A-La-Carte

Vad idők (2013/2)

Nyúlvér-jégkockák, szalonkabél pirítós kenyéren és szarvasfül-saláta kumkvattal: ami a vadat illeti, még sokáig nem fogunk unatkozni. A jövő csak most kezdődött el.


Szöveg: Anna Burghardt Fotók: Philipp Horak

„Mi vadak vagyunk!” Vagy, kevésbé bulvárosan fogalmazva: Ausztria gasztronómiája a helyi vadak sokszínűsége és választéka révén nemzetközileg különleges helyet foglal el. A Steirereck séfje, Heinz Reitbauer így fogalmazza meg az előnyt: „Franciaországban teljesen kész vannak a vadunk minőségétől. Lehet, hogy nekik van vadszárnyasuk, de az összes többi vad olyan minőségű, amit mi már át sem vennénk. Mi magunk öt éve extrém módon hajtunk a vadra. Egyszerűen azért, mert a nemzetközi vendég alig ismeri.” Andreas Senn, a kitzbüheli Heimatliebe séfje olyan külföldi vendégekről számol be, akik már napokkal az érkezésük előtt felhívják, és megkérdezik, van-e vad az étlapon, mert azt hallották, Ausztriában feltétlenül vadat kell enniük. És ezzel valószínűleg nem a százéves kőszáli kecske ragujára gondolnak, az obligát vörös áfonya és narancsszelet temetkezési duójával.

Az új osztrák vadkonyha másként hangzik: májusi őzbak pekándióval, naspolyával és retekkel a Heimatliebe-ben. Vadkacsa gyöngyárpával, tyúkegyökérrel és tomatillóval a Steirereckben. Fácánmáj-sajt Gruyère-rel, karamellizált hagymás mustárral és birsalmával a bécsi negyedik kerületi Freiwildben. „Az elfogadottság ma már nagyon nagy” – mondja Heinz Reitbauer. A vadhús legalább a csúcsgasztronómiában megszabadult a „hautgout” (erős vadíz) hírnevétől, a fácán például ősszel a Steirereck leggyakrabban rendelt étele. A vendégek körében tapasztalható népszerűség nemcsak a konyhafőnökök kreativitásán múlik, akik elmozdulnak az örökös kombinációktól, és ma már pisztáciával és turbolyagyökérrel szervírozzák a foglyot, vagy vaddisznót édesköménnyel, kumkvattal és céklával. Az új elfogadottság az ipari állattartással szembeni növekvő fenntartásokból is fakad – a vadhús esetében pedig a tudatos élvezők jó helyen járnak. Már a városi rétegekből származó vadászvizsgázók száma is sokat elmond: Bécsben például tízszer annyian vannak, mint tíz évvel ezelőtt, köztük egyre több nő és nem kevés vegetáriánus. A vadhús melletti egyik fő érv ma: több szabadtartás nem létezik. Az állatok nem a gyógyszeripart éltetik, hanem azt eszik, ami éppen trendi a mi tányérjainkon is, vagyis az erdő és a rét legjavát. Az őz és társai – ha szakszerűen lövik ki őket – stressz nélkül pusztulnak el, mivel a lövedék gyorsabban ér oda, mint ahogy a vad meghallhatná a lövést. A hús sovány. És a választék nagy.

Heinz Reitbauer szerint a vadászok és a vadátvevőhelyek elismerésével a termelőkben is másfajta tudatosság uralkodik: „Régebben a trófea miatt vadásztak. Ma a célzásnál inkább a hús számít. Gondosabban zsigerek ki. A jó átvevőhelyek pedig nevelik a vadászokat, kevesebbet fizetnek, ha a hús kevésbé használható.” Tavaly, emlékszik vissza a Steirereck séfje, aki három vadszállítóval dolgozik együtt, első alkalommal volt érezhető igazi minőségi ugrás. Ami a csúcsgasztronómiában a vadhús tekintetében roppant fontos: a porhanyósság. Ehhez a kor döntő jelentőségű. „Három éves korig szenzációs minőségek érkeznek, ha a lövés talál, ha a vadász helyesen zsigerel ki, stb.” – mondja Reitbauer. Az ecetes vagy boros pácolástól, ami régebben szokás volt a nemkívánatos, a halál és a fazék közötti hosszú órák vagy napok eredményeként keletkező ízek elfedésére, már régen elfordultak. A hűtőlánc tökéletessé vált.

