Majdnem paradicsomi: Asmik Grigorian lenyűgözve méregeti a paradicsomágyást Andreas Döllerer ínyenchoteljének kerthelyiségében – és leszakít egy illatos paradicsomot a zöldek közül. Szeme csillog. „Kicsit furcsa fétisem van” – vallja be nevetve a rekedtes beszédhangú szoprán. „Nem tudok elmenni egyetlen növény mellett sem anélkül, hogy ne akarnám megszerezni a gyümölcseit.” Szokatlan, persze, de hamar megfejthető: a távoli apukával töltött megszépült gyermekkor! Ezek a friss, eredeti illatok, ízek, érintések! „Apámnak Örményországban volt egy kertje mindenféle gyümölcsfával, almával, sárgabarackkal, szilvával, cseresznyével – és valahányszor odautaztam, az első hetet rendszeresen valamelyik fán töltöttem.” Vágy, ami rögzült: „Mindig, amikor meglátok egy gyümölcsös fát, le kell szakítanom egyet-kettőt és megennem. És szigorúan emlékeztetnem magam arra, hogy ez a fa nem az enyém!” Nevet újra. Vidáman. Tudja, hogy a lelkiismeret-furdalás Döllereréknél felesleges, szoros szálak fűzik a családhoz.
A 2018-as Salzburgi Ünnepi Játékokon bemutatott szenzációs Salome-alakítása óta a litván énekesnő az operavilág egének különleges csillagaként ragyog – hangszínészként, izgalmasan, hitelesen, energikusan, karizmatikusan, a belcanto és a fémes, szinte nyers hangok közötti színváltásokkal hozva létre karaktereket. Ezt mondja: „Megpróbálok szépséget találni mindenben, amit énekelek. Minden szerepben. Legyen szó Pucciniről, Verdiről vagy Richard Straussról. Élő színek! Soha nem szabad ugyanolyannak lenniük.”
Asmik, ez a nagyon különleges csillag. Kék szem, fekete haj. Természetes, szívélyes, együttműködő. Laza stílusban, boyfriend-farmerben és fehér csipkeszegélyes, salzburgi környezetbe illő blúzban, amely káprázatos dekoltázst mutat. Jövőre „mindenképpen” akar venni egy dirndlt. Kérdezi, honnan ered a dirndl szó. Éber, kíváncsi, tanulékony. És élvezi az életet.
Olyan jó, néhány órára újra gyereknek lenni, aki friss gyümölcsöt csemegéz a bokorról. De miféle gyerek?! Tini, durcás, menő és kicsit lázadó, ahogyan Senta szerepét alakítja Richard Wagner A bolygó hollandi című operájában Bayreuthban – amivel álló tapsot aratott a Zöld Dombon a gálavendégektől, és himnikus kritikákat mint a nyitópremier „eseménye”. „Ez az éneklés megváltás” – címezte a Frankfurter Allgemeine Zeitung.
Csak néhány órája érkezett AG vonattal Bayreuthból Salzburgba, ahol holnap a Chrysothemist énekli Richard Strauss Elektrájában. Ötéves kislánya, Lea, aki minden útján elkíséri, a bébiszitter felügyelete mellett játszik a bérelt salzburgi bungaló kerti idilljében, szóval az anya hátradől, „pezsgőt” rendel és rágyújt egy cigarettára. Udvariasan figyel, miközben a chef de service a legjobb angolsággal ünnepélyesen elmagyarázza az előételek eredetét Salzburg összes régiójából, játékosan egy a térkép formájára faragott deszkán tálalva: sörben főtt hús a fővárosból, apró fiatal retek a Flachgauból, pácolt pisztráng a Tennengauból, füstölt juhtúró a Pinzgauból és így tovább, és így tovább. Élvezettel sóhajt fel: „Ohh, soo good!” a római saláta szívére az Attersee-i misomarinádával, majd ugyanilyen élvezettel tünteti el az alpesi rament (érdekes recept: tiszta csirkecomb-leves, Fürstenhof-tönkölyramen, két napig szójaszószban pácolt tojás, Duroc-oldalas, kelkáposzta, mángold, fenyőrügyek és abtenaui bio-vadházicsirke), akárcsak az Ötscherblick-sertés secretoját, élvezi a kevert jegeskávét. „Yesss! I love it!”
