A-La-Carte

Ízlés szerint (2011/2)

Oly természetes, közvetlen, talpraesett, olyan gyors észjárású! Amit Németország legnépszerűbb tévés szakácsa és élő show-kedvence egy beszélgetésbe sűrít, az rászolgál a hírnevére: Tim Mälzer egy két végén égő rakéta.


Ízlés szerint

Szöveg: Ro Raftl Fotók: Peter M. Mayr

Tűz! Szerinte egyszerűen a jellemében van, hogy „égjen“.

Azt mondja: „Mindent, amit csinálok, nagy mennyiségben teszem. Nem tudok csak egy pohár bort meginni este. Ha bor, akkor két üveggel!“ Ezért „iszonyúan nem szeret étterembe járni“, mert az mindig „a tömés kategóriájába megy át“. A munkával is ugyanígy van. „Végül is nagy móka! Fogalmam sincs, mit csinálok, de mindent szabad csinálnom“ – játssza a szerényt lazán Németország legnépszerűbb tévés szakácsa és élő show-kedvence, aki több mint kétmillió szakácskönyvet adott el. Olyan természetes, talpraesett és gyors észjárású, amilyen Tim Mälzer, hogy már-már kacérnak hat, amikor nagy gyerekként állítja be magát, aki naivan, kék szemmel járja a világot. Most 40 éves, és: „A projektjeimnek elég nagy a becsapódási ereje, és mindig fennáll a veszélye, hogy a határaimat súrolom.“ De: „Ritkán égettem meg a kezem.“

A negatív tapasztalatok természetesen hozzátartoznak.

„Az 1000 négyzetméteres hamburgi „Bullerei“ étterme pénzügyeihez partnerei és hozzáértő tanácsadói vannak, „különben a csőd szélére kerülnék. Egy jó csatár sem áll a kapuban, hogy védjen. Kockáztatni kell egy kicsit, nem pedig előre a kudarcokon morfondírozni: „Nem kell halálmegvető bátorsággal rendelkezni, de tudunk örülni, mielőtt aggódnánk.“ A bika-nyugalom maradjon a külső kereteken belül. Szemben az „érzékeny lelkű“ Mälzer azon hajlamával, hogy állandóan kérdőre vonja önmagát. Például megtanulni elviselni a kritikát anélkül, hogy padlóra kerülne, ahogy azt néhány munkatársánál látja, akiknek egy vendégpanasz után el van rontva az estéje. Míg mások csak megfordulnak és azt mondják: „Egy idióta, gőze sincs semmiről.“

A legdurvább persze a médiavilág brutalitása. Csoda? Mälzer „Schmeckt nicht, gibt's nicht!“ című műsora 2004 óta fut a VOX-on, Németország legsikeresebb főzőműsoraként ragyogott, 2006-ban elnyerte érte az „Arany Kamerát“, „Born to Cook“ I. és II. könyve úgy fogyott, mint a cukor, (első) hamburgi étterme, a „Das weiße Haus“ pedig akár nyolc hónapos várólistával működött. Nem elég ennyi, Mälzer az estét kitöltő „Ham'se noch Hack“ című élő műsorával 35 városba látogatott el. Teltház! Összesen 60.000 látogató. Média-hype!

„Ezzel az intenzitással meg kell tanulni bánni“ – mondja ma már nyugodtan. Azután a meghatározó tapasztalat után, hogy „mint egy főző zsebkendő“ folyamatosan, pozitívan vagy negatívan, minden elképzelhető témáról faggatták, és ami még kimerítőbb volt, mindenki bírálta – „mint művészt, mint hülyét, mint bunkót, mint kedveset, rokonszenvest, teljesen lehetetlent. Állandóan próbáltam magyarázni a rólam kialakult képet, és közben ezer félelmet főztem ki. Meg szabad vallanom, hogy nem vagyok tökéletes? Természetesen túl sokat is ittam – a kiégésig.“

Igen, négy éve – hopp, a kamera előtt, a „Born to Cook“ felvétele közben összeomlott! Még tovább dolgozott volna, de a VOX csatorna pihenőre ítélte, így elment egy svájci klinikára, hogy aztán mint Főnix a hamvaiból, még magasabbra szálljon. „A kiégés“ – mondja komolyan – „egzisztenciális tapasztalat volt. Életem legfájdalmasabb és legjobb időszaka. Szerencsére ez a pofon ilyen korán jött. Még volt elég időm és erőm sok mindent revideálni.“

