A-La-Carte

A jóllakottságról (2005/01)

Werfen, Illhaeusern és Strasbourg között adódott erre lehetőség.


A jóllakottságról

Szöveg: Werner Meisinger Fotók: rendelkezésre bocsátva
Késő volt már. Az ablaknál álltam, és hullott a hó. Kicsit ferdén álltunk, az öreg fűzfák lent a folyóparton és én, és jól megértettük egymást. Az ember az életkorával és a hajlamával válik ferdévé. A part rézsűszöge a fűzfák esetében, amelyek nem ismerik a bort.
Színtelen sötétségből hullottak a pelyhek egy vörös-arany fénysávba, közben és a százéves szomorúfűzek ágai mellett elhaladva, hogy mennybemenetelük hirtelen végén elnyelje őket a víz. Csak a csónakra hulló pelyhek találtak békésebb véget, lágy helyet a hűvös fán, és ott a lehetőséget, hogy méltósággal lassan elenyésszenek.
Az egész estét, a napot és az előző estét már gyönyörű komolysággal egy ilyen méltóságteljes elenyészés felé irányítottam. Most, a hulló hóval az ablak előtt, elérkezett a kegyes pillanat, amelyben a szellemi tevékenység utolsó maradványát beszippantja egy tökéletesen telített test vérbő középpontja; amikor mindkettő, vagy inkább az amorf szellem maradékából és az egészen jól lakott testből összeolvadt egyetlen egész az ágyra vagy a kárpitozott bútorra vonszolódik, olyan kozmikus erővel, hogy a higiéniai teendők tisztességes mértékére alig marad alkalom. Pehelypuhán veszi körül az így megtelt embert a legfinomabb eszméletvesztés, olyan öntudatlan állapot öleli körül, amelyet tudomásom szerint drogokkal még nem lehet előidézni, esetleg balesetek következtében jöhet létre, de bevált módon mindig céltudatosan elérhető az istenek módjára történő ambiciózus evéssel és ivással.
Egy alsóbb emelet ablakából is fény vetült a gyepre. Benne a frissen hullott hóréteg finom sónak tűnt. Annak a királynak az állapota azonban, aki ezekben a még mindig kivilágított helyiségekben szállt meg, előttem nem volt ismert.
Egy élesztős tésztát pihenni hagyni az ellenkezőjét jelenti. A glükóztól táplálva és a melegtől motiválva az élesztőspórák a legnagyobb szorgalmukat fejlesztik, és nem pihennek. Erjedést okoznak, amely együtt jár az etanol és a szén-dioxid képződésével, ami a tésztát pompás nagyságúra és barokkos felületi domborulatúra dagasztja. A tészta csak hűtött állapotban pihen, úgymond eszméletlenül. Alig lesz újra melege az élesztőnek, és talál még egy kis cukrot, máris új szorgalmat fejt ki. A tészta még nagyobbra dagad, mint azelőtt, és ennél az ismételt kelésnél még finomabb szerkezeteket fejleszt, amelyeket annyira értékelünk a forró csokoládé mellé való süteményeknél vagy az édes bor melletti csemegénél. Ezért hagyják a kelt tésztát kelni, majd gyúrják össze, és hagyják újra kelni, és így tovább, ha finom pórusúvá akarják tenni.
Az ismeretek egyre finomabb szerkezeteinek értelmében az ízek iránt érdeklődő ember is aláveti magát a kelesztésnek, ami itt csak mellékhatás, és a fogyásnak, amire aztán szükség van. A tudás anyagában a finomabb szerkezetekre való törekvésében, a sűrűn elágazó kulináris memóriasövény gondozásában és azon pórusok sokasága iránti vágyban, amelyekben a legszebb ízélményeket tárolhatja, a legnagyobb boldogságérzet alkalmi pillanataival és úgynevezett ínycsiklandó falatokkal jutalmazza magát. De mivel ezen a világon semmi sincs ingyen, az ínyenc megfizeti a világ teljes íze iránti kíváncsiságát, és mindenekelőtt annak függőleges kutatását az összes gasztronómiai szint megmászása értelmében az inkompetencia kínzóeszköze alatt; minél élesebb ez a vessző – horribile dictu „Almaszósz brokkolipürével” –, annál gátlástalanabbul vezeti azt a szakács, aki akkor már szolga, az öklében. – Így megtapasztalva az érzelmek hullámzását, szívesen látogatok bizonyos hírnévvel rendelkező éttermeket, olyanokat, amelyek nem teljesen újak, olyan szakácsokat, akik nem citromsárga sportkocsikkal járnak, olyan házakat, amelyek nem túl gyakran szerepelnek az újságban olyan szavakkal összefüggésben, mint „szenzációs” vagy „eddig sosem látott”.
