Ha leereszkedünk Matthias Warnung új borospincéjébe, az az érzésünk támad, mintha egy bálna gyomrába kerültünk volna. Sötét van, csupán néhány mezítelen izzó biztosít homályos fényt a szőlőskertek alatt húzódó, tágas boltívben.
Az új pince valójában egyáltalán nem új, hanem 400 éves. Warnung nemrég vásárolta. Kincs, ahogy ő mondja. Láthatóan jól érzi magát a régi falak között – a legtöbb kollégájával ellentétben ő nem akar új, ultramodern termelőhelyet, hanem a meglévő struktúrákat akarja hasznosítani. Nem egy csúcstechnológiára alkalmas hely, de a borász ezt amúgy is nélkülözni tudja.
„Itt nyugalom honol”, és ez a legkedvesebb számára. Arca vékony és sápadt – nyilvánvalóan sokat töltött itt lent az utóbbi időben. Még nincs minden kész. Olyan ember, aki nem szeret sokat „totojázni”, ahogy ő nevezi, inkább a meglévőből hozza ki a legjobbat. Pragmatikus.
Ami nem látványosnak hangzik, az valójában egy sikertörténet: tíz éve, alig 22 évesen csatlakozott a vállalkozáshoz, és ma az etsdorfi borász a nemzetközi naturbor-szcéna állandó szereplője. Borai szerte a világban megtalálhatóak. Nem csinál belőle nagy ügyet. Matthias Warnung nem az az ember, aki szerepelni akar, de nem is egy csendes különc. Nyitottnak, természetesnek tűnik, és fiatalsága ellenére egyfajta nyugalmat sugároz.
Nem az az ember, aki hagyja magát stresszelni: nincs okostelefonja, és hiába keresünk weboldalt is. Számos kereskedőjének a meghívásait többnyire udvariasan visszautasítja, nem tartja a borász legfontosabb feladatának, hogy folyamatosan a világot járja. Inkább kimegy a szőlőbe.
Warnung a saját ritmusában dolgozik, a saját elképzelései szerint. Ezek pedig gyakran egészen mások, mint amilyenek a borászoknál szokásosak: a terjeszkedés helyett szőlőterületeket akar eladni, hogy számára megfelelő méretre csökkentse azokat. Még akkor is, ha éppen csak tizenkét hektárt művel.
Minden munkafolyamatban részt akar venni. A szüretnél is majdnem mindig kint van az embereivel. Jól ismeri őket, és tudja, milyen fontos motiválni őket. Ha elrontják a szüretet, a szőlőben végzett egész munka hiábavaló volt. Ha viszont megfelelő a minőség, akkor már nem kell manipulálni semmit. Hiszen minden ott van már.
Előnyben részesíti a nagy, tartós fahordókat: „Ezeket örökké lehet használni, és még mindig adnak át cserzőanyagot a bornak” – mondja, és megvereget egy 50 éves hordót, mintha egy szeretett ló lenne. Izgalmasnak találja a fa anyagát. Az beszél a borral.
Azt művelik, ami a szőlőskertekben mindig is termett. És ezek nemcsak rizling és zöld veltelini, hanem a közönséges olaszrizling és kékfrankos mellett olyan esélytelenek is, mint a Müller Thurgau és a Blauer Portugieser – mindenki által megvetett szőlőfajták, amelyektől a szakértők minden osztályt megtagadnak. Fajták, amelyek általában olcsó tömegtermékként végzik a kétliteresben, vagy rögtön ki is irtják őket. Warnungnál viszont csúcsformára futnak: az ő portugiesere több mint 60 éves tőkékről származik, amelyeknek a legjobb biológiai kezelést biztosítja. „Nem értékelem a szőlőfajtákat” – mondja. „Ha minden energiámat a szőlőskertekbe fektetem, miért ne válna valami jó belőle?”
Sőt, valami nagyon jó is lett belőle: egy gyengéd, visszafogott vörösbor, amely semmiképpen sem egyszerű – csak finomabb szövésű. A sokrétűség a részletekben rejlik, a nagyság a finomságban. Warnung ezt szereti a fajtában. Nem kell semmit sem felturbózni.
A régi szőlőültetvényeket tőkeként látja. Ha nem feltétlenül muszáj, semmit sem irtanak ki. Inkább maga ültet újra nemesvesszőket – természetesen régi ültetvényekből. Hisz a hagyományos szőlőműves mesterségben, nem szentimentalizmusból, hanem azért, mert egyszerűen működik. „A régi tudás sok tekintetben elveszett, mert a gazdák a technika és a kémia elterjedésével lemondtak a felelősségről, és ezzel a képességről is, hogy maguk gondolkodjanak” – véli.
A Müller Thurgauhoz is előítélet nélkül áll. Szereti a szőlőskertet. A pincében gyengéd héjon erjesztést kap, ami egy csipetnyi cserzőanyagot és fűszerességet ad neki. Semmi sem fedheti el a lényegét. Ez van, ami van. És ez jó.