Egyensúly. Egy ideig ritkán jelent meg a tévében és interjúkban – bár Mälzert 2008-ban a madridi televíziós csúcstalálkozón a világ hét legfontosabb tévés szakácsa közé választották, a Radio Regenbogen a „év médiaemberének“ nyilvánította, és ráadásul elnyerte a Live Entertainment Awardot az „év legjobb élő show-ja“ kategóriában. Viszonylag ritkán. Főleg Nina tekintetében, akivel nyolc éve vannak együtt. Nem, nyilvánosan már nem lépnek fel együtt, nem akarják a „Marianne & Michael-szindrómát“ kiszolgálni. A tömegek kedvence szinte álmodozva mosolyog: „Először akkor csókolóztunk, amikor ő 18 volt, én meg 20. Egy ilyen lakk-bőr üzletben dolgoztunk a Kiez-en. De akkor még akart egy másik pasit. A legjobb női barátom lett, de a csupasz hasamhoz nem nyúlhatott volna. Az erotikus potenciál érintetlen maradt. Egészen addig, amíg aztán mégis engem akart.“ Most van egy kis házuk Mallorcán, délkeleten egy természetvédelmi területen. A tiszta, magányos természet mint elengedhetetlen ellensúly a kapkodással szemben. Gyerekvágy? „Ő igen. Nem vagyok benne biztos, hogy a saját véremnek kell-e továbbadnom az értékeimet. Hogy nem inkább egy helyet kellene-e teremtenem egy nevelőcsalád számára. Nagy tisztelettel vagyok a felelősség iránt, aminek pillanatnyilag sem mentálisan, sem érzelmileg nem tudnék megfelelni.“

Nem mondja ezt véletlenül: a „Szezám utca“ számára 13 epizódon át főzött négy eleven gyerekkel. A Szövetségi Élelmezési Minisztériummal együtt felügyeli a „Konyhák a német iskoláknak“ projektet. Felelősségre int: „Az iskolai étkeztetésen nem szabad spórolni.“ Az „örökös költségvitát“ ezzel a kemény mondással hárítja: „Ha valaki mindenáron konzervtápot akar adni, szerezzen be egy kutyát, de ne egy gyereket.“ A „közös rituálét“ azonban nagyobbra értékeli, mint a teljes értékű étrendet. Ezt bizonyítja is: egy brémai iskolában egy héten keresztül végigvitt egy koncentrációs és teljesítményfokozó projektet. „Rendszeres, közös étkezéseket vezettünk be, és engedélyeztük a vízfogyasztást az órák alatt. Ezen a héten belül a koncentrációs teszteken több mint 25 százalékos teljesítménynövekedést értek el. Az iskola igazgatónője elmesélte nekem, hogy az iskolai étkezde bevezetése óta a fizikai összetűzések száma jelentősen csökkent.“ Ez a Zeit magazinban állt. A második bizonyítékot nemrég tapasztalta meg saját bőrén: két hét Hollandián, Franciaországon és Svájcon át tartó szóló kulináris utazás után először evett újra barátokkal Olaszországban egy tésztát: „Nem volt annyira hű de jó, de számomra a legnagyobb élvezet volt 14 nap egyedül evés után.“

A barátok nagy jelentőséggel bírnak a szenvedélyes vendéglős életében, aki az érettségi után szívesen tanult volna építészetet, de már nem akart iskolába járni, helyette úgy döntött, szállodaigazgató lesz, és útközben fedezte fel a főzéshez való tehetségét. Például Jamie Oliver, akivel Londonban a Gennaro Contaldo olasz éttermében főzött, „amikor még lövésünk sem volt a dologról. Gennaro határozta meg a főzésem alapvető irányvonalát, az olaszos stílust, amely a terméket előrébb helyezi a mesterségbeli tudásnál.“ Oliver készítette fel a karrierre, mert: „Amikor néhány évvel később Gennaro teraszán ültünk, Jamie már kiadta az első könyvét és tévézett. Meghívott egy műsorba – és le voltam nyűgözve! Egy német főzőműsor sem volt ilyen élénk. Amit ő vitt bele, az energia volt.“ Az RTL ajánlatát Oliver műsorának 1:1 másolatára Mälzer visszautasította: „De három hónappal később jött a VOX. Most Jamie-vel vidáman sms-ezünk egymás mellett elbeszélve. Nincs idő...“