Döllerer családi vállalkozása nem ok nélkül trófeákkal elhalmozott, ínyencétterme jelenleg a Guide A la Carte által öt csillaggal és 99/100 ponttal Ausztria egyik legjobb éttermeként kitüntetett. Döllerer alpesi konyhájának senki nem tud ellenállni, eredeti vonzereje alól senki nem vonhatja ki magát, olvasható egy interjúban, de az, hogy minden perfekcionista szakmai szenvedélye ellenére is kellemesen földhözragadt maradt, közel áll Asmik Grigorianhoz. Még közelebb áll hozzá Nina Behrendt, aki reklámügynökséget vezet és vidéki luxusfaházakat ad bérbe. Asmik összebarátkozott vele – „nagyon szoros”, mondja, „mivel mindkettőnk lánya koraszülött volt” –, és így jött létre egy már legendás jótékonysági est a Salzburgi Egyetemi Klinika neonatológiai osztálya számára: Grigorian énekelt, Behrendt szervezett, Döllerer rendezte meg a vacsorát, 22 000 euró gyűlt össze. Szívügy.
„Normális esetben” – mondja a körülrajongott énekesnő –, „ritkán járok el, éttermekbe még ritkábban, annyit dolgozom, örülök, ha otthon ehetek a családdal.” Az otthon általában egy bérelt fészket jelent. A híres énekesnők költöző madarak. De ez a sztár tud főzni. Már kislányként is szívesen állt a tűzhely mellett. Akkoriban a kedvenc ételéért, a krumpliért: „Nem olajban, hanem tisztított vajban sütve. Haha, ma Ghee-ként teljesen hip. De Litvániában ez mindig is megvolt. A legjobb a nagyanyám serpenyőjéből. Isteni! Apám gyakran élcelődött: 'Hogy élhetnél túl krumpli nélkül?' Lea esetében ugyanezt mondom, csak nála most természetesen a tésztáról van szó!”
Átugrik a bolyhos kelt tészta készítésére tett első kísérletének képletes leírására: „Túl sok élesztő és tej, túl kevés liszt, túl lágy, hogy kinyújtsam. Több liszt, túl száraz. Több tej, túl lágy.” Amíg egy óriási tálba nem tette és el nem aludt. Két apai féltestvére ébresztette fel: „Mi a fenének kellene ennek lennie?” A tészta nőtt és nőtt, és a tálból az asztalon át a földre folyt. A nevetéstől görnyed. „Kidobtuk.”
Már régen félkézzel főz. „Sok leves. Egyszerű ételek. Nézd, mi van a hűtőben, mindig hal, hús, gyümölcs, zöldség, abból főzök és látom, mi sül ki belőle. Oké, ha valami hiányzik, elmegyek vásárolni, természetesen akkor is, ha vendégek jönnek, de általában nem tervezem meg, mit akarok főzni. Elég nekem az, amit a hűtőben találok, hogy készítsek belőle valamit. Helyesen kombinálni ez a művészet. „Smelling” – mondja, és a szaglására, a képzelőerejére, az érzékére gondol, hogyan kell valaminek ízlelnie és illatoznia –, „a szaglás segít a kombinációs képességben.” Elismeri: „Természetesen ízlés kérdése is. Anyám kinyitja a hűtőt és azt mondja: Nincs semmi. Megijedek, benézek és annyi mindent látok, amiből lehet alkotni valamit. Az egyetlen probléma a tej” – viccelődik –, „azt nem lehet örökké tárolni. Ja, és tulajdonképpen nem szeretem a tejet, de hirtelen megkívánom.”
