A-La-Carte

Mint régen, csak másképp (2020/4)

Egy példaértékű gazdaság nem feltétlenül kell úgy nézzen ki, mint az „A tanyán” gyerekkönyv borítóján lévő. A traktoron magát földművesnek álcázó, ügyetlenkedő férfiról nem is beszélve.


Amikor még kisebb gyerek voltam, gyakran töltöttem időt egy nagybátyám gazdaságában Tullnerfelden. Hogy még kisgyerek voltam, abból következtetem, hogy égett bennem a vágy, hogy hasznossá tegyem magam ott, és három fiú apjaként szerzett tapasztalataim szerint ez a természetes ösztön legkésőbb nyolcéves korára alábbhagy.

Világosan emlékszem egy akkori, már öreg zöld Steyr-30-as traktorra és arra a csodálatos hangra, amit indításkor adott. „Tack!”, mondta először a dugattyú röviden és artikuláltan, majd: „Tack! Tack! Tacktack! Tacktacktaktacktack!”, mígnem végül átment egy egyenletesen zengő traktormotor-bőgésbe.

Arra is emlékszem, hogy a traktorra szükség esetén egy eszközt kapcsoltak, amit, mint közben elfelejtettem, majd újra megtanultam, krumplikiszedőnek hívnak, és amely forgó, ívelt acélujjaival a föld alól a felszínre tépi a krumplit, hogy az ember görnyedve mögötte haladva összeszedhesse és vödrökbe gyűjthesse.

Nem, ez nem szarvasgomba. De azért csak szabad egy kis felfedezői büszkeséget mutatni.

Érdekes érzés volt hát évtizedekkel később újra görnyedve követni egy 1959-es évjáratú zöld Steyr 30-ast, a hozzákapcsolt krumplikiszedővel, és a frissen kiszántott gumókat vödörbe gyűjteni.

Érdekes, valahogy nosztalgikus, és mégsem olyan, mint régen.

Egyrészt, kiskoromban a nosztalgia természetesen még idegen volt számomra, még ha az ősi hatású traktor iránti rajongás és a saját magam szedte krumpli iránt érzett naiv büszkeség terén nem is változott sok minden.

Másrészt a deréktájékom valamilyen oknál fogva ma már valamivel kevésbé hajlékony, mint régen. És a derék Steyr 30 – még ha tényleg használják is bizonyos munkákra, és nem csak akkor veszik elő, amikor egy középkorú firkásznak akarják elvarázsolni a piros arcát – természetesen nem az egyetlen traktor a gazdaságban.

Általánosságban véve nem teszünk igazságtalanságot a laa an der thaya-i Schäffer biogazdasággal, ha azt írjuk le róla: „látványra nem igazán felel meg egy Ja-Natürlich reklámfilm helyszínének”.

Bár gyakorlatilag minden részlet stimmel – a kotkodácsolva kapirgáló tyúkok, a fontoskodva lépkedő libák, a magukba feledkezve dagonyázó kocák és a vidáman nyüzsgő kismalacok, akik, ha valaki közeledik, a rácshoz tolonganak, mint a turisták a Buckingham-palota kerítéséhez. Azonban a gazdák nemhogy nem viselnek népviseletet, de még kockás inget sem, és nem ékesíti a hátteret egy ódivatú, ablakredőnyében szívecskés parasztház sem. Valójában egyáltalán nincs parasztház, a Schäfferék magában Laában laknak, a telephelyen pedig csak az van, ami a működéshez szükséges. Például egy nagy, célszerű csarnok, tele nagy, célszerű gépekkel.

Ami itt a leginkább gazdaságszerű, az egy lekerített kis rész, ahol főzőhely, kávéfőző, WC, zuhanyzó és néhány kutya-macska által megrongált ülőalkalmatosság található. A bútorvandálok új évjárata, három még nagyon kicsi kiscica, itt készül az intenzív kergetőzéssel jövőbeli egér- és patkányirtó karrierjére.

Ami nem funkcionálisan lett újonnan építve, azt pragmatikusan átalakították. Több leselejtezett konténer élvezi nyugdíjas éveit tyúkólként, de a leglátványosabb objektum egy kétszintes, lamborghini-sárga kamionpótkocsi, amelyet korábbi életében versenyautók szállítására és karbantartására használtak. Fent a versenyautókat tárolták, lent a műhely volt. Most viszont a földszinten takarmánygabonát tárolnak, míg az első emeleten a szabadtartású tyúkok húzódhatnak vissza a nyugodt tojástojáshoz; az értelmesség tekintetében az upcycling klasszikus esete.

