Bécsi csoda
Reinhard Gerer bemutatja átalakított Korso éttermében a „The Return of Luxusgastronomie” koncepciót.
Szöveg: Alexander Rabl Fotók: Luzia Ellert
A nyugati szél lágy fuvallatából, amely már egy ideje lengedezik a Bristol bár és a Mahlerstraße között, és pacalszagtól, valamint innovációs vágytól érezhető, egy kisebb forgószél kerekedett. Paolo Pivát kavarta ide, egy ónixblokk kíséretében, amely egy hatalmas gyöngyházkésként metszi át a „Korso”-t. A zongorát a zongoristával együtt elfújta a vihar. Remélhetjük, mindketten puhára estek. Egy konyhaasztalnak nevezett alkalmatosságot állítottak fel – praktikus berendezés, ha az embernek nem túl hosszú a lába, mivel egyrészt nem igazán áll a konyhában, másrészt az ónixfal által takarva lehetővé teszi a tulajdonosainak, hogy két fogás között lazítsanak egy kicsit a nyakkendőjükön anélkül, hogy az idősebb „Korso”-közönség kezéből kiesne az ezüstevőeszköz. Hamarosan energikusan nekilátnak a felújítás második szakaszának. A mennyezet és a megfelelő világítás hamarosan sorra kerül. A statikusok még számolnak. Gerer ezenkívül egy télikertet is tervez a balusztrádnál, amely az ebédező vendégeknek több nappali fényt biztosítana. Nem kevés a terve.
És akkor ott van még a konyhai átalakítás, amely már a múlt tavasszal félénken, majd egyre erőteljesebben jelezte magát. Az előrehaladása kevésbé ellenőrizhető pontosan egy előre meghatározott terv alapján, mint egy fal felhúzása. De hogy a vendég mire számíthat a „Korso” újításaival kapcsolatban, az már akkor kiderül, amikor az étlapot a kezébe nyomják. Mit akarnak tőlem? – kérdezheti magától első alkalommal, amikor ezt olvassa: szaibling, rombuszhal, bárányborda, kacsa, főtt marhahús (Tafelspitz), kaviár, homár – a nagypolgári és nemesi főszereplők felsorolása, nincs feltüntetve, miből és hogyan készült volna valami. Sem utalás arra, hogy egyáltalán sült, főtt vagy párolt-e. A rejtély feloldása, amelyet az étlap elolvasása – amelyen egyébként csak egy négyfogásos menü szerepel – a vendégre bíz: mindenki maga választhatja ki, mit, mikor és hogyan szeretne elkészíttetni. Patchwork-konyha.
Most ellenvethetnénk, hogy egy ilyen koncepció a felső kategóriás gasztronómiában sok ismeretlennel járó kockázatot jelent. Ezt az ellenvetést még kiegészíthetnénk azzal a megállapítással, hogy nem ok nélkül vár a vendég általában hiába napi ajánlatra a világ legeslegnagyobb házaiban, mivel az ételkészítés architektúrája olyan szintre emelkedett, amely tilt minden spontán eltérést a tervtől. Gerer fittyet hány az ilyen ellenvetésekre. Azt mondja, hogy ez „úgy van, ahogy lennie kell. Ebben a konyhában a spontaneitásnak kell lennie a legfőbb alapelvnek anélkül, hogy a messziről érkező ’Korso’-vendégeknek le kellene mondaniuk arról, ami a bécsi konyhát híressé tette.” Mert az új „Korso”-konyhában, Gerer szerint, Bécsre és a bécsi régióra kell ismerni. Ahelyett, hogy továbbra is a találgatásokban vesznénk el, hogy pontosan mi is a helyzet a Bécs környéki régióval, hogy azt néhány órányi autózással vagy mégis inkább néhány órányi repüléssel definiáljuk, Gerer feltálalja a finom sült libamájat burgonyasalátával, pikáns ecetes tojásos zöldségekkel kiegészítve, és mi értettük. És aztán Gerer még Bécsről mint kulináris utazási célpontról beszél, amelynek éttermei legalább akkora szórakoztató és továbbképzési értékkel bírnak, mint a múzeumai, színházai és koncerttermei. Egy luxusétteremnek, egy igazi luxusétteremnek, Gerer szerint, már kellene lennie egy ilyen városban, és ha nem a város egyik első szállodájának étterme képviseli a luxust, akkor ki?
Luxus. Egy szó, amit Bécsben sokáig nem volt szabad hangosan kimondani. Főleg nem az emberi anyagcserével összefüggésben. De sajnos: az ínyenc étkezés demokratizálási kísérletei mind kudarcot vallottak, már csak azért is, mert az úr (rombuszhal) és a hölgy (nyelvhal) elzárkózik a tömegtermeléstől, és csúcstermékek nélkül egyszerűen nem lehet csúcskonyhát csinálni. Bécsben már nemcsak a Belváros ékszerüzleteinek portáljai mögött álló, nehézfegyverzetű őrök tanúskodnak Bécs városának vedléséről, amely leveti régi ruháját, és csillogó metropoliszként tér vissza a kifutóra. Ehhez hozzátartozik, hogy a szakadék szegény és gazdag között – ezt sajnálhatjuk – nem lesz kisebb, és a középosztály a jelentéktelenségbe süllyed. A gasztronómiában is.
Míg egyre több környékbeli étterem (Neighbourhoodrestaurants) arat sikert olcsó és színes kínálatával, a „Chef”, ahogy rajongói nevezik, egy evőkanálnyi – és nem csupán egy kávéskanálnyi – kaviárt halmoz egy majdnem négy centiméter vastag velőscsontra, megszórója metélőhagymával és semmi mással, és ezzel a holnap nagy főzésének idegét találta el. A nagy étterem mint katedrális ideje lejárt. Így a Bristolban sincs már kitiltva a humor. Az frakkos urak olyan nyugodtan és lazán dolgoznak, ahogy még sosem látták őket. És ha a konyha nagy feszültség alatt dolgozik, azt legfeljebb abból lehet észrevenni, hogy a „Chef” személyesen keresi fel az asztalt, és elveszi a vendégektől a minizsemlékkel, kenyérrel és sós rudacskákkal teli kosarat. Mert: „Ne egyetek kenyeret. Még annyi jó dolog jön!”
Korso étterem a Hotel Bristolban
Mahlerstraße 2, 1010 Bécs
Tel.: 01/515 16-546
Konyhai nyitvatartás: V.–P. 12–14, 18–23, Szo. 18–23 óra