Gázlócsizma és ínyencségek
Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer
Nálunk a pontyot csak akkor tartják igazán csillogónak, ha a villakertek biotópjait díszíti, olyan színes és drága koi formájában.
De élelmiszerként a legtöbb ember emlékezetében inkább a gyerekkori emlékek szektorában bukkan fel, ahol a háború utáni osztrák konyha 1. §-a szerint („Amit csak be lehet panírozni és ki lehet sütni, azt be is kell panírozni és ki is kell sütni”) egy nemkívánatos, kötelező karácsonyi esemény volt, hasonlóan ahhoz az enyhén borzongató, de elkerülhetetlen puszilkodáshoz a nagynénivel, aki vastagon kente a rúzst.
Ez viszont nem tisztességes.
Kétségtelen, léteznek pontyok, amelyeknek valóban megvan az a rettegett iszapos utóíze (az úgynevezett „Lättln”), amit sokan a hal valódi ízének tartanak, ezért általában egy pontyvacsorára szóló meghívást lényegesen gyakrabban utasítanak vissza olyan érvekkel, hogy „Nem találunk bébiszittert” vagy „Upsz, elnéztem, azon az estén Kölnben vagyok”, mint az statisztikailag várható lenne.
Azonban a legtöbb lazac is, amit kapni lehet (és amely mindenütt jelenléte ellenére olcsó nassolnivalóként továbbra is csemege hírében áll), egyszerűen csak sós bálnazsír ízű. Ezért: Igazságot a pontynak!
Legalábbis akkor, ha minőségileg idealista gazdaságból származik. Az ezzel kapcsolatos tényfeltáró küldetés Ingo Pertramert és engem a dél-stájerországi Preding melletti Hornegg biohalgazdaságba vezet. Ezzel egy olyan régi, bár nem túl intenzíven táplált vágyam is valóra válik, hogy egyszer lehajtsak az autópályáról az igazán mesés nevű Wundschuh településnél, és így, a településen való áthaladás után végre elmondhassam, hogy már jártam Wundschuhban. Jó ómen.
Mivel a tavi halászatot reggel hét órára tervezték, már az előző este megérkezünk, és Heinrich Holler halgazda, aki a középkor óta létező Hornegger tógazdaságot immár negyedik generációban üzemelteti, nemcsak üdvözöl minket, hanem szerencsére rögtön főz is ránk. Természetesen pontyot.
Pontosabban amurt, amely eredetileg Kínából származik, és itt a megszokottabb tükörponty mellett tenyésztik. A miénket zöldséggel, curryvel és egy korty borral párolják, majd kuszkusszal tálalják, tehát határozottan panírozatlanul érkezik. Szuper.
Desszertként egy-két üveg stájer bioborral megtámogatott gyorstalpaló következik a tógazdaságról: itt természetesen extenzíven dolgoznak; hogy ez pontosan mit jelent, az akkor válik érthetőbbé, ha megtudjuk, hogy például a pángszia, amely jelenleg nyilvánvaló íz- és állagtalansága ellenére úgy lepi el az étlapokat és a fagyasztópultokat, mint az alga az elhanyagolt tavakat, köbméterenként akár hat, egyenként hatkilós állatsűrűséggel tartható. Ezzel szemben a horneggi tavak sűrűsége körülbelül 0,02 állat ugyanakkora térben. Más szóval: az itteni pontytavakban lehet úszni, egy pángsziás medencén viszont valószínűleg át lehet sétálni.
Továbbá megtudjuk, hogy a halakat (vannak még harcsák, bodorkák, vörösszárnyú keszegek, dévérkeszegek, compók, valamint egy-két csuka, illetve süllő) kizárólag a gazdaságban előállított biotakarmánnyal etetik, majd megtanulunk egy új szót, ráadásul egy különösen szépet. Ez egy nagyon finom hálót jelöl a frissen kikelt ivadékok lehalászására, a neve „Teichwade” (tóháló), ami számomra valami különös módon nagyon jól illik Wundschuhhoz, de lehet, hogy ez csak a harmadik üveg bor miatt van.