Egyes szakácsok közelebb állnak a vadhúshoz, mint mások. Például, ha valaki vadász a családban. Akkor van esély a belsőségekre is, amelyek hagyományosan a vadászat kiváltságai. Johanna Maier például maga is vadász, férje, Dietmar szintén újra és újra hazahozza az elejtett vadat. Andreas Sennnek is családi kötődése van a vadhoz. A kitzbüheli Heimatliebe étterem fiatal konyhafőnöke Ladisból származik, ahol a családi vadászterület is található. Már Senn nagyapja is vadász volt, apja és testvére ma saját maguk lőtte vadat szállítanak neki: például májusi őzbakot, szarvasborjút vagy fácánt, amelyet a testvére Felső-Ausztriában cserkész be. „Én vagyok az egyetlen a családban, aki nem lövi ki, cserébe én vagyok az, aki feldarabolja.” Senn egy sikeres családi lövés esetén telefonhívást kap, és röviddel a lógatás után a ladisi otthonában maga nyúzza meg a húst (Senn már gyerekként megtanulta a vadászzsargont). Éttermének mérete – vagy inkább kicsinysége – luxus az ambiciózus vadkonyha számára: „Rövid időn belül tudok reagálni, spontán átírhatom az étlapot, ha kapok egy darabot, és még így is jut mindenkinek.” Őzszív például, amiért számos szakács sóvárog. „A családomban senki sem eszi meg, én szívesen elteszem.” Amikor Andreas Senn maga megy a vendégekhez, hogy ajánlja nekik az őzszívet, rögtön el is mesélheti, honnan származik, „ez jól jön, a vendégek szeretik, hogy a családtól jön”. Az őz egyébként is mindenki kedvence. Ő maga természetesen átélt már egy-két sokkhatást – amikor a gerinc, ami nyers állapotában egyáltalán nem látszik rajta, sütés után a szeletelésnél szétesik, „mint egy jól átsült máj, amit az ujjunkkal szétnyomhatunk. Akkor gyorsan ki kell találni valamit”. Ki kell találni új ízkombinációkat is, az őz gombával Andreas Senn szerint túl klasszikus. Az őz gerincét májusfenyő-rügy olajban sütni és lucfenyőmézzel mázazni viszont már lehet, utalásként az állatok életterére, „és mert ízvilágban egyszerűen passzol”. De még jobb, Senn konyhai logikája szerint, ha az ember fittyet hány a klasszikus kombinációkra. És az őzgerinc mellé egyszerűen fizikális-t, savanyú madársóskát és amarántot tesz.

Egy kis klasszikus viszont belefér a Freiwildben Sepp Sajovitznál. Még akkor is, ha ez sem a helyről, sem a főnökről, sem a konyhafőnökről nem látszik. Ha a gégéje alatt tetovált szakácsnak, aki saját magáról azt mondja, „Nem vagyok vadember, csak vadat főzök”, nevet kellene adnia a stílusának, ez lenne az: „modern osztrák vadkonyha francia beütéssel”. Leginkább az Altwienerhofban eltöltött ideje határozta meg. Roppant extrém vagy egzotikus kombinációkat tehát ne várjunk a Freiwildben, és mégis, Sajovitz vadkonyhája az egyik legizgalmasabb az országban. A nevetségesen pici konyhában olyan ételek születnek, mint a már említett fácánmáj-sajt, egy bűnösen finom dolog, átszőve Gruyère-rel és fekete dió darabkákkal; ennél többet nem árul el a receptből. „Ez végtelen kísérletezés volt, mire meglett a massza helyes aránya, biztosan elpazaroltam egy kiló fácánmellet.”

A Freiwildet Andrea és Peter Jöbstl, akik nyaranta a bécsi korcsolyapályát is üzemeltetik a „Sand in the City”-vel, kezdettől fogva vadhúsra tervezték. „Ez egy most kezdődő trend” – mondja Peter Jöbstl. „Az embereknek elegük van a tuningolt húsból, amit mesterségesen hizlalnak nagyra. Ami a mangalicával kezdődött, az a vadban találja meg a logikus folytatást.” Eleinte a barátok fenntartásokat fogalmaztak meg a koncepcióval szemben: vajon Ausztriában a vadat nem kötik-e hagyományosan túlságosan az őszhöz? „De ez egyáltalán nem igaz. És a vendégek reakciói mutatják, hogy ráéreztünk valamire.” A főnökök által kitalált Freiwild-féle vad-fókusz Sajovitz konyhafőnöknek is nagy szívügye, bár a vegetáriánusoknak is mindig van valami, valamint „Bécs legjobb bouillabaisse-e”. „De hát nem Freitofu a nevünk.”