Olyan nap volt ez, étvágygerjesztő időjárással, és a döntéssel az általános északnyugati irány mellett, ahol az említett házak jól megtalálhatók.
A Hadikgasséban elfogyasztottam egy csemege sült borjúmirigyet vörösáfonya-szósszal és hét szalvétát, mert távol áll tőlem a gőg, és már amúgy is uzsonnaidő volt. A borjúmirigy által keltett jóléti érzés azonban szertefoszlott annak felismerése fényében, hogy Elzász földrajzilag jóval messzebb fekszik, mint azt a paraszti étkek és a choucroute, valamint az itt is, ott is annyira kedvelt véres hurka rokonsága alapján gondolnánk. Ha uzsonnaidőben hagyja el az ember Bécset, Elzász földi közlekedési eszközökkel vacsoraidőre inkább elérhetetlen.
Semmiképpen sem szerettem volna illhaeuserni vendéglátómat kellemetlen helyzetbe hozni egy késői vacsoraérkezéssel, ezért a tisztesség és udvariasság jegyében Salzburgnál délre, a hegyek felé vettem az irányt. Ott található egy gasztronómiai bennfentes tipp.
Két, különböző magasságú, de egyformán kifinomult modorú testvér működtet Werfenben egy vendéglőt és szálláshelyet. Kedvelt a hótalpas túrázók körében, de nem kell a Hochkönigtől gyalogolni ahhoz, hogy valaki befogadást nyerjen. Azt sem kell, hogy háromszáz éves cirbolyafenyőből legyünk faragva. Ezekben a liberális időkben a testvérek az én alkatomhoz hasonló alföldi nyírfákat is udvariasan fogadják (aki már félmillió szlalomkaput tört ketté az orrnyergével, az könnyebben elegyedik szóba a testvérekkel, mint aki kaktusztenyésztéssel foglalkozik).
Ez a hegyek közötti hely a harmonikus étvágybeállításra is azért volt alkalmas, mert a fivérek Elzászt mint az értelmes táplálkozási lehetőségek régióját ismerik el. A paraszti tartalmasság és a legluxusabb kiegészítők ötvözésében – ahogy az Elzászban sertéshússal és libamájjal vagy burgonyával és szarvasgombával szokás – mindketten nagy örömüket lelik.
Turbot pacallal ezúttal nem volt. De az igazi úti célomra való hangolódásként sok máj igen. Csirke-májkrém Arábia fűszeres illataival benne, és egy pár szem perigordi szarvasgomba rajta, kanálkán tálalva, gyors jelként a konyha üzemkészségére és szellemi éberségére. Ugyanígy homárkrém heringgel, és vastag morzsában panírozott turbot-maradék mustáros majonézzel. És még egy pikáns csemegékből álló osztag, amilyen hasznos, ha az ember lassan szeretné kortyolgatni a pezsgőt.
Báránymáj kandírozott narancshéjjal egy kis darab briósán, amiben az édes és a keserű nagyon ösztönző módon kapcsolódott össze, szintén jelen volt. Az ösztönzésre ebben a korai stádiumban még nem is lett volna szükség.
