… vagy legalábbis majdnem
„Én már mindjárt megyek is”. Ez áll krétával egy kis táblán a Buchinger vendéglőjének söntésében. Sok minden más is van ott, de a mondás sokaknak feltűnt. Buchinger túl van a hatvanon, úgy néz ki, mint aki az ötvenes éveiben jár, néha úgy viselkedik, mint aki húsz alatti, és mindenesetre negyvenhét éve főz.
Bőven elég ok arra, hogy a törzsvendégek és azok, akik még csak most akarnak azokká válni, elgondolkodjanak. Főleg úgy, hogy már régebb óta kering a pletyka, hogy nyugdíjba mehet, vagy talán már meg is tette. Na jó. Az is szóbeszéd tárgya, hogy esetleg átvenne egy másik vendéglőt. Mégpedig majdnem mindig akkor, amikor a tágabb környéken bezár egy.
Nemrég Walter úr nyugdíjba vonult. A mi ősöreg alapemberünk, aki régebben az elegáns Intercontban dolgozott, tizenkét éve pedig a Weinviertelben. Aki találkozott vele a jegyzetfüzetével és a „Foglalt asztala van?” kérdéssel, annak olykor erős idegekre vagy markáns önbizalomra volt szüksége. Egyébként tudott szervírozni, sármolni, sietni, zsörtölődni, mindent felügyelni, és sok vendégben azt az érzést kelteni, hogy ők itt – amíg minden rendben van – valójában királyok. A borravaló hozzájárult ahhoz, hogy a nemesi státuszt hosszabb ideig megőrizzék.
Walter úr pontosan egy nappal idősebb Manfred Buchingernél. „Öregedni nem szép dolog” – mondogatja szívesen. Főleg akkor, ha az éjszaka hosszú, és az alvás ezért csak néhány órára korlátozódott. Minél később van a nap folyamán, annál fiatalabb lesz azonban általában megint.
Hogy le lehet-e ebből vonni a következtetést, miszerint az „Old School” szinte örökké létezni fog, az azért kérdéses. De ez természetesen sok más vendéglőre is igaz. Hogy a következő generáció automatikusan átveszi a helyet, az már rég a múlté. Igazság szerint jobb is így. Mert akiben nincs meg az az őrültség, hogy szeresse a vendéglátást, annak ott – a saját és mások érdekében – nincs keresnivalója. Az ilyen őrültség sem nem örökölhető, és úgy tűnik, nincs „vendéglátós-őrült-gén” sem.
És az elismerésen, dicséreten és azon a szép érzésen kívül, hogy miután a vendéglő kétszer is dugig volt egy nap, megint túléltük, léteznek kevésbé motiváló körülmények is. A hát, ami fáj. A két adóellenőrzés öt év alatt. A sok évfolyamtárs, akik már rég nyugdíjasok. Munkatársak, akik hirtelen elkallódnak. A felismerés, hogy az élet véges.
Jól emlékszem még, hogyan zárt be a kedvenc vendéglősöm Venetóban. Armando, akinél olyan élvezettel ettünk meg mindent, amit felszolgált. „Faccio io”, „majd én csinálom”, mondta kuncogva – az étlap csak dekoráció volt. Hirtelen már nem volt ott. És mivel a fiának semmi kedve nem volt egy tizennégy órás műszakhoz, a gyönyörű Convento egy darabig egyszerűen üresen állt. Gyászoltunk, aztán felfedeztünk egy csodálatos haléttermet. Armando nem pótolhatja, de a jó ételei igen. Az élet végül is megy tovább.
Továbbmenne akkor is, ha Buchinger egyszer bezárna. Bár ezt természetesen még kevésbé tudom elképzelni, mint sok vendég. Végül is fiatal szakácsként nagyon későn kezdtem, és tizenkét év vendéglátás után az embernek éppen elég tapasztalata van ahhoz, hogy igazán beinduljon. Épp volt egy ötletem egy neon zöld szószra, ami… Na mindegy. Néha nekem is fáj ez-az. De ez nem lenne másképp, ha (ahogy kellene) sokkal gyakrabban és hosszabb ideig ülnék a laptop előtt, és írnám a történeteimet.