Sajovitz minden hónapban új étlapot ír. És ehhez nemcsak a szokásos darabokat választja ki, hanem májusi őzbak-pofát vagy szarvasborjú-szívet is. „Őzgerincet bárki tud.” Fűszerezéshez nagyon szívesen használ római köményt, az őz fenyőrüggyel viszont már túl sokaknál van. „Ez nem az én utam. Az olyan ételek sem, mint az őz a saját eledelével.” Helyette olyanok, mint a „Gamsjava legjava kumkvattal, csicsókával és siitake gombával”. „Alig valakinek van Gamsja a kínálatában.”

Hentes fiaként Sajovitz egész állatokat is gyorsan szét tud bontani – „egy őzhöz húsz perc kell, aztán minden szépen elrendezve ott hever”. Miután a konyhai kapacitások a Freiwildben eléggé korlátozottak, és Sajovitz mellett az ugyanilyen vékony Alexander Lintner másod-konyhafőnöknek is el kell férnie, készre darabolt árut is használnak. „A logisztika egy kicsit nehézkes lenne, ha még egész őzek is benépesítenék a konyhát.”

Apropó egész őzek: a konyhafőnökök hiányolják, hogy a mai szakácsképzésben senki sem tanulja meg az állatok szétbontását. Kivéve, ha a tanulónak szerencséje van olyan szakácsnál tanulni – lásd Johanna Maier, Andreas Senn vagy Heinz Reitbauer –, akik szoros kapcsolatban állnak a vadászattal. Vadászoktól kapnak ugyanis egész állatokat.

A feldarabolással a burgenlandi Max Stieglnek a tavasszal az étlapon szereplő madaraknál nem kell törődnie: erdei szalonkáit egészben szervírozza, a hosszú csőrű fejével együtt. A vándormadarakat, amelyeket nálunk csak korlátozottan szabad vadászni, ellentétben például Észak-Spanyolországgal, ahol a szalonkát gyakran készítik el, Stiegl különböző környékbeli vadásztársaságoktól kapja. Kopasztatlanul. A madarakat – miután természetesen megfosztották tollruhájától – a sütőben nagyon rövid ideig, nagyon magas hőfokon sütik. „Aztán kivesszük a szalonka-piszkot, azaz a beleit. A gyomrot kidobjuk, a többit felaprítjuk, és salottával, libamájjal és tojássárgájával rántottának sütjük. Sokan tesznek hozzá konyakot is, mi nem.” A kizsigerelt szalonkát készre sütik, a szalonka-piszok pirítós kenyérre kerül, és a vendégeknek egy-egy egész szalonkát szervíroznak a kis pirítóssal együtt. „Idén 82 szalonkát kaptunk, kettő maradt még, lefagyasztva.” Érdekes módon a vendégei mind tudják, hogyan kell szalonkát enni, meséli Stiegl: mint a tankönyvben, úgy ülnek ott, és legvégül a hasított fejet szürcsölik ki – az agyvelő a szalonka-piszokhoz hasonlóan csemegeként számít.

Ez a gyakorlat olvasható a sok történelmi szakácskönyvben is, amelyeket a Tulbingerkogel séfje, Frank Bläuel és apja, Friedrich Bläuel összegyűjtöttek. Amikor Frank Bläuel olvas belőlük, nyilvánvalóvá válik, milyen jelentősége volt a vadnak még egy évszázaddal ezelőtt, milyen sokféle vadállatot készítettek el a felsőbb rétegek konyhájában, és hol leselkednek számos receptötletek a vadkonyha jövőjére: Pacsirtasalátát egy fogáson belül, mintegy nagy fogásként mandulás fánkkal és csokoládéaszpikkal szervíroztak, vagy madársalátával (galambbegysalátával) és szardíniával. Szarvasfüleket (a füleket) szerecsendió-virággal és citromhéjjal pároltak, vagy ragut főztek belőle, nyelvvel és lábakkal, és morzsát meg spárgát tálaltak hozzá. Nyúlfül-saláta is volt valamikor valahol – „azt kipróbáltuk, egyáltalán nem rossz, de minek?” – meséli Bläuel, aki a Hotel Tulbingerkogelben rendszeresen hív meg Diners Historiques-re, ahol a későbarokk ételeit tálalják fel egy nagy asztalnál – vadat is. A süketfajdról a autodidakta kulináris történész tudja jelenteni, hogy az élvezhetetlennek tartott, de szívesen vadászott madárhoz fantáziarecepteket találtak ki: „Süketfajd portói borban, amibe fácán van töltve, ami fogollyal van töltve, ami fürjjel van töltve. És ott áll mellette: Akkor nyissa ki szélesre az ablakot, és dobja ki a süketfajdot, az élvezhetetlen marad.” Ami Frank Bläuelt újra és újra szórakoztatja.

