Miért, azért, fakanál
„Normális”. Egy szó, amit Ferran Adrià nagyon gyakran használ, amikor magáról beszél. Mintha egy pajzzsal védekezne az átlagos étkezők ellen, akár a középkori lovagok a hitetlenek elleni keresztes hadjáratban. Ugyanakkor egy kicsit relativizálja a hajszoltságát is. A megszállottságot, amellyel minden ehető anyagot a kínpadra húz, a „Porqué?” (Miért?) kérdéssel átlyuggat, majd napokig tartó elemzések után új aggregátállapotokba helyez. Olyat alkot, amit korábban sosem ízleltek, örök megszokottat kombinál az ízlelőbimbókat meghökkentő módon. Hogyan varázsoljunk réti harmatot, holdfényt, csillagport a tányérra? A 47 éves férfi, akiről a szakma évek óta elismeri, hogy „a világ legjobb szakácsa”, mindenestre teljesen normálisnak tűnik. Nem különösebben magas, nem különösebben karcsú, nem különösebben előkelően öltözött. A sűrű fekete, bozontos fürtök alatti homloka is magasabbra csúszott már. Semmiképp sem az a típus, akivel kényszeresen próbálnának flörtölni a bécsi Méridien szálloda bárjában. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik kollégája Ferran Adrià-t optikailag egy régi vágású szakszervezeti titkárhoz hasonlította, hogy aztán oldalakon keresztül cáfolja meg ezt az első gyors ítéletet: a magas homlok mögött keresztbe fésült gondolatok a konyhafilozófia forradalmárát régen a „művészet” ligájába katapultálták. Emlékeznek még a dokumenta-debütálása körüli vitára a tárcaírók között? Talán a nőknek a belvárosi bárokban mégiscsak érdemes lenne egy második pillantást vetniük a nem látványosnak tűnő férfiakra. Bár Adrià esetében végül csak a szemöldökfelvonás maradna – 22 éve minden útján elkíséri felesége, Isabel Peréz, ő csak éppen fenn alszik a szobában. Ház tulajdonosa sem („talán később”), csak egy lakása van: „Folyamatosan úton vagyunk.” Nincs Ferrarink, egyáltalán nincs autónk: „Taxival vagy céges autóval járok.” Az üzleti utakon kívül is megengedi magának az utazást lassan, például egy rövid nyaralást Mauritiuson. Japánról, különösen Kiotóról órákig tudna áradozni. De az egy külön történet lenne. Divat? A felesége szereti a Miyake-t, neki is tetszenek azok a ruhák, de nincs ideje foglalkozni vele. Úgyis többnyire munkaruhát hord. Ez így is jó, ezzel sok pénzt takarít meg! De ez szinte elborzasztja: mert természetesen a szakácskabátjai nem valami áruházi darabok, azokat számára és a legendás „El Bulli” étterem egész brigádja számára tervezték a Costa Braván. Mint a tányérokat, az evőeszközöket, a poharakat – „fontos téma” –, az asztalterítőket, a bútorokat, a világítást, a teljes díszletet. Adrià erre egy válogatott kreatív csapatot foglalkoztat. Nem is beszélve a táplálkozás, élelmiszerkémia, PR, ipari formatervezés terén dolgozó szakértőkről, akik a barcelonai „Taller”-ben, egy 18. századi palotában lévő műhelyében támogatják őt a gondolkodásban, kutatásban, kísérletezésben és az „új kulináris teremtmények világra hozásában” (Copyright Die Zeit). Ki dönt? „Mindannyian közösen”, mondja, „ez mindig nehéz”. Ezért sincsenek gyermekei. A felesége gondoskodik a szüleiről, az anyjáról, az ő és kettejük közös személyes ügyeiről. Bepakolni, kicsomagolni, elindulni, megérkezni. Hogyan menne ez gyerekekkel? Ott van az iskola és a házi feladat, a sport- és zeneóra. Féltékeny? „Persze. Mint minden nő.” Elmélázó kiegészítés: „Mint minden emberi lény.” Ferran Adrià nem szolgáltat alapanyagot a pletykákhoz. Hacsak nem ő felelős a spanyol trónörökös, Felipe esküvői lakomájáért. Akiről azt mondják, hogy – a nagy diszkréció és szerénység miatt – négyszer is megpróbált hamis néven asztalt foglalni az „El Bulli”-ban tesztelés céljából, míg végül sikerült. Az Adrià-ról szóló történetek a spanyol bulvársajtóban mind komolyak, ha nem éppen államférfiúiak. Jelenleg sokkal izgalmasabb, hogy a „Barca”, a