A következő nap – ahogy ígérték – reggel hatkor kezdődik, Ingo pedig lelkesedik a hideg szemerkélő esőért, amely különösen hangulatos fotókat ígér. Magamba tömök egy rögtönzött reggelit, majd magamra húzok egy gázlócsizmát, amely a neoprén kantáros nadrág és a gumicsizma vízálló hibridje, és amely az átlagos halász, illetve tógazda anatómiai felépítésének tanulmányozására ösztönöz. Az én példányom mindenestre olyan ember számára készült, akinek csonka lábai és abnormálisan hosszú felsőteste van; az ülepe valahol a térdhajlatom felett van, anélkül azonban, hogy a ruhadarab a ifjúsági kultúrák bő nadrágjainak hanyag vagányságát sugározná.
A kora reggel vezérmotívuma a sár (Gatsch). A már eleve kissé sárosan kapott nadrágomban Chaplinhez méltó módon kacsázok a kívül-belül sárral díszített kisteherautóhoz, amely sárgás utakon visz minket a már jócskán leengedett tó sárban gazdag partjaihoz. Ezt a nyári vízszintvonal és az aktuális vízállás közötti elegáns, némileg kézműves hatású díszcsík ékesíti tiszta sárral. Így egyfajta természetes csúszda kínálkozik, amelyen át eljuthatunk a hideg vízbe vagy az alatta nyugvó tavi iszapba. Ha azonban megfogadjuk az előzetesen kapott tanácsot, hogy lassan mozogjunk, járás közben a térdünket előretoljuk és először a sarkunkat emeljük, akkor egész jól el lehet boldogulni, és azt a tényt is, hogy a Chaplin-nadrágom bal lábszáránál kilyukadt, a született természetgyermek higgadt kiegyensúlyozottságával kezelhetjük. Végül is épp most fedeztünk fel egy újabb lehetséges jelentést a nemrég tanult „tóháló” (Teichwade) szónak.
Heinrich Holler és munkatársa, Stefan Gril minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a kétemberes hálóhúzást úgy tüntessék fel, mintha én is tudnék valami hasznosat hozzátenni a folyamathoz, de a tényleges feladatot, a háló félkör alakú átvezetését a tavon és a végek parthoz húzását inkább továbbra is ők végzik el egymással. A halak tényleges kimerésekor viszont végül is hasznossá tehetem magam azzal, hogy fogom a háló egyik végét, miközben a főnök a merítőhálóval belemegy a felszínen szürreálisan fortyogó, rángatózó pontytestek tömegébe, és lendületesen átlapátolja őket az első hozott szállítótartályba. Ez egy olyan gyakorlat, amelybe nyilvánvalóan valami trükk is be van építve, mindenesetre amikor én veszem át a merítőhálót, nincs olyan érzésem, hogy olyan magabiztosan és gördülékenyen menne, mint az elődömnek.
Ha az ember látja az állatokat, amelyek három évnyi bio-tanúsított tavi élet után egy műanyag tartályban teszik meg utolsó útjukat, akaratlanul is elgondolkodik, vajon mit gondolhatnak most.
És mindezt a korábbi internetes kutatás ellenére, amely megnyugtató módon megállapította, hogy az agykutatás legújabb állása szerint a halaknál a gondolkodás és a tudatosság kizárt, és a miénkhez hasonló fájdalomérzet (miután a hetvenes évekig nem létezőnek, az azt követő évtizedekben pedig éppen ellenkezőleg, nagyon is valószínűnek tartották) anatómiai okokból szintén szinte kizárt. Amikor nem sokkal később, a gazdaságba visszaérve elkezdem a kopoltyújánál fogva kiemelni a pontyokat a tartályból, és egy vastag műanyag csővel csattanva szétverni a koponyájukat, legalább abban reménykedem, hogy e tekintetben időközben nem haladta meg egy újabb tudományos felismerés. Mindenesetre a végső torokszúrást olyan gyorsan és olyan alaposan elvégzem, amennyire csak lehet.