A csúcsidő a tyúkólban is heves tülekedést jelent.

Érkezésünkkor épp egy meghibásodást kell elhárítani: az „elektronikus ajtónálló” felmondta a szolgálatot, a tojóól ajtaja nem nyílt ki a szokott időben. A létrán már sok tyúk áll, akik a késő vonatot váró vasutas utasok ideges türelmét árasztják. Ez a benyomás akkor szilárdul meg még inkább, amikor az ajtó kinyílik. A ki- és bejutni akaró tyúkok, miközben próbálnak egymás mellett elslisszolni, igazi dugót okoznak, csak a mantraként ismételgetett „Kérem, előbb leszállni hagyni!” hiányzik.

A gépcsarnokba épített pihenőhelyiség mellett a szabad ég alatt található egy asztal és néhány ülőhely. Az asztal rögtön étkezőhelyként funkcionál az államilag elismert mesterfotós, Ingo Pertramer és számomra.

Eva Schäffer és férje, Gerhard megragadják az alkalmat, hogy ők is elfogyasszák – vélhetően második – reggelijüket. Van kávé, víz, sajt, házi szalonna és kenyér, valamint egy rövid áttekintés a gazdaság történetéről, amelyet Eva ad elő.

Már 2005-ben átálltak a bio-ra, öt évvel később azonban jött egy két szempontból is egzisztenciális sokk: Gerhardot, aki sportos, egészséges, nemdohányzó volt, agyvérzés döntötte le a lábáról, azóta korai nyugdíjas. Időközben annyira felépült, hogy segíthet a gazdaságban, és kedvenc projektjével, a tyúkok kifutójának beültetésével foglalkozhat, eddig 170 gyümölcsfával. A család számára ez azonban nemcsak emberileg, hanem gazdaságilag is teljes rendkívüli állapotot jelentett. Andreasnak, a három fiú közül a legidősebbnek, még tinédzserként főállású gazdává kellett válnia, ma már saját biogazdasága van, de ha kell, ugyanúgy kiveszi a részét a szülői birtokon, mint két testvére.

Eva Schäffer mindezt a korábban öt évig még végzett 30 órás idősápolói munkája mellett is kibírta, és ma úgy hat, mint saját története megfilmesítésének ideális szereplője: higgadt, éretten vonzó és intenzív pozitív energia lengi körül. Anélkül, hogy a legkevésbé is patetikusan hangzana, olyan mondatokat tud mondani, mint: „Testestül-lelkestül biogazda vagyok. Húsz évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy ez ennyire boldoggá tesz.”

De ilyeneket is: „Amikor a gyerekek jöttek, és kérdezték: 'Mit kívánsz anyák napjára?', azt mondtam: 'Hogy segítsetek nekem kapálni (gyomlálni). Jövőre már ne is kérdezzétek, egy utalvány és kész.'”

Ez a rendkívül fáradságos munka azért szükséges, mert biogazdaságként természetesen nem használnak gyomirtókat; a növekedés csúcsán tíz cseh segédmunkás segítségével négy-hat héten keresztül naponta kapálnak a földeken.

Általában a biogazdaság üzletágban nem szabad kerülni a kemény fizikai igénybevételt, különösen, ha valaki, mint itt, elkötelezte magát a körforgásos gazdaság mellett: az állatokat saját terményekkel etetik, a trágya visszakerül a földekre. És Eva Schäffer nem egy kis részére koncentrál az agrár spektrumnak, hanem majdnem a teljes kínálatot lefedi. A krumpli mellett termesztik nagyjából az összes gabonafajtát, kukoricát, napraforgót, lóbabot, répát, lóherét, lucernát, paradicsomot, almát, körtét, szilvát és olajtököt; sertéshúst, tojást, házi szükségletre kacsát, és eladásra legeltetett libákat termelnek. Főleg az állatok jelentenek, magyarázza Eva, lényegesen több munkát, mint a „hagyományos” mezőgazdaságban. Mennyivel többet? „Körülbelül háromszor annyit.”