Mégsem látja magát a diszkriminált fajták megmentőjének, azok egyszerűen csak ott vannak. A nemzetközi piacokon amúgy sem érdekli senkit a szőlőfajta. A bornak jónak és izgalmasnak kell lennie, és karakterrel kell bírnia; függetlenül attól, hogy Rieslingről vagy Müller Thurgau-ról van-e szó. A szőlőfajták tipikussága körüli felhajtás amúgy is idegesíti: „A végén úgyis többnyire úgy készítik el őket, hogy mind egyforma ízű legyen” – véli.
Borai spontán erjednek, semmire sem kényszerítik őket, és a lehető legszabadabban hagyják őket. Az elengedés számára tanulási folyamat volt, mert ő maga nagyon pedáns. De a naturbor nem a kontrollmániásoknak való. Késznek kell lenni arra, hogy az ember néha kiengedje a gyeplőt a kezéből, hagyja a borokat a saját útjukon járni, és ne avatkozzon be korrigáló módon, ha nehéz időszakon mennek keresztül: „Leszoktam arról, hogy állandóan kóstoljam, az csak idegessé tenne” – árulja el a kontrollkényszer elleni receptjét.
Egy olyan hozzáállás a borhoz, amit meg kellett tanulnia. Az iskola után Markus Hubernél dolgozott, akit akkoriban hazai tehetségnek tartottak. Télen utazgatott. Főleg Dél-Afrika formálta. Swartlandban kötött ki Craig Hawkinsnál, a naturbor-szcéna ma ünnepelt sztárjánál. Ő akkoriban vette át apósáéktól a borászatot, és a forradalom zászlaját tűzte ki: biológiai művelés és alacsony beavatkozás a pincében. Warnungnak a jó és rossz borokról alkotott képe fenekestül felfordult. Amit a borásziskolában tanult, az itt már nem volt érvényes. Nem egyszer kérdezte magától, mit is csinálnak ott tulajdonképpen. Aprólékos tervezés helyett improvizáció uralkodott – kihívás a fiatal borásznak. De Hawkins szenvedélye volt az, ami megfertőzte. Folyamatosan kóstoltak és szenvedélyesen vitatkoztak a borokról. Ha előtte csendes karakter volt, Dél-Afrikában kényszerítve lett a megnyílásra. Az akkori nyitottsága megmaradt.
Hat telet (ott nyár és szüreti időszak) töltött még Craig Hawkinsnál, végigkísérte a régi borászat hanyatlását és a Testalonga, az új üzem születését. Utána még Tom Lubbénál dolgozott Matassában, aki szintén a naturbor-szcéna egyik gurujának számít.
Megfelelően feltankolva, az atyai üzemben eközben egy saját borvonalat alapított. Két régi ültetvényt bérelt, és már a debütáló évjáratával ámulatot keltett: egy héjon erjesztett és egy hagyományosan érlelt zöld veltelinivel, amelyek feltárták, milyen karcsú és filigrán tud lenni a fajta anélkül, hogy veszítene a szerkezetéből. Egy stílusirányzat, amely azóta is végigkíséri – egyenes vonalú borok szigor nélkül, gyengéden és határozottan. Borok, amelyek semmit sem kényszerítenek ki, amelyek önazonosak és mégis lebegnek.
Kint biológiailag dolgozik, bent takaréklángon: a szőlőt egészben préselik vagy héján erjesztik – spontán módon. Utána jó ideig a seprőn maradnak, anélkül, hogy zavarnák őket. A seprőn a bor mindent megkap, amire későbbi élete során szüksége van. Szűretlenül, minimális kén mennyiséggel palackozzák őket.
Az egyedi dűlős borok, a színe-java mellett vannak nem kevésbé tehetséges, etsdorfi helyi borok is, ám a nevet nem tüntetheti fel a címkén. Első borai nem feleltek meg az ellenőrző bizottság elvárásainak, ezért nem sorolták őket „minőségi borok” közé. Ez ilyen minőség mellett meghökkentő lehet, de Matthias Warnungnak ezzel nem kell törődnie. Borait enélkül is eladja, sőt, mostantól önként lemondott az ellenőrzési számról is. Egyszerűen „Espere”-nek nevezi őket, tehát Etsdorf régi neve után.
A Grüne Veltliner Espere a japán filézőkés finom pengéjével rendelkezik. Ereje a finomságában rejlik. Ugyanezen a néven van egy egészen kivételes Zweigelt Rozé is, egy nagy vörösbor szerkezetével – természetesen annak túlzó gesztusai nélkül.
Tulajdonképpen tetszik neki az Espere elnevezés, emlékeztet a francia „j’ espère”, azaz „remélem” szóra – hiszen minden új évjárat magában hordoz egy reményt.