A legkevésbé kellemes dolog azonban a pikkelyezés, mert az elegánsan sima, gyönyörű arany-bronz színben csillogó haltestet egyfajta fénytelen, szétfoszlott, fejjel és uszonyokkal ellátott húscafattá változtatja.
Legalább megtanulom, hogy elektromos pikkelyező készülékek látszólag csak jobbkezeseknek léteznek, és hogy a balkezesek kézi pikkelyezővel bár sokkal lassabbak, mint a jobbkezesek az elektromossal, de még mindig lényegesen gyorsabbak, mint a balkezesek azzal a bizonyos elektromossal.
Bár a koncentrálóképességemet ez nagyrészt leköti, a szemem sarkából észreveszem, hogy Gril úr egy zavarba ejtően hatékony, esetleg a baseballból ellesett módszerrel üt le, melynél a halak az ütés által közvetlenül a gyűjtőkádba kerülnek.
Egy rövid és csak körülbelül 75 %-os sikerességű filézőtanfolyam után (létezik egy profi trükk, a kést a vágás során a hüvelykujjon keresztül billegtetni, ami nekem nem igazán akar sikerülni), Ingo és én – miközben a feldolgozóhelyiségben tovább vágják, pikkelyezik és darabolják a halakat – átmegyünk a szomszédos konyhába.
Itt meleg van, párolt gyökérzöldség illata terjeng, és a kávé is éppen elkészült.
Mintha ez még nem lenne elég, Holler úr elbűvölő édesanyja azonnal felhívja a figyelmünket arra, hogy a Pofesen (édes bundás kenyérszerű étel), amelyet éppen megtöltött a házilag hidegen füstölt pontyfilével és betolt a sütőbe, nemsokára elkészül.
Azonnal elfogadjuk a meghívást, hogy megkóstoljuk a füstölt filét. – lásd fent – érezhetően jobb, mint a legtöbb lazac, amit kapni lehet.
Egyébként mostantól az élménykirándulásunk az elkészítés és a fogyasztás jegyében zajlik.
A Hornegg gazdaság többek között lencsesalátát és joghurtos salátát is készít savanyított ponty alapú (mindkettőt csavaros üvegben árulják, mindkettő kiváló), valamint kocsonyát forrón füstölt ponttyal (amelyet a hidegen füstölt változat mellett szintén darabonként árusítanak) és füstölt pontyhabot.
Mellesleg ezen a napon pontyikrát is füstölnek, és a nagyon stájer (mert darált tökmaggal bevont) pontyfilé mellett (tipp: ne forgassuk, hanem a beirdalt oldalt végül a grill alatt süssük készre, ettől kevésbé lesz zsíros) még egy-két különlegességet is elénk tesznek.
Az első, a pontytej, még gyerekkoromból ismerős, bár azt akkoriban a háború utáni konyha 1. §-a szerint természetesen panírozva és kisütve tálalták. Mi rövid ideig sütve és gremolatával fűszerezve készítjük el, ami igazán hallatlanul jó.
Azonban jelenleg ezen ínyencség nagy része a szemétben végzi, mert az emberek egyszerűen túl ostobák megvenni, és még a legkörnyezettudatosabb tógazda családnak sem várható el, hogy nap mint nap pontytejet egyen.
Holler asszony a fogyasztói tudatlanság okait egyrészt a puszta ismerethiányban, másrészt abban a biológiai tényben látja, hogy a pontytej a ponty hímivarszerve, ezért ha rákérdeznek, mindig diplomatikusan visszatér a „gonádok” kifejezéshez.
Még durvább viszont az aránytalanság az ízletesség és a széles körű figyelmen kívül hagyás között a pontyszáj esetében, amely szintén ezen alkalommal kerül először a tányéromra. Bevallom, a „pontyszáj” szó önmagában eléggé étvágycsökkentő. Francia fordításban azonban a „Palais de carpe” még utat találhatna a csúcsgasztronómiába, a hús szilárd, mégis omlós állaga erre mindenképpen alkalmassá tenné.
Ebben a szellemben még egyszer: Igazságot a pontynak!