Sztrapolt szaibling, rajta ismét szarvasgombával, valamint alatta almaszósz és brokkolipüré kombinációja volt az igazi étkezés előjátékaként tervezve. Az almaszósz brokkolival, jegyezzük meg, nem feltétlenül az az étel, amely után epedezem. Rossz kontextusban, például körtepüré-karfiol vagy nektarin-burgonyapogácsa által közrefogva, kétségbeeshetnék miatta, vagy vizeletrekedést kaphatnék. Egy olyan helyen, mint a fivéreknél, a felfoghatatlant is jól viselem. Megigézett pillantással és a konyhai szellem alkotóereje iránti alázattal fogyasztom el, aki az almaszósz-brokkoli szerű alkalmi rejtélyek nagy kompenzációjaként sorra hozza létre a hihető finomságokat. Mint a sztrapolt pisztráng vöröskáposztás vajas szósszal, fésűkagyló-felfújt grapefruit-szósszal vagy vargányás lencse főtt marhahússal. Mindezt az asztalomra hozták azon az estén, és mindezt örömteli felkészülésként fogyasztottam el az igazi, északnyugati úti célra. Megettem még ugyanott langusztinokat túrós táskákkal és friss tormával, mini tintahalat a vöröskáposztás pisztránghoz, sztrapolt borjúfilét articsókával és olyan nyálkás szósszal, mint hét órányi gátlástalan gyengédség, valamint egy pompás darabot a nyelvhal-szörnyetegből, amelyet szálkán sütöttek, és édesköménnyel meg narancslekvárral ésszerűen kapcsoltak össze.
A befőzött borjúmájat szalonnával, naspolyával és brióssal nem elfeledve. Fedett aromaszínek festménye. Mindenszentek kulinárisan, úgymond, amihez remekül illett, hogy távolról, a viharban harangszó volt hallható.
Talán nem is harangoztak éjjel negyed tizenkettőkor. Talán csak egy kis érzéki csalódás volt. Az ilyen szép étkezés mozgásba hozza a vért, elvonja az olyan, közben nem annyira igénybe vett szervektől, mint például az ugróizmok vagy az agy, a test közepébe és a testfelület egyes részeire. Például az orcákba, amelyek közben kipirulnak, és a fülekbe, amelyekben akkor bizony csenghet és zümmöghet és harangozhat egy kicsit, ha például egy kis bor is van a játékban.
Korán ki akartam kelni másnap. Hát az első desszert után, tejberizs-tortaformában paradicsomkompóttal és cikória-fagyival, annyiban hagytam a dolgot, és pompásan ráhangolódva nyugovóra tértem.
Elzászban nem harcosok az emberek. A föld lapos a Rajnától a Vogézekig. Jó összecsapási és kényelmes felvonulási terület az idegileg labilis szomszédok hadseregei számára. Ezt bőségesen kihasználták a történelemben. Az elzásziak ilyenkor mindig behúzták nyakukat, átvészelték a nyomort, és ha újra úgy volt, kitöltötték a hivatali űrlapokat az éppen frissen elrendelt nyelven. Elzászban, ahol olyan különböző nevű helységek, mint Ribeauvillé és Muttersholtz fekszenek egymás mellett, magasabb eszmények is léteznek, mint a nemzetiségi kérdés. Például a libamájterrine.
Feltehetőleg így van ez az Auberge de l'Illben. Karácsony idején a garde-manger néhány ezer extra libamájpástétomot és terrine-t állít elő, világszerte azoknak az embereknek az örömére, akik értékelik a hagyományost annak legjobb kivitelezésében. Ezért nem kevésbé híres a Haeberlin család. Négy generáció óta üzemeltetik az éttermet ugyanolyan igénytelen módon, ahogy folyamatos emelkedésben tartják. A legnagyobb folytonossággal a kulináris világlátásban és a gondoskodó személyi körben, és nagy bizalommal a régi értékek erejében. Békacomb-mousseline, lazacszuflé és szarvasgomba hamu alatt emberemlékezet óta szerepelnek az Auberge de l'Ill étlapján, amennyiben az ember nem emlékszik harminc, negyven évnél hosszabb időre a Haeberlin-féle kifinomult táplálkozásból. Időről időre, alapos mérlegelés és sok kóstolás után, egy kicsit utánaigazítanak. Például egy tengeri sün krémmel, amelyet Marc Haeberlin látogatásomkor bocsátott a nyilvánosság elé.