Könyveiből azt is tudja, hogy az örökös narancsszelet a vadhoz valószínűleg előző évszázadok maradványa, amikor az őzgerincet narancssalátával szervírozták. Mellesleg, minél magasabban volt egy állat a földtől, annál nemesebb volt a megítélése. „A földről jött a rossz – akkoriban tudták, ha a róka egyszer rávizel az áfonyára, az ember galandférges lesz.” A szárnyas vadat ezért tartották a legnemesebb vadnak, és a köznép számára tilos volt. A szarvas is jó volt még, de minél alacsonyabb termetűek voltak az állatok, annál érdektelenebbek voltak. „A nyulat nemesnek nem tartották.”

A nyúl, miközben például a fácánban mindenki meg tud egyezni, ma is külön téma. „Egy mezei nyúl mindig mezei nyúl marad, annak van a legintenzívebb vadíze” – mondja például Andreas Senn. Régebben a húst íróba áztatták, hogy az erős aromát enyhítsék. „A nyúlhús majdnem fekete, sötétebb, mint egy galambé.” Heinz Reitbauer is azt mondja, hogy a mezei nyúl a legmarkánsabb vad egyáltalán – „a különbség a nyúl és a házinyúl között olyan, mint éjjel és nappal, az két teljesen ellentétes világ”. Mégis, vagy éppen ezért, a mezei nyúl válla az abszolút kedvenc ízei közé tartozik. A nyúlban az érdekes Reitbauer számára nem utolsósorban az, hogy a pörköltféleségeket saját vérrel kötik. „Ez az íz egy külön dimenzió.” A nyúl vért a vadhúskereskedő szállítja. „Kis adagokban lefagyasztjuk. A vért egészen az utolsó pillanatban keverjük a nyúlpaprikásba, aztán köt, nem szabad többé hevíteni.” Hogy a nyúl vér szerepel-e a steirereck-tipikus információs kártyákon is, amelyek minden étel mellé járnak? „Persze.”

A téma, miszerint „az őz fenyők között ugrál és közben vargányát és áfonyát nassol”, Reitbauer számára már éppoly kevéssé érdekes, mint Andreas Senn vagy Josef Sajovitz számára. „Ez ugyan teljesen logikus, de valahogy tíz éve kipipáltuk.” Inkább olyan ízkombinációkon gondolkodik, amelyek megfelelnek az adott vad ízének. A citrusféléket a vadhoz nagyon izgalmasnak találja, és általában az erőset. Vagy olyan éteri összetevőket, mint a narancsvirág vagy a levendula, amelyek kiegyenlítik a vad néha tompa, fás jegyeit. A fácánnál, amely Reitbauer számára „a legnőiesebb az összes vadszárnyas közül – selymesen finom, lágy vadízzel”, az ízek keresésénél természetesen jobban kell vigyázni. És feltétlenül csonttal együtt kell sütni.

Az elmúlt években Heinz Reitbauer új elkészítési módot talált a vadhoz: a párolást, például a már említett narancsvirágok felett. „Azért csináljuk, mert fiatal, zsenge állatokkal nagyon jól megy, és azért is, mert egyébként sosem csinálják.” Legtöbbször párolásnál levelekbe csomagolja a vadat, például olyanokba, mint a mustárkáposzta, amelyek némi csípősséget hoznak magukkal. Vagy a vöröses kerti labodába. „Miért csomagoljuk a vadat levelekbe? No, párolás után a hús természetesen nem néz ki olyan jól, tehát kell egy másik burok.”
A Steirereck séfje azonban a vadak terén nemcsak párolóvá, hanem költővé is vált: hogy elcsábítson egy szállítót, hogy az a legáhítottabb darabokat neki tartogassa. Ez pedig, amikor Reitbauer az SMS-forgalom mélyén végre eredményre jutott, így hangzik: „Advent, advent, egy őzszív elszaladt – remélhetőleg hamarosan hozzánk.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!