Bármilyen karcsú és edzett is a szép maximalista, olyan kitartóan magyarázza, hogy kontrollálnia kell a súlyát. „De ez így van jól! Megtanultam egészségesen enni, bio és Slow Food, természetesen. Én vagy Lea bébiszittere minden nap főzünk: húsleves zöldséggel, borscs, halleves paradicsommal, csirkeleves tésztával, krumplileves. Néha úgy, mint Örményországban, ahol a leveseket olyan sűrűre főzik, mint egy pörköltet, és főételként tálalják. Néha úgy, mint Litvániában, ahol a levesek könnyebbek, és második fogásként hal vagy hús következik.” Megmagyarázza a főzési filozófiáját a töltött szőlőlevél (dolma) és a töltött káposzta példáján: „Akár bárány-, akár sertésdarálttal töltve, akár vegetáriánusan, akár rizzsel vagy bulgurral, akár paradicsom, paprika, gomba, akár sok fokhagyma és hagyma, vagy csak egy csipetnyi kerül hozzá – az alapelv mindig ugyanaz.” Bár: „Hús nélkül a töltelék hidegen ízlik, hússal forrónak kell lennie. Lea és a bébiszitter is szeretik így.”
Ha mégis elmegy enni, az főleg a „séfen” múlik. Egy barát nemrég éttermet nyitott Vilniusban, SNAI, „a város legjobb bécsi szelete”, arra figyel, hogy haladjon előre. Mert. „Nem annyira az a fontos, mit eszem, hanem kivel és milyen hangulatban. A jó hangulat a legfontosabb. Táplálék az egész testnek. Lelki étel. Ugyanakkor azt gondolom: A legjobb ételeim azok, amelyekkel adhatok az embereknek valamit, amitől boldogok és elégedettek. Ez az én fő táplálékom – amiből növekszem és amivel túlélhetek.”
Igen. Az operabarátok MINDENT megkapnak ettől a mozgékony, fantáziadús, látszólag kortalan lénytől. A „két végén égetett gyertya” közhely mintha Asmikra lenne kitalálva: Egyes pillanatokban az ember szinte megvédené. Romeo Castellucci rendező kihasználta ezt az odaadást a szimbolikusan képi gazdag Salome-előadásához. Már ez a vérfolt a hófehér ruhája ülepről! Mágikus a megsemmisítő fináléig a szokásos fátyoltánc nélkül. Asmik Grigorian operai világhírűvé vált. Osztrák Zenés Színházi Díj 2019 és az év énekesnője 2019, a német operavilág kritikusainak választása alapján.
Nemcsak a hangja ragyog fantasztikusan. Alapfeltétel a legmagasabb pontosság. Az üzleti nyelvhez, az angolhoz, Grigorian németül vagy olaszul tanulja a szerepeket beszédtanárral: „Ha valaki rendkívül pontosan dolgozik, a nézők éppolyan pontosan érzik az energiát, ami minden szóhoz kötődik” – mondta egy interjúban. És hogy ő „tulajdonképpen” egész életében zenész volt. Anyja terhesen énekelte a Pillangókisasszonyt Asmikkal a nyolcadik hónapban, később mindkét szülő a főszerepeket énekelte, ő pedig Pillangókisasszony gyermekét játszotta. Világos, hogy a Cio-Cio-San szerepét mindig különösen megrendítőnek és kihívást jelentőnek érzi – nemcsak azért, mert diadalmasan alapozta meg vele karrierjét a Svéd Királyi Operában. Vagy tavaly Pillangókisasszonyként nyitotta meg a Bécsi Állami Opera őszi szezonját.
Az örmény tenor Gegam Grigorjan és a litván szoprán Irena Milkevičiūtė Milánóban, a tanulmányaik alatt ismerték meg egymást... még ha végül, mint oly gyakran, patchwork lett belőle. A lánya filozofálgatni kezd, talán a saját életére is gondol: „A családot megmenteni gyakran azt jelenti, hogy elveszítjük a szeretetet és a tiszteletet. Gyönyörű” – gondolja –, „amikor párok fogják egymás kezét, de csak akkor, ha valóban szerelemből történik, és nem szenvednek egymástól. Csak együtt maradni, mert azt gondolják, mit fognak mondani az emberek, pénz miatt vagy a gyerekek miatt? Talán nem is rossz, nekem mégis hamis. Én csak őszintén tudok testtel-lélekkel szeretni. Hm. A családot megmenteni?! Fontosabbnak tartom a tiszteletet és a vonzalmat megmenteni.”
A vallással kapcsolatos kérdés nem érinti, bár Jerevánban örmény katolikusnak keresztelték meg: „Nem vagyok vallásos személy, bár tiszteletben tartom az összes vallást.”
