Odavagyok a gyümölcsért
Szöveg: Michaela Ernst Fotók: Manfred Klimek
Aki Andrea Eckert színésznőt heti négy alkalommal látja nehéz bevásárlótáskákkal kijönni a Meinl am Graben csemegeüzletből, az ne vonjon le belőle messzemenő következtetéseket. Nem, nem ad vacsorát minden második este. Időben nem győzné. Nem, nem főz saját magára. „Még sütőm sincs!” Eckert táskái elsősorban gyümölcsöt tartalmaznak. Almát, körtét, banánt, szőlőt, mangót, mandarint, amelyek alaposan kidomborítják a papírzacskókat, és így azt a benyomást keltik, mintha a főzőművészet Callasa lépdelne a városon keresztül. „Mindig éhes vagyok, úgyhogy egész nap gyümölcsöt eszem.” Rögtön eloszlatja azt a képzetet, hogy egy diétázóval van dolgunk: „Csak késő este, tíz, fél tizenegy körül eszem a nap első és egyetlen rendes étkezését, ami a művészi környezetem életritmusából adódik. Egyszerűen nem szeretek egyedül ülni az asztalnál.”
Ha már szóba került a koronaszerepe, a „Callas”, amely a nyolcadik előadási évében is telt házat vonz a bécsi Volkstheaterben: „Ez az egyetlen színdarab, amelyben eszem. Egy narancsgerezdet, amelyből egy falatot kiköpök a földre.” Megint gyümölcs – amely Arie Zinger rendezésében allegorikusan a könnyedséget jelképezi: „Ez az egyik ritka komikus pillanat ebben a komolysággal átitatott darabban. A gondatlanság és a gondtalanság egy pillanatát mutatja be Callas részéről, ellenpontként a szokásos viselkedéséhez képest.”
Az A la Carte történethez való találkozásnál is, amely az újonnan nyílt „Marx” étteremben zajlik, a gyümölcs vidám színt visz a dologba. Eckert a megterített asztalnál ül – fehér abrosz, szalvéta, a szokásos pohár- és evőeszközkészlet –, de ahelyett, hogy az étlapért nyúlna, elővesz egy almát a kézitáskájából. A vajas tányérra helyezi, jóindulatúan szemléli, mint egy különösen jól sikerült fogást, majd meglepő módon a kés után nyúl, és hipp-hopp négyfelé vágja. „Ha kicsit később lenne, most egészben sült aranydurbincsot vagy egy tonhalsteaket rendelnék – de bocsánat, egy igazi étkezéshez egyszerűen túl korán van.” Este hét óra van, amikor ezt mondja. Gyakran ilyenkor áll a színpadon.
„Többnyire drámai szerepekre vagyok előfizetve, és rögeszmés vagy gyilkos nőket játszom..., ott ritkán van szó evésről.” Az elmúlt évadban az „Eisen”-ben (Vas) a múltfeldolgozást vitte véghez mint megalázott és engedetlenül tomboló tettes, akit 15 év börtön után látogat meg először a lánya. Ez év szeptemberének eleje óta Amazonként „Penthesileaként” tombol a mezőn Heinrich Kleist azonos című darabjában. Ha Eckert éppen nem legnagyobb fizikai igénybevétellel (innen az örök éhsége!) bonyolódik bele a szerzők és rendezők által ráruházott szenvedélyekbe, akkor hódol a sajátjainak: „Az egyhelyben állás idegen számomra.”
December elején jelenik meg egy mesés CD, amelyen Andrea Eckert a kedvenc meséit meséli el („Az én meséim”). Emellett jó ideje dolgozik a negyedik filmjén – „Konrad Katzenellenbogenről, aki egykor Thomas Mann magántitkára volt, később pedig tanú a nürnbergi perekben. Katzenellenbogen ma egy lenyűgöző idős úr, a történelemmel szembeni haragos-szomorú, érthető kibékíthetetlenséggel. Los Angelesben él, és szeretném rábeszélni, hogy jöjjön vissza velem még egyszer szülővárosába, Berlinbe.” A dokumentumfilm producere Martin Kraml, Karin Resetarits EU-képviselő és új gasztronómus élettársa.