Marc Haeberlinnek, a nagy, mondhatjuk ezt egy 75 év feletti úr esetében, a nagy öreg Paul Haeberlin fiának a legnehezebb az összes Haeberlin közül az éttermet emelkedőben tartania. Hol lenne még fent, ahová egy újabb emelkedés vezethetne? A ház barátai éppolyan számosak, mint amennyire a család csak kívánhatja, a kliens nem kevésbé, mint illusztris. 38 éve jegyzi az Auberge de l'Ill három csillaggal a Guide Michelin. Az örökös toplistán ez a második helyet jelenti, de csak Paul Bocuse miatt, akinek étterme már két évvel tovább viseli a legmagasabb kitüntetést.
A tengeri sün krém története gyorsan elmesélhető. Nagyon szépen illusztrálja, hogyan nem fakad a kompozíció könnyedsége mindig egy impulzív csukló könnyed mozdulatából.
A tengeri sün a nagy konyhához tartozik, mint a kaviár és a szarvasgomba. Levest készítenek belőle, és használják szószokhoz. Az ember – főleg bretonként vagy japánként – teljesen natúr állapotban is kikanalazza a korallját a héjból. De a tengeri sünt tompa jód- és sós ízével egy hajszállal túl intenzívnek is érezhetjük, és ezért kétségtelenül finomabb árnyalatait egy kedvező ízkörnyezetbe akarhatjuk beágyazni. Legutóbb ez Marc Haeberlinnél fésűkagyló-raguként nyilvánult meg tengeri sün korallal és kurkuma-szabayonnal. Most először krém formájában. Újra meg újra kipróbálva, nyaraláskor még egyszer gyakorolva, most tehát már alkalmas a vendég számára.
Ez volt az nyitány azon az estén, kitekintéssel a parkra a ferde szomorúfűzekkel és a lágy hóval. A zöld spárga miatt, amely benne volt, a tengeri sün finomság kankalin-mezőre való kilátással is kiválóan harmonizált volna, csak ebben az évben a meteorológiai fejlődés lassabb volt, mint konyhaművészünk tavaszi ébredése. Levegős tengeri sün krém, fűszeres tarisznyarákhús, lisztben, tojásban és filotészta-morzsában panírozott fürjtojás, enyhén folyékony állaggal a sárgájában, képezte az ösztönző kezdete egy uralkodói előkészületekkel és udvari eleganciával teli estének a kiszolgálásban. A ház egy másik helyiségében, nem azon az asztalnál a konyhában, amelyet ő is szívesen látogat, vacsorázott egyébként aznap este XVI. Károly Gusztáv, ami engem azonban nem akadályozott.
A tengeri sün krémtől egy sült fogasig jutottam kucsmagombás tésztával, és ezzel a nagy klasszikusok terepére. Tovább egy „Fritot de Homard”-ig, amit nem akarok homáros „gröstl”-nek fordítani, mert az ember eszébe sem jutna kétféle curry vagy egy vörösboros szósz a tintahalas tintával. A galambmellből készült Pot au feu-ig főtt libamájszemekkel, fekete szarvasgombával és spenóttal, és egy szósszal, amely költészetért kiált. Olyan szósz, hogy sosem felejtettem el, Ibn Hazimnak jutott volna eszébe erről, de ő a szerelemmel foglalkozott. A galambnak is, ha íze kell legyen valaminek, olyan rózsaszínnek kell lennie, mint a Haeberlineknél.
Azzal az úrral, aki Haeberlinnél a sajtokat gondozza, megbeszéltem azután hosszan – már bor is volt a játékban – a vitás kérdést, hogy kell-e köményt tenni a Munsterre. „Sokan úgy vélik, használ a Munsternek” – mondta a sajtgondozóm. Én azonban úgy véltem, „a kömény veszélyes, mint a szerecsendió”, úgyhogy teljesen egyetértettünk.
A többi már nem terheli túlságosan az emlékezetemet. Sorbet nem túl kevés vodkával, narancskrém, mangó, mályvacukrok, csokoládézászlóaljak. Recsegő hó, a fűzfák, a hömpölygő folyó, vörös fény a meleg ablakokból. A király még mindig szilárdan dolgozott.
A fény felé. A biztonságba. A Place Kléber felerősíti az emberiség régi vágyát. Olyan messze, olyan lapos, olyan kitett, hogy az ember agorafóbiás viselkedési hajlamok nélkül is befordul a mellékutcákba. Például felkeresi Strasbourg katedrálisát, amely égbe törő részletgazdagságában a tér pontos ellentétét képviseli. Vagy kulináris célokból felkeresi Monique et Émile Jung kápolnáját, amelyben a keresőt a meleg fény áradata és harmonikus zajok szövedéke, mint ezüstcsengés és borkortyolás, jelzi, hogy megérkezett.