Bár… több idővel rendelkezni… egy álom… utazni, sok szabad este… – és mi lenne a mi szép második nappalinkkal a vendéglőben? Ahol barátokkal találkozhatsz, és otthon érezheted magad anélkül, hogy takarítanod kellene? Ahol mindig van mit inni, és vannak történetek, amiket elmesélnek, és emberek, akik véletlenül beesnek, és szívesen látják őket. Legkésőbb a második pohár bor után.
Késő van. De még nem túl késő. A konyhaajtó felett egy plüss szarvasfej trónol. Talán egy jávorszarvas is lehet. Ezt nem lehet olyan pontosan megmondani. Mindenesetre a bal oldali fejdísz már kissé lóg.
Lehet, hogy ez lesz az első vadállat ernyedt aganccsal. Mindenesetre a mester, aki egykor a Trophée Gourmet-t elnyerte a „Legkreatívabb szakács” kategóriában, azon gondolkodik, hogy utolsó felvonásként megrendezi a „Kocsma a dilis szarvashoz”-t. Erőlködés nélkül. Humorral. A csúcskategóriás vendéglátáson túl, ami néha szakácsot és vendéget egyaránt (túl)terheli.
Egyébként az idei Trophée Gourmet margóján mondta nekünk az ország egyik legjobb szakácsnője, hogy nem szeretne már folyamatosan nagy nyomás alatt dolgozni. A napi küzdelem a végsőkig, hogy mindig mindent még szebbé, még tökéletesebbé akarjon tenni, állandóan arra gondolni, hogy vajon a szakács sapkák, csillagok, kanalak megvédhetők vagy akár gyarapíthatók-e, állandóan abban a kényszerben lenni, hogy ne csak minőséget, hanem pénzt is szállítson, egyszerűen túl sok lesz neki. Ő egyébként több mint két évtizeddel fiatalabb, mint az, aki a szarvassal táncol – vagy legalábbis kacérkodik vele.
Néha az a benyomásom, hogy ez a fajta vendéglátás egyáltalán szűkös lesz – hogy ne rögtön a „záróráról” beszéljünk. Ennek oka kell, hogy legyen, amiért a leginnovatívabb szakácsok közül néhányan most valami teljesen mást csinálnak. Christian Petz egy pop-up étteremben tökéletes bordás húsokkal foglalkozik – ki gondolta volna ezt néhány éve? És tudja, mit csinál. Jó termékekből jó ételt készíteni – pöttyök és tornyocskák, meg olyan foglalási könyvek nélkül, amik mögött egy szent Péter áll, aki kegyesen beenged, vagy nem, vagy csak hét hét múlva. A Big Smoke-ban nem lehet asztalt foglalni. És ha már nem érdekes, akkor bezárják. Gyorsan jön, nagy költségek nélkül, és elmegy. A pop-upok dübörögnek. – A rohanó fogyasztói világunk kinövései ők? Vagy egy jó válasz a túlságosan drága-ünnepélyes-kidolgozott vendéglátós hókuszpókuszra?
Valószínűleg a gyors lejárati idejű éttermek értékére vonatkozó kérdésre adott válasz itt is a szakács és a vendéglős értéke.
Bár minden kocsmának megvannak a maga nehézségei, különösen, ha a napi zárórára gondolunk. Mert: meddig tartasz nyitva? Maradsz akkor is, ha már csak ketten támasztják a söntést, akik ugyanazokat a történeteket mesélik egymásnak, és óránként rendelnek egy pohár házi bort? Vagy, hogy egy másik típusú éttermet vegyünk: kitartasz, ha már csak két vén kujon ül a tizenhetedik asztalnál, és órák óta szürcsölgetik az egy üveg Bordeaux-t? Még a legigénytelenebb pincérnőnek sem éri meg egyik esetben sem. Szóval, ha van, akkor a dilis szarvasnak magának kell helytállnia. Vagy van az az időpont, amikor egyszerűen – legalábbis aznap estére – bezárhatnak, a megmaradt vendégeket kikísérik, több vagy kevesebb nyomatékkal, attól függően, mennyire megértőek?