katalán szívének csapata, 2:0-ra megnyerte a Bajnokok Ligáját a Manchester ellen. A hazafi, akit gyerekként nulla százalékban érdekelt a főzés, de száz százalékig a foci, közvetlenül a római meccs után érkezik Bécsbe. Egy illendő gratuláció után megformálja a győzelem jelet. Egy sugárzó szurkoló. Normális. Oké, a maestrónak garantáltan megvannak a rigolyái, de az ember hajlamos gratulálni az alvó Peréz asszonynak a férjéhez: nem azért, mert a Time magazin a „világ 100 legjelentősebb embere” közé sorolja, hanem azért, mert kedvesen viselkedik. Bájossá teszi a szívélyes, temperamentumos, mozgékony kultiváltat, a nyugtalan szellemet – ami csak a fotósnak nehéz, mert Adrià koma alig bírja türelemmel a hosszabb pózolást. Szerénységet színlel a néhai Burgtheater-színész Pepi Meinrad modorában – az a rácsodálkozás önmagára, hogy egy katalán srác, mint a többiek, hogyan egyesíthet magában ennyi dicsőséget: ma Bécsben a „Trophée Gourmet A la Carte” díszvendégeként. Június 6-án Párizsban, a Salle Pleyelben a „Le livre des illusions” című zenemű ősbemutatóján, amelyet a kortárs zeneszerző, Bruno Mantovani Ferran Adrià-nak és az „El Bulli” étterem konyhájának szentel, amihez alapként az étlapot használta. „A legnagyszerűbb és valószínűleg a legfontosabb dolog, ami valaha történt velem”, dorombol a szakács, „si, si, cocinero”, minden alkímiai laboratórium dacára. „Bár” – a „Gondolkodás az ételről, gondolkodás az evésről” című könyv, amelyet Vincente Todolí, a londoni Tate Modern múzeum igazgatója adott ki a pop-art művész Richard Hamiltonnal közösen, ugyanúgy megérinti a szívét: 360 oldal, egy konyhai szerelmi történet, Matt Groening, a Simpson család alkotójának borítóillusztrációjával, meséli, most már egészen büszkén. Az eredeti a barcelonai „Taller”-jében lóg. Hogy ő volt az első szakács a világon, aki megkapta a Lucky Strike Design Awardot, azt persze szintén jónak találja, de az már régen volt. Mint a két díszdoktori cím, az egyik a Barcelonai Egyetemtől, a másik az Aberdeeni Egyetemtől. „Az elmúlt öt év elég őrült volt”, sugározza és sóhajtja egyszerre Ferran Adrià. „Nem könnyű, amikor az ember a csúcson van. No facil! Mint egy szigeten.” A testvére, Alberto visszavonult a csúcsgasztronómiától, túl nagy a nyomás, hogy naponta újra fel kell találni a világot. Alberto most újra klasszikus katalán tapasokat készít az „Inopia” bárjában. Szenzációs sikerrel, az emberek sorban állnak egészen az utcáig. „A gasztronómia egy tehetség”, állapítja meg Adrià kijózanítóan. Ő csak viszonylag későn fedezte fel. Apránként szeretett bele a főzésbe. Minden mozdulatnál a miért kérdése mozgatja. Az anyja háztartásbeli volt, az apja festőmester Hospitalet de Llobregatban, egy kis városban Barcelona mellett. „Katalánok, normális egyszerű emberek”, mondja. Gyerekként nem akart az anyja és nagymamája konyhatitkainak nyomára bukkanni, inkább a helyi focicsapatban edzett, szerette a tésztát, a steaket sült krumplival, szívesen ivott kólát. A gyerekkori ízekkel kapcsolatos érzelgős kérdést elveti: érzelmeket őriz a nagymamája iránt – tízéves volt, amikor meghalt –, de ételekre nem emlékszik: „A hagyományokat az ember mindig úgy alakítja, ahogy neki tetszik.” A gyerekkori ételei és az „El Bulli” konyhája között világok feszülnek: „Mint a forgalom és a Forma-1 között.” Az ínyencek valószínűleg kívülről-belülről ismerik az életrajzát. De a rend kedvéért: Ferran Barcelonában kezdett kereskedelmi tanuló lenni, közgazdaságtant akart tanulni. 18 évesen Ibizára ment bulizni. Éjjel hippi, nappal mosogató, krumplihámozó, segédszakács. Míg be nem hívták katonának, egy haditengerészeti támaszpontra, ahol az admirálisra főz, tehetsége ízlelhetővé válik, és azt tanácsolják neki, jelentkezzen az „El Bulli”-ba. Egy francia konyhájú étterem, amely a nevét a német alapítói bulldogjáról kapta, de akkor már két Michelin-csillaggal rendelkezett. Felveszik, és másfél év múlva az egyik a két séf közül. 