Bizony, vannak modernebb házak és olyanok, amelyeket a gasztronómiai kritika élvezetesebben kezel, mint az „Au Crocodile”-t. Évtizedekig Émile Jung megszakítás nélkül be volt rendezkedve a 3-csillagos társaságban. 2002-ben a különben oly elnéző vörös biblia a besorolást háromról kettőre csökkentette, ami senkit, aki ismeri a Crocodile-t, nem hagyott hidegen. Madame et Monsieur Jungot sem valószínűleg. A Crocodile-ban kétszer 35 év szenvedély rejlik.
„Adnod kell magad” – mondja Émile Jung, mert a főzés szenvedély. „Mindenkinek el kell felejtenie magát ebben a házban” – mondja Madame Jung. „Ebben a házban a napnak kell ragyognia a vendég számára.”
A nap belülről is kedvező, mert az „Au Crocodile” étteremnek másmilyene nincs. Egy ékszerdoboz, egy szentély, egy legbelső szalon ablakok és kert nélkül, csak egy tejüveg mennyezeten keresztül kapcsolódik az udvari fényhez, és egy olyan vásári és gyülekezési jelenetre néző egyetlen kilátással van felszerelve, amely olajfestményként hullámzik végig a helyiségen. „Mindegyikünknek napsugárnak kell lennie a vendég számára” – mondja Madame Jung szinte távol-keleti bölcsességgel. Egy „szép lélek” szükséges ehhez, amely fel tudja ismerni. És, nos, edzés és fegyelem. Megtanulni járni. Megtanulni, hogyan szólítsunk meg egy vendéget, megtanulni, hogyan nézzünk egy vendégre, megtanulni, hogyan tegyünk valamit az asztalra, megtanulni mindent látni, és semmit el nem felejteni, és semmit el nem mulasztani, ami a vendég kényelmét szolgálhatná.
Nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy Madame Jung a jógával és a meditációval már régóta ismerős.
A Crocodile kiszolgálására nyugodtan használhatjuk a balett gyakran használt kifejezését. Madame könnyed lebegéssel tölti meg a házat a napsütésével, és jólnevelten lebeg a brigád többi része is egy kicsit.
A súlytalan elegancia lebegő állapota és az elzászi hagyomány talajhoz ragadtsága között feszül ki Émile Jung kulináris örökségének spektruma. A citromos és articsókás langusztinok és az „Albertine” szószos sült fogas között. A paprikás tengeri sügér és a sült libamáj véglegessége között.
Padlizsánpüréből, tonhalból és chiliolajból készült amuse bouche éppen megfelelő volt ahhoz, hogy az illhaeuserni este után már szinte elapadt nedveket újra mozgásba hozza. Langusztinok lásd fentebb, a szemrevaló étel minimuma, mégis a sok év mesterségbeli tudásával nagy kifinomultságra felpiszkálva. Egy szál vaj az olívaolajban sütött rákocskákon, egy kevés csicsóka az articsókapürében, citromfilék finom kockákra vágva, néhány sós kapribogyó mellette. Kis műalkotás, Colette-nek ajánlva, aki szintén elegáns volt élete végéig.
Attól a félelemtől, hogy az étkezés mediterrán könnyedségben szétfoszlik, vagy netán aprólékos folyamattá válik, a következő fogással már hatásosan megküzdöttek. Valami tartalmas jött, mégis szokatlan.
Aki kóstolt már a hongkongi levegőn szárított kacsákból, nézett már főtt birka szemébe és ropogtatott már sáskákat, azt már nem könnyű csodálkozásra bírni. Ami azonban Émile Jungnál az étkezés folytatására várt, mégis elég szokatlannak tűnt. „Vágott friss macskatüdő” – gyanította kísérőm, aki a hipochondriás tudáskincs tanulmányozása erejéből az anatómiai ismeretekkel is rendelkezik. Én szemrevaló alapján krémhabos véres hurkára tippeltem, csak sokkal nagyobbra, és ebben a házban nem is nagyon valószínűre, alternatívaként egy hanyagul sodort karintiai tésztára, amelyet cékla levében főztek meg.