A mai nap első munkája – vagy inkább az első, aminek szemtanúi vagyunk – a nagyobb malacok elválasztása az anyakocáktól, agrár szakzsargonban „Fadln o’spenga”-nak nevezik. A malacokat takarmánnyal a kifutó egy mobil ráccsal leválasztott oldalára csalogatják, szükség esetén hajtják. A rács és a talaj közötti hely épp elég szűk ahhoz, hogy csak a fiatal állatok tudjanak átbújni, majd ideiglenesen szalmával és trágyával zárják el. Eva elmagyarázza, hogy az elválasztás érzelmi megterhelést jelent az állatoknak, de hozzáteszi: „Tízhetesek már, a kocák már olyan soványak, hogy maguktól már nem nagyon akarják.”

Ez – két, magáncélra tartott Mangalicától eltekintve – klasszikus rózsaszín, elvétve foltos állatok, konkrétan egy nemes sertés-házisertés keresztezés, viszont lényegesen több szőrrel, mint amit a klasszikus rózsaszín tanyasi kismalacoknál megszokhattunk. „Az azért van, mert télen is kint vannak” – magyarázza Eva. „És idén sokáig hideg volt. A legtöbb le is égett, mielőtt hozzászoktak volna, hogy délben árnyékban maradjanak.”

Cserébe az állatok az ellátás tekintetében tényleg nem panaszkodhatnak: „Luxusmalacaink Öfferl-kenyeret kapnak.”

Hogy az utóbbi években gyors sikerpályán lévő, magas minőségű pékség a visszárut a Schäfferéknek adja át, annak oka van, vagy igazából kettő: „Ez volt lényegében az oka annak, miért kezdtünk a csirkékkel. Eleinte kizárólag a tojásokat szállítottuk oda. Közben természetesen már sokkal többre van szükségük, mint amennyit termelni tudunk.” És ráadásul az egyik fiú (a harmadik a vasútnál van) időközben az Öfferlnél dolgozik. A mi javaslatunkat, hogy ebből, a spanyol makkon hízott sertés mintájára fejlesszenek ki egy „Öfferl-hízott” minőségi pecsétet, Eva Schäfferből csak egy udvarias mosolyt vált ki. A marketing nem az ő műfaja.

Aztán beindítják a Steyr 30-ast, és irány a krumpliföld. A kiszántott gumók kézi szedésének archaikus technikáját ebben az évszakban, július elején alkalmazzák, mert a korai burgonya még nem „héjbiztos”, ezért azt, amire a saját fogyasztáshoz és a helyi önkiszolgáló standhoz szükség van, a lehető legkíméletesebben szedik ki a földből. Üzemszerű működésben – összesen tekintélyes 130 hektárt művelnek – ez azonban lehetetlen lenne, ott már a nagy kombájnt hozzák a nagy gépcsarnokból. A napom, ha nem az egész nyaram csúcspontja akkor jön el, amikor felajánlják, hogy én magam kormányozhatom a régi Steyr-t, valamit, amit gyerekkoromban érthető módon mindig megtagadtak tőlem. Rövid eligazítás után elfordítom a gyújtáskulcsot, egy hangos „Tack!” harsan, aztán megy: „Tack! Tack! Tacktack! Tacktacktaktacktack!”, és gurulok, az utasításnak megfelelően csak a kuplunggal dolgozva, lassan, a jobb első kereket mindig a barázdában tartva. Igazi motorsport-rajongók talán nem találják túl vonzónak azt a feladatot, hogy egy mérsékelten motorizált traktorral sétatempóban egyenesen haladjanak, de ők felőlem zarándokolhatnak a versenyautó-tyúkólhoz. Én mindenesetre ezt pontosan olyan kielégítőnek találom, amilyennek mindig is elképzeltem.

Utána még egyszer visszamegyünk a disznókhoz. Amióta Eberhart, a kan nincs már, mesterségesen termékenyítenek, méghozzá a főnöknő saját kezűleg: „Van egy háromórás kurzus, aztán meg tudod csinálni.” És bábaként is beugrik: „A mi méretünknél ez még épphogy megy. Ha ötven tenyészeted lenne egy évben, másképp nézne ki.”

De a levágás – legkorábban tíz hónap után, évi kb. 250 darab – aztán már Eva Schäffer növekvő bosszúságára mégis a vágóhídon történik. „A laai két mészáros közül az egyik még maga vág, de annak természetesen nincs kapacitása. Amikor a kamion jön az állatainkért, már oda sem tudok nézni.”