Orra a szélben. Tim Mälzer az összeomlása után is tovább ég. 2009-ben egy kicsit kevésbé hektikusan lépett a következő nagy körbe. Áprilisban indította új műsorát az ARD-n „Tim Mälzer kocht“ címmel, júliusban nyitotta meg a „Bullerei“-t, 2010-ben pedig megfontoltan ráadott még pár lapáttal: a négyrészes ARD-dokumentumfilmmel, az „Essen ist Leben“-nel, egy KAI késkészlettel és egy szakácskönyvvel, amelyet a század szakácsával, Eckart Witzigmannal közösen készített. Szerelem volt első látásra, amikor Witzigmannal a müncheni Viktualienmarkton találkozott: „Regionális játékos találkozik a Bajnokok Ligája-sztárral. Így mentem oda. Egy vakteszt volt, bio és nem bio, és a csoda: Eckart, aki szerintem minden kritikán felül áll – csak tisztelet! – végighallgatta. 45 éve benne van, és mindig nyitott az új fejlesztésekre. Nem ítélkezik, foglalkozik vele. Olyan nagyszerű találkozás volt. Szemmagasságban, de nem hülyén.“ A fiatal csillag önfeledten áradozik: „Ő az alkotás minden gyökere. Az ételei három órányi elkészítést igényelnek, az enyémek 20 percet. Oké, néha négy órán át is pepecselhetek egy előétellel, de az már olyan, mint a meditáció. Eckart a tökéletes receptet keresi, én a megfelelő pillanathoz a megfelelő ételt.“

Őszintén: „Idegesít némelyek felhajtása az étel körül.“ Mälzer a „Bullerei“-jét legszívesebben „Pizza nélküli pizzériának“ nevezi, az „olasz a sarkon“ emberbarát koncepciója szerint. Nem szívesen hallja az „étterem“ megnevezést a 90 alkalmazottal működő mega-csarnokra, ahol a konyhafőnök, Tom Roßner természetesen régi jó barátja. Azt akarja, hogy a bolt működjön, „pénzt keressen“, nem vágyik „csillagokra“ („talán nincs is tehetségem csillagos szakácsnak lenni“). Magyarázza: „Sok pénzt költök ételre és italra, de a barátaim inkább kevésbé kötődnek a vendéglátáshoz, szívesen fektetnek 14 eurót egy gin-tonikba, de nem egy főételbe. Értik a jó tésztát, a párolt húst, a bécsi szeletet, de aligha a mogyoróvajban párolt Maine-i homárt bükkfataplóval, csillagászati árakon. Sok hírességnek főztem már, az angol királyi családnak is, mégis inkább konyhafőnöknek látom magam – és a legszívesebben mégiscsak azoknak főz az ember, akik közel állnak hozzá.“ Mälzer elutasítja a dogmatizmust. A százszázalékos elkötelezettség vallásháborúit. (Egészséges, teljes értékű, bio, minden szép és jó, de azok a megvető pillantások, amikor a szupermarketes szatyorral bement az reformüzletbe: „Úgy éreztem magam, mintha bolti lopást követtem volna el!“ Most inkább előbb bemegy a bioboltba. Tanulékony.) De mindenekelőtt többet akar tanulni az élelmiszer-termelésről. A kenyérsütésről, ahol a jó, friss kenyér gondolata elragadtatja: „Az illat, az íz, az uzsonna – vajjal, cukorral, olívaolajjal, sajthoz és salátához, ezzel sok embert boldoggá tehetsz.“ Nevet új szerzeményén: méhsejteken. Ezeket Franciaországban látta, megszerezte a „Bullerei“ tetejére, „most lesz Bullerei-mézünk“. Hogy az lesz-e a legjobb, azt nyitva hagyja, egyszerűen örül a játékszernek: „Mint amikor a fazekas tanfolyamon megcsinálod az első vázádat. Szörnyen néz ki, eldől, kifolyik belőle a víz, de büszke vagy, mint a páva, mert az az első.“

Igen, és most látta először, hogyan nő a karfiol – és a kemény, erős torzsát „gyönyörűnek“ találta. Kertészként már egy ideje kísérletezik mallorcai olajfaligetében, tavaly óta azonban Hamburgban is, a helyi parcellakerti kezdeményezés úttörőjeként. Bérelt egy parcellát, bár alig gyomlált, így a betakarításnál izgalmas volt szétválasztani a gyomokat és a növényeket: „Idén már kicsit professzionálisabban vagyok felkészülve.“

A 40 éves Tim emlékszik a nagyszüleire: „Volt egy faiskolájuk“, de eloszlat minden megszépítő romantikát: „Ők a kert kőművesei, a koszos kertészek.“ Végül is megszámlálhatatlan „paraszti bölcsességet“ tanult meg tőlük szeretni. Például azt a mondást: „Nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik.“

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!