Aztán kevésbé egzotikus volt. A látszólagos daganat a villával való átszúrás után buggyantott tyúktojásnak bizonyult. Vörösbor és zöldség esszenciájában buggyantva, mélysötét vörösboros szafttal övezve, szalonnás, sült csiperkegombával kiegészítve, könnyű ecetes csípősséggel élénkítve, és ezáltal ösztönzően a következő fogások élvezetéhez is. Marhamedaillon libamájjal és esszenciális fekete szarvasgombás szósszal. A rizling már perdu volt, Pinot Noirral foglalkoztunk. Az is jól ment a fél tucat különböző eredetű és érettségű Munsterhez.
Émile Jung természetesen tudja, hogy a sajt a szarvasgombás szósz, a libamáj, a szalonnás tojás, gombák és minden más után, ami egy kifogástalan ebédhez szükséges, egy kicsit eltelít. Ezért már csak kis narancsgerezdek voltak gyógynövényes-savanykás grapefruitos zselében, egy kevés málnafagyival és gyümölcssalátával almasorbetben, ami mindkettő inkább frissítő volt, mint terhelő.
Azután még egy szórakoztató estém volt Madame és Émile Jungnál, mielőtt újra délkelet felé sodort az út.
Délután kicsit beszélgettünk, hogy az időt áthidaljuk, és szóra kerültünk a konyhabeli igazságokról, és hogy létezhetnek-e titkok ebben a szakmában, amelyek talán az egyiket a másik fölé emelik, és a vágyakról, a hamis és a helyes prófétákról, amit az ember csak megbeszél, amikor még nem állunk egymáshoz közel, de már nem is félünk egymástól. A szélben való pozíció megőrzéséről volt szó, és az elkerülhetetlen szenvedésről ebben a szakmában, amely kézművesség, és amelyet a művészet kusza mértékével mérnek. A gondolatok elmélyítéséről, ami boldogsághoz vezet. A végesség érzéséről az érett korban és a saját végtelenség őrületéről az ifjúságban. Hamis kérdésekről, amelyek hamis válaszokat vonnak maguk után.
Az „élete menüje” kérdés nem tűnt olyan hamisnak. Émile Jung előkészíttette estére.
Volt kocsonya sült malacból salátával az első fogásnál. Borral felfőzött zselé, kevés zöldség betétként, cserébe bőséges libamáj.
Sült libamáj cikóriával. Hüvelykujjnyi libamáj, szaftos ugyan, de már nem nedves a közepén. Nem kérges kívül, csak enyhén barnított. Példa a legérzékenyebb anyaggal való bánásmód legnagyobb szakértelmére.
Következett sült fogas pontytejjel és az „Albertine” szósz titkos csúcspontjával. Titokzatos szósz! Élénk és savas a rizlingtől, amelyet nagy mennyiségben főznek be hozzá. Aromás a gombáktól, amelyeket együtt főznek, gazdag a tejföltől, ami hozzáadódik, de végül is leírhatatlan, mint sok más klasszikus, amelyek elkészítése csak egy mester hatókörében sikerülhet.
Bárány korianderrel és sóban eltett citrommal Madeira-szósszal („Nem csak Elzász létezik”).
Tartelette almával, gratinírozva.
Szinte gondtalanul fűztem végig ezt a menüt, mert minden olyan szépen magyarázta magát. A Feinschmecker magazin nem is olyan régen a legmagasabb jegyet adta erre a konyhára. Ami azoknak, akik evés közben nem szeretnek találgatni, szintén nagyon érthető.
Így áthelyezve a vidám könnyedség állapotába, és kulináris épülés rózsaillataival átitatva, még terápiás jelleggel foglalkoztam az utolsó rózsavizes mályvacukrokkal a petits fours-os tálcán. A mályvacukor most divatos Elzászban. És könnyen összenyomható pelyhességükben és összetételük erejében ideális csemege az ébredező jóllakottságnál. Glükózzal készítik, ami az élesztőspórákat is segíti az eszméletvesztésből.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!