Tulajdonképpen a Schäfferéhez hasonló gazdaságok pont azt kínálják, amit a közelmúltban, a korona miatt intenzívebbé vált, tisztességes regionális táplálkozásról szóló vitában követelnek: körforgásos gazdaság, fenntarthatóság, minőségtudatosság. Azonban nehéz ezt a típusú gazdaságot közvetlenül támogatni. Mert bár adná magát, hogy látogatásunkkor vigyünk magunkkal egy kicsit a szabadtartású sertésből, annyira megvalósíthatatlan, mert a feldolgozás, hűtés, marketing és közvetlen értékesítés költségei szétfeszítenék a lehetőségek kereteit, legalábbis eddig.

A Schäffer-sertések húsa a Rewe-hez kerül, méghozzá – ami most meglepheti mindazokat, akik már fizettek biopiacon szabadtartású sertéshúsért – 3,50 eurós bruttó kilós áron. (Legeltetett libát azért lehet közvetlenül rendelni; kilónként 15 euróért. És ha valaki, esetleg vásárlói közösségben, hajlandó egy egész disznót átvenni, azt a laai mészárossal együttműködve meg lehetne oldani.)

Ebben mindenesetre általánosságban még van hova fejlődni, vagyis minden irányba. Itt és az országban nem is olyan kevés hasonló gazdaságnál. Mert a biogazda élet kemény amúgy is. Legalább megérné.

Biofreiland/Eva & Andi Schäffer
Venusstraße 19, 2136 Laa an der Thaya
Tel.: 0650/399 21 64 vagy 0650/221 16 72
E-Mail: eva.schaeffer@aon.at

Másrészt a deréktájékom valamilyen oknál fogva ma már valamivel kevésbé hajlékony, mint régen. És a derék Steyr 30 – még ha tényleg használják is bizonyos munkákra, és nem csak akkor veszik elő, amikor egy középkorú firkásznak akarják elvarázsolni a piros arcát – természetesen nem az egyetlen traktor a gazdaságban.

Általánosságban véve nem teszünk igazságtalanságot a laa an der thaya-i Schäffer biogazdasággal, ha azt írjuk le róla: „látványra nem igazán felel meg egy Ja-Natürlich reklámfilm helyszínének”.

Bár gyakorlatilag minden részlet stimmel – a kotkodácsolva kapirgáló tyúkok, a fontoskodva lépkedő libák, a magukba feledkezve dagonyázó kocák és a vidáman nyüzsgő kismalacok, akik, ha valaki közeledik, a rácshoz tolonganak, mint a turisták a Buckingham-palota kerítéséhez. Azonban a gazdák nemhogy nem viselnek népviseletet, de még kockás inget sem, és nem ékesíti a hátteret egy ódivatú, ablakredőnyében szívecskés parasztház sem. Valójában egyáltalán nincs parasztház, a Schäfferék magában Laában laknak, a telephelyen pedig csak az van, ami a működéshez szükséges. Például egy nagy, célszerű csarnok, tele nagy, célszerű gépekkel.

Ami itt a leginkább gazdaságszerű, az egy lekerített kis rész, ahol főzőhely, kávéfőző, WC, zuhanyzó és néhány kutya-macska által megrongált ülőalkalmatosság található. A bútorvandálok új évjárata, három még nagyon kicsi kiscica, itt készül az intenzív kergetőzéssel jövőbeli egér- és patkányirtó karrierjére.

Ami nem funkcionálisan lett újonnan építve, azt pragmatikusan átalakították. Több leselejtezett konténer élvezi nyugdíjas éveit tyúkólként, de a leglátványosabb objektum egy kétszintes, lamborghini-sárga kamionpótkocsi, amelyet korábbi életében versenyautók szállítására és karbantartására használtak. Fent a versenyautókat tárolták, lent a műhely volt. Most viszont a földszinten takarmánygabonát tárolnak, míg az első emeleten a szabadtartású tyúkok húzódhatnak vissza a nyugodt tojástojáshoz; az értelmesség tekintetében az upcycling klasszikus esete.

Érkezésünkkor épp egy meghibásodást kell elhárítani: az „elektronikus ajtónálló” felmondta a szolgálatot, a tojóól ajtaja nem nyílt ki a szokott időben. A létrán már sok tyúk áll, akik a késő vonatot váró vasutas utasok ideges türelmét árasztják. Ez a benyomás akkor szilárdul meg még inkább, amikor az ajtó kinyílik. A ki- és bejutni akaró tyúkok, miközben próbálnak egymás mellett elslisszolni, igazi dugót okoznak, csak a mantraként ismételgetett „Kérem, előbb leszállni hagyni!” hiányzik.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!