A rájuk irányuló soha nem látott médiafigyelem miatt sok sztárszakács érzi úgy, hogy elkötelezettnek kell lennie egy jó ügy iránt. De mint tudjuk, a jó szándék nem mindig jár kéz a kézben a jó kivitelezéssel.
<\/span>
Szöveg: Georges Desrues<\/i>
Néhány brazil kávétermesztőnél Alex Atala nevének puszta említése is ironikus mosolyt és sajnálkozó tekintetet vált ki. „Szóval ön az Atala éttermében, a D.O.M-ban evett …” – mondja Felipe Barretto szórakozottan. „És – ivott ott kávét is?” Nem ivott. Mert különben tudná, hogy Brazília legismertebb szakácsa egy multinacionális cég kávéját szolgálja fel. És nem olyan brazil családi gazdaságokét, amelyek biominősítésű és kiváló minőségű kávét termesztenek, mint amilyen Felipe Barrettóé. De nem ez az egyetlen dolog, ami bosszantja a kávétermesztőt. „Atala beutazza a világot, és arról beszél, mennyire kiáll az országáért, milyen elkötelezetten küzd az esőerdők irtása ellen azzal, hogy olyan élelmiszereket, mint például a hangyák, onnan szerez be, és hogy a tevékenysége az őslakos lakosságnak is javára válik. Aztán meg odamegy, és külföldi ipari kávét vásárol” – háborog Barretto. A körülötte állók pedig bólintanak.
Ez két éve történt. Azóta Atala váltott, és brazíliai kávét szolgál fel, erősítette meg a kávétermesztő telefonos megkeresésre. Bár az nem az ő ültetvényéről származik, de legalább egy baráti biogazdától, aki hozzá hasonlóan szintén São Paulo szövetségi államban él, és így São Paulo városából, ahol Atala étterme található, néhány óra autózással elérhető. Hogy mi vette rá Atalát először az ipari kávé forgalmazására, majd a váltásra, arról csak találgatni lehet. Vannak, akik szponzorokat sejtenek a háttérben, akiknek a séf tartozhat, mivel nekik köszönheti nemzetközi sztárhírnevét. A szakács maga csak annyit közölt, hogy eddig túl keveset foglalkozott az italkínálattal, és ezt megbánta.
A környezetvédelem és a hazai emberek támogatása, valamint az ipari kávé használata közötti ellentmondás sok brazil számára sokkoló volt. Ami csak megerősíti, mekkora nyomás nehezedik manapság a szakácsokra. Rég elmúltak azok az idők, amikor elég volt jól főzni és esetleg egy kis szóváltást folytatni a vendégekkel. Manapság már az sem elég, ha valaki jól mutat a tévéműsorokban és interjúkban, mutogatja izmait és tetoválásait, vagy puszta kézzel fog halat. Ma elkötelezettségre van szükség. Hogy ez közben stílushibákhoz is vezethet, azt Atala kávés baklövése is bizonyítja.
Hasonlóan szerencsétlenül járt a brit szupersztár, Jamie Oliver is, amikor néhány éve a Tony Blair-kormány segítségével programot indított a brit iskolák élelmezésének javítására. A kantinokat arra ösztönözték, hogy több friss zöldséget és salátát szolgáljanak fel. De sajnos a gyerekek közül többen hirtelen semmit sem ettek, mire a szüleik a kerítésen át adtak be nekik gyorséttermi csomagokat az iskolaudvarra. Megalázó volt a sztárnak. De Oliver hagyta magát eltántorítani az ilyen kudarcoktól. Így a már zsenge ifjúkorában multimilliomossá vált szakács tovább viszi azt a projektet, amely a meglehetősen nagyképű „Jamie’s Food Revolution” nevet viseli. Ami viszont nem akadályozza meg abban, hogy Ausztráliában például méregdrága reklámkampányokban pózoljon olyan kereskedelmi láncoknak, amelyeket többek között azzal vádolnak, hogy túl alacsony árat fizetnek a helyi termelőknek a termékeikért.
