Közönséggyalázás? A színház halott! Miért is kellene 2023-ban még gyalázni a közönséget? Vajon a koronavírus, a világszintű streaming-konkurencia és az üres székek után nem inkább vörös szőnyeget kellene teríteni a közönség elé? Korántsem. Mert ami ebben a gyors és dühödt látványosságban először a színház fejéhez vágódik, az végül egyet mutat: a színház, azok mindannyian vagyunk, mindig, akár akarjuk, akár nem!
A Nestroy-díjra jelölt siker, a VIEL GUT ESSEN után most itt a Kreisky kultuszzenekar köré épült indie-rock-színházi csapat második része – a Nobel-díjas író 60-as évekbeli botrányos szövegének mai olvasata.
Zene: Michael Mautner és Kreisky
Szereplők: Tanja Raunig, Franz Wenzl és Kreisky
Kórus: Anna Hauf, Anita Rosati és Berenike Tölle
Rendező: Matthias Jodl
Handke „Közönséggyalázás” című darabja
A Közönséggyalázás Peter Handke színműve. Egy felvonásból áll, nem játsszák, hanem mondják („beszélő darab”), és 1966. június 8-án mutatták be Frankfurt am Mainban, a Theater am Turm színházban, Claus Peymann rendezésében.
Handke első beszélő darabja az 1960-as években uralkodó színházi formák és témák elutasításának kifejezése. Különösen éles ellentétben áll Bertolt Brecht epikus színházával és annak dokumentarista-didaktikus megközelítéseivel. Handke célja az volt, hogy ösztönözze a gondolkodást magáról a színházról. Érdeklődésének középpontjában különösen a színházi előadás során a színész és a közönség között zajló folyamatok álltak.
A Közönséggyalázás a következő sorokkal kezdődik:
Nem fognak színjátékot látni.
Nézelődési vágyuk nem lesz kielégítve.
Nem fognak játékot látni.
Itt nem fog játszódni semmi.
Négy névtelen, különösebb jelmez nélküli személy lép színpadra, és közvetlenül a fényben ülő közönséghez szól: Mi csak beszélünk. Ezzel már el is mondták, hogy a darabnak nincs klasszikus értelemben vett cselekménye. Sokkal inkább a színházzal való foglalkozás a cél. A darab további részében a színészek először reagálnak a közönség esetleges egyéni érzéseire, és közvetlenül hozzájuk szólnak, anélkül azonban, hogy sértegetnék őket.
A tényleges közönséggyalázással, amely csak a darab utolsó részét képezi, a színészek előzetes ígéretük szerint egyfajta közvetlenséget kívánnak létrehozni: a közönséget mindenféle kellemetlen dologgal illetik, amelyek nem kis része konkrétan a fiatal német történelemre utal 1933 és 1945 között, például háborús uszítók, alsóbbrendűek. A gyalázkodások után a színészek jó éjszakát kívánnak a közönségnek, és hangos tapsot hallatnak.