Itt zárul be a kör Resetarits „Marx” étterméig a volt bécsi vágóhidakon. „Szívesen jövök ide napközben, a nagy étkezések között, mert az étterem kellemesen nyugodt keretet biztosít a Martinnal való megbeszéléseimhez” – magyarázza Andrea Eckert. Este azonban a színésznő inkább a számára megszokott régiókban mozog. „Az előadás után az 'Una'-ba megyek a Múzeumi Negyedben. Az azért kellemes, mert a Volkstheatertől csak át kell mennem az utcán.” Emellett értékeli a könnyű, friss és termékorientált konyhát, ahol problémamentesen adhat le különleges kívánságokat („Több olívaolajat!”, „Kérem a borsőrlőt!”, „És akkor még a dupla adag salátát!”). „Amikor rendelek, az majdnem mindig bonyolulttá válik.”
Előadásmentes estéken Eckert alig hagyja el az első kerületet, ahol a lakása is található. „Többnyire a 'Salzamt'-ot látogatom, csak néhány percnyi sétára otthonomtól, és egyfajta nappali számomra. Monika Pöschl tulajdonossal évtizedes barátság fűz össze. Ezzel két kellemes dolgot is össze lehet kötni: egyrészt találkozhatok a barátnőmmel, másrészt elfogyaszthatom az egyik kedvenc ételemet – a roastbeefes salátát, amely ott a klasszikusok közé tartozik.”
A családias érzés számára, aki „szívesen van egyedül és sok nyugalomra van szüksége”, többet ér, mint a kulináris kreativitás. Hosszú napja után egy olyan helyre szeretne megérkezni, ahol jók hozzá, kényeztetik anélkül, hogy gyámság alá helyeznék, és megfelelő idő után, hosszas marasztalási kísérletek nélkül elengedik. „Nem vagyok az a fajta, aki sokáig marad valahol. Az evés valami csodálatos dolog, de ha az este kizárólag erről szól, akkor unatkozom.” Ehhez jön még, hogy Eckert alig vagy egyáltalán nem iszik alkoholt. Mert nem különösebben ízlik neki. Mert könnyen megfájdul tőle a feje. Mert ezt a „másik szintet”, amely egy bizonyos mennyiség fogyasztása után kialakul, nem is igyekszik elérni. „Inkább vizet iszom – mint egy tehén” – mosolyog –, „de nem vagyok dogmatikus. Néha megiszom egy pohár vörösbort vagy egy fröccsöt.”
Ha barátokat hív meg magához, megkéri őket, hogy hozzanak bort. Nem azért, mert túl lusta felcipelni az üvegeket a lakásába. Hanem mert fogalma sincs róla, és a tudatlanságával nem akarja senkinek elrontani az estéjét. „Tudom, hogy sok embernek egy jó vacsorához hozzátartozik egy rendes bor. Ezt tiszteletben tartom, de ezzel nem lehet terhelni. Még azt sem tudnám, hogyan tanácsolhatnának, hogy képes legyek döntést hozni...”
Az étel elkészítése kevesebb komplikációval jár, bár éppen ez a háztartásában szigorú szervezettséget igényel. „Csak két főzőlapom van” – magyarázza szórakozottan, mert sejti, hogyan fog megváltozni beszélgetőpartnere arckifejezése. Hogyan? Lehet? Két főzőlappal? Vacsorát adni?! Hat főre? Hat embernek?!
Ez egyáltalán nem probléma, mondja, ha az ember, mint ő, például ázsiai ételeket főz. Az gyorsan megy, egyszerű, és mindenkinek ízlik. A zöldséget majdnem „al dente” párolják, aztán megsütik a húst. A rizs a végén jön. Tálalás előtt röviddel a zöldség megkapja azt a két-három percet, ami még hiányzik neki.
Desszertnek ostyatorta van, azt sütő nélkül is el lehet készíteni. Az ostyát ő veszi, a csokikrém receptje hozzá a nagymamájától származik. Tökre egyszerű.
Az élvezet a visszahúzódó életet élő számára, aki a bécsi díva hírnevét inkább egykedvűen veszi tudomásul, és tudja, mennyi fegyelemmel tartozik a hivatásának, főleg privát légkörben vagy valódi távolságban játszódik le. „Mindentől jobban szeretem a napot és a tengert.” Ezért menekül, amint az idő engedi, télen Ázsiába. Balin jól érezte magát. A színek! A táj! Az utcai kifőzdék! Miközben Bécs a szürke ködbe süllyedt, ott minden napsütéses nap felkiáltójel lett. Az elmúlt szeptemberben Andrea Eckert két hetet töltött Krétán. Egy csendes helyen. Egy egyszerű szállodában. Nem igényelt sok luxust a lakhatáshoz, mivel a tenger az ajtó előtt volt. Nem vágyott díszes főzőművészetre, hanem gyümölcsre, salátára és friss halra. „Ha süt a nap, akkor számomra a világ aranyozott.”