22 évesen. És most jön a kulcsélmény, a villámcsapás, a kattanás, kvázi a Szentlélek: Nizzában, ahol Adrià a francia konyhát tanulmányozza, a főnöke, a csillagos séf, Jacques Maximin elmagyarázza mottóját egy újságírónak: „Kreatívnak lenni nem azt jelenti, hogy másolunk, hanem azt, hogy magunk találunk ki dolgokat.” Ferran még öt évig becsületesen mindent megfőz, amit megtanult. Aztán szabad utat enged annak a képességének, hogy szürreálisan gondolkodjon. Régen történelem. Hogy a Michelin által háromcsillagossá tett templomát negyedszer választották meg a „világ legjobb éttermének”, azt már meg sem említi. Ugyanúgy nem, hogy évente kétmillióan pályáznak egy asztalra, bár csak 8000-nek van esélye rá. Adottnak veszi, hogy a zászlóshajója a körülbelül harminc aprólékosan megkomponált „meglepetésével” 230 euróért nem hoz profitot. Naponta 45 szakács dolgozik 50 vendégért. „Ez többe kerül, mint amennyit hoz”, mondja Adrià. Ezért üzleti kreativitása 1995-ben életre hívta az „elBullicatering”-et, amely mára Spanyolország-szerte közvetíti a felső tízezer aromáját a buli- és bankettvendégeknek. A vállalkozó saját konyhavonalat tervezett a madridi „Casino Gran Círculo” divatos „La Terraza” éttermének; nevét adta egy receptrovathoz a Woman női magazinban és kiválasztott zacskós levesekhez; pezsgőt és ízesített olívaolajokat reklámoz; együttműködik a Németországban espumáihoz, a habkreációihoz nélkülözhetetlen iSi-Whip gyártóval, a „Catalunya Ràdio” rádióadóval, az „NH Hoteles” spanyol szállodalánccal, a Lavazza kávégyártóval és így tovább. Sevilla közelében jött létre az „elBullihotel” Hacienda Benazuza egy 10. századi kúriában. Egy lánc első gyöngyszemeként. A elég sosem elég: a „Cocinar en 10 minutos” főzőműsorral Ferran Adrià neve az utolsó spanyol faluban is fogalommá vált. Miközben az „elBullicarmen”-ben étlapokat, főzőbemutatókat, imázskampányokat tervezett és terveztet – és szakácskönyveket alkot. Hamarosan 20 is lehet belőlük. Az elBulli-trilógia (1983-tól 2001-ig), amelyben „Cocina Evolutiva” elnevezésű, evolúciós konyhájának közel két évtizede dokumentálva van, a művészeti albumok érzéki esztétikájával bűvöl el. „A főzés egy egészen különleges diszciplína”, filozofál a szupersztár: „A világ összes emberének alapvető tudása. A kezdetek kezdetétől.” Hogy aztán teljesen súlytalanul átcsússzon a spanyol festészetről szóló társalgásba. Juan Miró vidám színeit szereti a legjobban, mondja Adrià. Igen, a rajongók gyakran hasonlítják a szürrealista Salvador Dalíhoz, mert ő pár kilométerrel távolabb, Las Rosastól keletre élt. De ott nem tetszik neki minden – legjobban az ifjúkori művei. Picassót csodálja, azt az erőt, ahogy a művészetét egészen idős koráig újra és újra definiálja. De az ő érzelmei Miró-hoz tartoznak. Ihletetten ülteti át őket a tányérra: hét átlátszó, rikító színű csíkban, sárga, vörös, sötétzöld, világoszöld, fehér, narancs, zöld. Hét csík meleg zselatinban, amelyek mindegyike másképp ízlik: vöröshagyma, piros paprika, zöld paprika, zeller, retek, sárgarépa, zöld spárga. Rajta egy kevés faszénolaj, pontosan: napraforgóolaj faszénnel ízesítve. Adrià ezt „parillada de verduras”-ként, azaz „zöldséggrillező tálként” mutatja be az egyik könyvében, és szemtanúk szerint úgy ízlik, mint azok a vastag paprika-, zeller- és sárgarépadarabok, amelyeket a spanyolok a vendégeiknek a grillre tesznek. Mert bármit is tesz az összes alapanyaggal, hogyan is dekonstruálja, alakítja át, építi újjá őket az élelmiszeripar legmodernebb technikáinak segítségével: az íz és az aroma megmarad, varázslatos módon még el is mélyül. A felesége persze tud főzni. De otthon is csak ő főz: „Nálam egyszerűen gyorsabban megy.”