Asmik Vilniusban nőtt fel, kilenc évet a szovjet rendszerben, ötévesen kezdte a zeneiskolát. Olyan szörnyű volt, hogy ma is az egész teste remeg, ha rágondol. És nem, nem a szigor rendszere volt a hibás – „nem minden iskola volt ilyen szörnyű” –, hanem az ottani tanárok: „A gyerekeknek egy művészeti iskolában tehetségesnek és 'különlegesnek' kell lenniük – de egyúttal 'normálisnak' is. Ez nem működhet! Azt hiszem, egy művészeti iskolának segítenie kellene abban, hogy fejleszd a tehetségedet és örülj neki. De éppen az ellenkezője történt.” Tizenhat évesen, végre egy másik zeneakadémián érezte magát „megmentve”.
És később. A Vilnius City Opera alapító tagja lett, és kétszer is kitüntették az „Arany Színpadi Kereszttel”. Grigorian több mint 50 szerepet tudhat repertoárján. Százszázalékos energiával tölti meg őket: „Ó, annyi élet egyben.”
Ennek ellenére. Szeretné lányát, Leát közel tartani magához, hétéves koráig otthon taníttatni, csak azután kijelölni egy élete középpontját. Jelenleg Bécsre gondol. December 16-án debütál az ünnepelt csillag Erzsébetként Verdi Don Carlosában az Állami Operában. Egy 2012-es rendezés felújítása azonban, amiben színészileg nem tud annyit fejleszteni. Csak annyit mond: „Kíváncsi vagyok.” És február 22-én mutatkozik be először Manon Lescaut-ként Bécsben – egyik kedvenc szerepében. Izgalmas.
Jelenleg azonban szédül a feje. Közeljövőben állandóan utaznia kell. Benézni Vilniusba is, hogy dolgokat hozzon el az alap-poggyászraktárból az anyjánál. Az apartmanjai foglaltak. Az egyik kiadva, a másik a fiáé, Noahé, litvánul Nojusé: „18 éves és elkezdi az egyetemet. Ez az idő arra, hogy egyedül éljen.” Amikor született, ő maga még diák volt: „Kemény, de hihetetlen ösztönzés is a munkára. Nem lennék az, aki ma vagyok, nélküle. Főzni sosem tanítottam, de naponta főz magának, mert annyira szereti. Könnyekig meghat, amikor a tűzhely mellett látom. Ez annyira apámra emlékeztet.”
Az ő hősfigurája. „Rendkívül erős, földhözragadt, energikus volt, élvezte élete minden másodpercét. Valóban szerető és élő ember.”
És nagyszerű szakács. „Ismerte az örmény konyha összes titkát, a különleges bárányételeket, leveseket és zöldségeket, a szeretett padlizsánt, gyakran töltve vagy tekercselve.” Apa padlizsántekercsének receptjét úgy rázza ki a kisujjából: A padlizsánt hosszában vékony szeletekre vágni. Sok olajban (olíva- vagy repceolaj, mindenképpen egészséges és hevíthető) barnára sütni. Konyhai papírtörlőn lecsöpögtetni. Kicsit sózni. A töltelékhez: görög joghurt, só, fokhagyma, aprított dió, talán egy kis curry. A padlizsánszeleteket megkenni és összetekerni. Gránátalmamagokkal (talán kaporral is) díszíteni.
Komolyan mosolyog: „Hasonlítok rá, én sem tudnék kizárólag a művészetért élni, éreznem, ízlelnem, érintenem kell. A jellememnek ezt az oldalát tőle örököltem: az élethosszig tartó hatalmas étvágyat a munkához, az evéshez. Csak. Minden, amit teszek és szeretek, magában hordozza a veszélyét annak, hogy túlzásba vigyem. De már egy kicsit javult a helyzet, megtanultam élvezni, de nem túl sokat. Elégedettnek lenni mindennek egy kisebb részével.”
Igen. Énekesként légzésképzett, a sivatagi hőség ellenére kimerültség jelei nélkül tér vissza a Döllerer szállodája feletti kápolnához vezető meredek emelkedőről a fotózásról. Wow! Útközben push-upként azért ellopott pár korai szilvát a fáról. Nagylelkűen kínál nekem is egyet-kettőt.
