar egy kis falatozással rövidíti meg a halra való várakozást. A borókakéregben sült gyökérszalonnája és a vadkolbásza üdvözlendő alapozás, és ugyanúgy saját termelésből származik, mint a hozzá kínált mustár. Rainer Haar a közelmúltig Bad Aussee-ban az „AnnaMax“-borbárt vezette, mielőtt néhány házzal odébb megnyitotta volna a „Senferei“-t (Mustárműhely). 16 különböző fajtát készít. Különösen emlékezetesek a szokatlan és lenyűgözően harmonikus, mák, mézeskalács vagy éppen sárgabarack ízvilágú fajták. Első mintaterméke a Steirersenf (stájeri mustár), amelyben tökmag, alma, méz és torma van. A sikeres édes-savanyú játékért olyan válogatott összetevők felelnek, mint például Alois Gölles ecete és a klasszikus kézműves gyártási módszer. A mustármagokat szárazon őrlik, majd beáztatják és összekeverik az adott fűszerekkel. Négy hét érlelés kell ahhoz, hogy a mustár harmonikusan kerek ízű legyen.
Sepp folyamatosan tapogatja a halakat a tűzhelyen, így próbálja kikövetkeztetni a készültségi fokot. Akkor válik komollyá a dolog, amikor körülbelül két óra elteltével a szemek kifehérednek – ez biztos jele annak, hogy a szaiblingek készen vannak. Akkor nem szabad tovább pepecselni, még akkor sem, ha a vendégek a bőséges aperitif-fogyasztás miatt már elég laza hangulatban vannak.
Egy 10-15 perces időablakban kell most a halat elfogyasztani, minden késlekedés elkerülhetetlenné teszi a kiszáradását és a megfelelő szervírozási hőmérséklet elvesztését. Sepp ebben a tekintetben olyan szigorú, mint egy 5 csillagos szakács a steak sütésekor.
A halat egészben tálalják fa deszkákon, mellé fekete kenyeret adnak. A hal anatómiai alapjai előnyösek a szétszedéshez. Az élvezhetetlen bőr bőrszerűen kemény, meglehetősen nehéz átvágni. Alatta nagyszerű halhús rejtőzik, amely magától leválik a finom hasi szálkákról. Tiszta izomhúst eszik az ember, a zsír legkisebb nyoma nélkül, még a hasalján sem (amelyről egyébként egy igazi Altaussee-i vad szaiblinget könnyen meg lehet különböztetni a kevésbé sovány tenyésztett társaitól).
„Na? Megy?“ – kérdezi Sepp a kört, mielőtt utolsóként ő is megenged magának egy szaiblinget. És mennyire, hogy megy! A kommentárok a „grandiózustól“ a „zseniálisig“ és egyéb szuperlatívuszokig terjednek. Ritkán kap az ember ennyire tökéletesen átsült halat, amely ráadásul pont megfelelő fűszerezésű és a saját ízével győz meg. Egészen lágyan lengi körül egy füstös tónus, amely harmonikusan egyesül a szaftos halízzel. A fantasztikus az egészben: a két órás tűzön töltött idő után a szaibling minden zsírszegénysége ellenére mentes a kiszáradás minden jelétől.
Az embernek itt egyszerűen szebb a vize, jobbak a halai, és az impozáns Trisselwandra és a hatalmas Loserre is csak itt talál ilyen egyedülálló kilátást, nem pedig a szomszédos tavon. Az altaussee-ieknek mindig is az volt az érzésük, hogy különleges erőforrásokkal rendelkeznek. Erről tanúskodik néhány kacsintva elmesélt történet is, mint például az a grundlsee-i figyelmeztetés egy magabiztos altaussee-inek, hogy ne tartsa olyan magasan az orrát, mert különben beleeő esik az eső. Nem baj, mondja az esőedzett férfi, akkor kifújom az orrom ...
Hogy mennyire jól hangzik a kis rivalizálások közepette a tavak átívelése, azt a Kreuz-Saiten-Musi bizonyítja a grundlsee-i Wimmer testvérekkel – Sophie, Josi és Herbert – és Franz Pichler lányával, Annával, stájeri harmonikával, hegedűkkel és gitárokkal. Jobb népzene, ebben mindenki egyetért, nincs a régióban. A Gstanzeln-jeik (népi rigmusok) vidám hangulatot teremtenek, aki tudja, úgy tapsolja hozzá a ritmust, ahogy csak az aussee-iek tudják.
Normális esetben egy Lechpartie-n a híres-hírhedt Lupitscher is befűt, egy rendkívül magas alkoholtartalmú keveréke a pálinkának, rumnak és teának. Mivel azonban a Scholdan-csoport inkább az elegáns ínyenc élvezetekre hajlik, ezúttal a dupla magnumos palackokból származó legjobb borok gondoskodnak a boldog hangulatról, amely szerencsére a hazafelé úton sem szakad meg. Mert míg a Lechpartie-résztvevőknek normális esetben egy körülbelül háromnegyed órás gyalogos visszaútra kell vállalkozniuk, amelyben a sötétben jó alkalmak nyílnak végzetes botlásokra, ezen az estén kivételesen csónakos hazaszállítás volt. – Nagyon köszönjük nektek ...!
Címek
Jausenstation Kahlseneck
8992 Altaussee,
Tel. 0664 410 25 45
www.kahlseneck.at
Senferei Annamax
Meranplatz 36, 8990 Bad Aussee,
Tel. 03622 525 54
www.senferei.at
Kreuz-Saiten-Musi
Kapcsolat: Sophie Wimmer
Tel. 0664 398 83 66