Természetesen vannak olyan szakácsok is, akik sikeresen állnak jó ügyek szolgálatába. Az olasz Massimo Bottura, a modenai Osteria Francescana étterem tulajdonosa – amelyet az sokat emlegetett 50 Best lista a világ legjobb éttermének nevezett –, már tavaly, a milánói világkiállítás alatt elindította a „Refetterio Ambrosiano” nevű projektet, hogy a nagy esemény megmaradt élelmiszereit feldolgozza és ingyen ossza szét a rászorulók között. Ezt megismételték a múlt nyáron, és a riói olimpiai játékok alatt „RefettoRio Gastromotiva” néven. „Most, hogy a világ legjobb szakácsának tartanak, a hangom egyszerűen nagyobb figyelmet kap” – mondja Bottura –, „ezért kötelességemnek tartom, hogy kezdjek is vele valamit.” A szakács elkötelezettségéből időközben egy non-profit szervezet nőtte ki magát, amely azt a célt tűzte ki, hogy „a milánói csodát elvigye a világba”, ahogy Bottura fogalmaz. Ez azonban nem karitatív, hanem kulturális vállalkozás, teszi hozzá a művészet- és kultúrarajongó vendéglős.
Franciaországban a népszerű kétcsillagos szakács, Thierry Marx iskolát alapított „Cuisine mode d’emploi(s)” néven, amely tartós munkanélkülieknek, magáncsődben lévőknek vagy iskolaelhagyóknak szól. Szakács, pék vagy pincér szakmákban képeznek. Saját elmondása szerint Marx a Masterchef című tévéműsorért kapott tiszteletdíjából finanszírozta a projektet, amely Franciaország egyik legismertebb szakácsává tette. Arra a kérdésre, hogy éttermének luxusa nem áll-e éles ellentétben a társadalmi elkötelezettségével, Marx a Le Figaro újságnak így válaszolt: „A luxus nem a szegénység sértése, hanem a középszerűség sértése.” Időközben egész Franciaországban öt fiókiskolája van az intézménynek, amelyet a munkaügyi hivatal is támogat, és a diákok számára teljesen ingyenes.
Természetesen osztrákok is találhatók a jót tenni igyekvő szakácsok között. Mint például Sepp Schellhorn szakács, szállodatulajdonos és a „Neos” párt parlamenti képviselője, aki tavaly óta nemcsak befogadja a menekülteket, hanem a dél-tiroli sztárszakács, Roland Trettl segítségével főzésre és pincéri munkára is tanítja őket. Vagy a Berlinbe költözött Sarah Wiener, aki osztrák honfitársai számára elsősorban a televízióból ismert. A múltban már számos kezdeményezés mellett állt ki, és végül megalapította a „Sarah Wiener Stiftung”-ot, amely azt a feladatot tűzte ki, hogy a gyerekeket közelebb hozza az evéshez és a főzéshez, ezáltal előkészítve az utat az egészségesebb táplálkozás felé. Feltűnést keltett a „Koch.Campus” nevű hazai sztárszakácsok egyesülete is, a Steirereck szakácsa és tulajdonosa, Heinz Reitbauer körül, amely az élelmiszerek sokféleségének megőrzéséért és egy olyan uniós vetőmagrendelet ellen küzdött, amelyet a sokféleségre veszélyesnek tekintenek. Az „Arche Noah”-val, a kultúrnövények sokféleségének megőrzéséért felelős társasággal együtt létrehoztak egy platformot, amelyen szakácsok, kertészek, mezőgazdasági üzemek és fogyasztók kapcsolódhatnak össze „Pro Vielfalt” cím alatt.
És ott van még a bécsi szakács és vendéglős, Christian Petz, aki nagy felhajtás nélkül is újra és újra feltűnik jótékonysági akciókon. Például Willi Resetarits „Integrationshaus” menekültügyi projektjének javára rendezett évenkénti boraukción, ahol a sztárszakács fenntartható módon tenyésztett libákat készít. Petz főzött már a „VinziPort” és a „neunerhaus” hajléktalanokat segítő intézmények javára is. Ez utóbbiért néhány kollégájával, például Manfred Buchingerrel, Bernie Riederrel és Joachim Gradwohllal együtt. A saját munkaerő ilyen típusú felajánlása persze szerénynek tűnik a világmegváltónak mondott alapítványalapításokhoz képest, és médiakilátásai is sokkal kisebbek. „De nem is ezért csinálom” – bizonygatja Petz a szokásos szűkszavúsággal –, „ez mind magánügy, és egyszerűen élvezem.” És a kockázat, hogy a brazil Atala esetéhez hasonlóan egy egész szakma haragját vonja magára, elhanyagolható.