Hol ér véget a vendéglátás, mivel egy vendéglősnek is élnie, legalább aludnia kellene? Persze vannak olyanok, akiknek ez nem probléma. Este kilenckor konyhanyitás vége, és kész. Aki kilenc után öt perccel jelenik meg, és éhes, az magára vessen. Valószínűleg mindannyian átéltük már ezt, és azt a furcsa érzést, ami ilyenkor elfog: hogy túl későn jöttünk. Nem szívesen látnak. Egy zavaró tényező a fogaskerékben, ami a legjobban akkor működne, ha a vendégek a bejáratnál leadnák a pénzüket, és csendben, alázatosan eltűnnének.
És akkor ott van még a harc egy kávéért a késői órákban, amikor a legnagyobb szükség van rá. Egy félig-meddig vicces pincérnő így magyarázta az elutasítását, hogy bármivel is hozzájáruljon az élénkítésünkhöz: „A kávégép nőnemű, és már ki van takarítva!”
A furcsa nemi besorolástól eltekintve felmerül a kérdés: nem használják a kávégépet másnap reggel úgyis megint? Nem elég rendszeresen tisztítani? Egy ilyen gépnek teljesen mindegy, hány órakor készít egy dupla eszpresszót.
Ez különbözteti meg a vendéglátásban dolgozó emberektől, ez világos. Egy kávé sem készíti el magát. De azért mégiscsak egyszerű gyakorlat. És egy szükséges is, ha az ember nem akar – vendég nélkül – végződni.
Bár: természetesen vannak kreatívabb módok is a befejezésre, vagy legalábbis annak jelzésére, hogy későre jár. A mi öreg főpincérünk, Rudi (az, aki annyira hasonlított a „Dinner for One” főszereplőjére), mestere volt ennek. Lehet ablakot nyitni szellőztetni, feltűnően gyakran elsuhanni a megmaradt vendégek mellett, és ha semmi sem segít, feltenni a székeket az asztalra… így tanulta a bécsi Bauer-Gustlnál, mesélte Rudi, aki egyébként Slobodannak hívnak. Miután világossá vált számára, hogy Buchinger azért ezt kissé túlzásnak tartja, ilyen helyzetekben legalább félig hangos lett, és a megismételhetetlen akcentusával kérdezte: „Főnök, csináljunk kényelmetlenséget?” Amit természetesen elutasítottak. De mégis mindig segített.
Tizenkét vagy tizennégy óra után a tűzhely mellett vagy a söntés mögött a fiatalabb emberek is nyugdíjérettek. A mi Kevinünknek akkor kell egy Red Bull, nekem egy fröccs és egy ülőhely túlságosan serkentő beszélgetés nélkül. És Buchingernek az elméleti lehetősége, hogy egy órával később, miután elszámolt és mindent rendbe tett, még benézzen a „Babü”-be.
Mit csinálna egy olyan, mint ő, nyugdíjban? Hajóútra menne? Kávézóban ücsörögne? Tanácsadást vállalna ugyanazokhoz a másféle vendéglátóipari projektekhez? Golfózni kezdene? Szarvasgomba-kereső kutyákat képezne? Az idegeire menne a feleségének? Gerilla-főzést csinálna, talán Werner Matt-tel és más ezüsthátú vendéglátósokkal együtt?
De még csak késő van. És ilyenkor jutnak az ember eszébe a legjobb ötletek. Lehet máshogy vagy egészen mást csinálni. Sok mindent lehet ugyanúgy, vagy békén hagyni. Gondolhatunk Big Smoke-ra és új tűzre. Vagy hihetünk a szarvas élénkítő hatásában.
Mindenesetre: akinek még vannak álmai, az nem igazán öreg.
Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel bestsellerszerzővé vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger Zur Alten Schule nevű vendéglőjében.