Szöveg: Werner Meisinger Fotók: rendelkezésre bocsátva
André, így szólíthatom őt az est bizalmas lefolyása után, André jól tanácsolt, jól ellátott és gondoskodóan kísért egészen a szívélyes búcsúig az immár majdnem kihalt éjszakában. Egy nagymester körültekintésével fáradozott a jó közérzetemért az órák során, és finom eleganciával gondoskodott a művelődésemről. A jó közérzet a csaknem kihalt éjszaka mélyéig, sőt még napokig kitartott, a művelődési munka sajnos nem volt tartós; senki ne kérdezze tőlem, hol fekszik Albemarle County, Oregonban, Omahában vagy Ohióban. Csak annyit tudok, O-val kezdődött. És azt is tudom, hogy ott bor terem – gyógyszererejű bor, a szív rögtön sokkal szaftosabban dobog. Ez igen hasznos volt a malac felé vezető fordulópontnál.
Az utcák a búcsú idejére szinte teljesen kihaltak voltak, mert a szigetlakók milliói mind a taxikban ültek. A taxik nagy szerkezetként zümmögtek át a városon, sárgára festve, mint mindig, de könyörtelen szívvel. Nem törődnek azzal, ha egy partra vetett ember felemelt mutatóujjal lép a szegélykőre, és azzal sem, ha kétségbeesetten a gépezet közepébe veti magát. A taxik a bennük ülő emberekkel együtt egyenletesen áramlanak, mint a Fehér-Nílus, amely nem törődik a krokodilokkal, még akkor sem, ha az egyik a parton a mancsával hadonászik, mintha fuldokolna.
Mennyire könnyű ilyen helyzetben elveszíteni a tartást, és feltűnő gesztusokkal vagy nyers hangokkal exponálni magunkat. Két módon azonban az ember megőrizheti erkölcsös önképét:
Telefon a limuzinszolgálatnak.
Séta az éjszaka fényárjában.
Sétálni! Itt egyáltalán nem a pénzről van szó. Egy nagy Ducasse-lakoma után a 12 méteres autó Excelsior-tarifája is kezelhetőnek tűnik. Ám mivel bizonyos lelkiállapotokban minden reális világ jobban hat, mint a betegesen hosszú autók plüsskárpitja, a limuzin Ducasse után csak az MTV-n edződött ifjúság számára aggálytalan. Mindenesetre a késői órákban tett séta kínálja a legmegfelelőbb alkalmat a szellemi felfrissülésre, a kulináris események átgondolása révén. Egy Ducasse-nál töltött este után erre nagy szükség van.
Az benyomások íve az akusztikus ellenvilág meditatív hangjaitól e város örök zümmögésén át a fekete szarvasgomba és a cékla ritkább variációjú Rouge & Noir (vörös és fekete) egyszerűen boldogító összjátékáig terjed. Felmerül a levélarany kérdése masszív formában, és a malac rejtélye is megmarad. Mennyi a sok, kérdezhetjük magunktól akkor is, ha még hajnalban is a Périgord-íz tapad a szájpadláshoz, akkor már kissé terhesen.
A gasztrozófus belső szervek szívesen elmélkednek egy kicsit. Mennyire hasznos ilyenkor, ha nem a következő háztömbben vertünk tanyát. A belső szervek hálásak minden megtett méterért, legszívesebben egészen Harlemig vagy Staten Islandig sétálnának, ami azonban ortopédiai okokból kényelmetlen. Elkényezteti őket a kor leegyszerűsített stílusa, és gyengék az erejük azzal az ízvezérelt főzési móddal szemben, amely tápértékileg sosem hagyja, hogy leépüljünk. Ezt a teljesítőképességi típust valójában újra kellene edzeni, és az ember e szándék közben még nosztalgiával emlékezik a nem is olyan távoli időkre, amikor az „Altwienerhof” még ordinált – Rudi Kellner Escoffier-menüi passzoltak volna.
New York téli levegője friss tud lenni, noha, mint mondják, Nápollyal azonos szélességi fokon fekszik. Az ember rögtön erőteljes léptekkel indul a város mélyébe, főleg, ha harminc-negyven utca áll előtte, és tegyük fel, egy kicsit felajzott az élményektől és feldobott a bortól.
Apropó, bor. Nem volt száraz este Ducasse-nál. André szelíd eszközökkel vezet el a legkellemesebb döntésekhez, például azzal, hogy így magyarázza házának általános borértékesítési feltételeit:
„Lehetne” – hagyta hatni, hogy kiemelje az izgalmakat, és maradt a feltételes módban –, „lehetne három pohárral kísérni a menüt”. Hangsúly nélkül mondta, mert erre van tréningezve. A helyes testtartás, amit közben felvesz, azonban minden ép érzékű embertársnak megmutatja, hogy ez az ajánlat nem saját indíttatásból jön ki a száján, sokkal inkább előírás kényszeríti rá.
Andrének meg kell tennie a 3 poharas javaslatot, mert kényes területen mozog. A szabadság nagy országában a szabad élvezeti kibontakozás súlyos börtönhöz vezethet manapság – és aki bárminemű élvezeti anyagot figyelmeztető jelzések, hozzáférési korlátozások vagy betegtájékoztatók nélkül tesz elérhetővé, az a kínzást kockáztatja. Vagy legalábbis a vállalkozása bukását: a McDonald’s leveszi az XL-menüket a kínálatból, mert emberölés miatti perek várhatók. A kvázi absztinens 3 poharas ajánlatot Ducasse-nál a politikai miliőnek ajánlják fel, mert kulinárisan nincs sok értelme.
Érezhető volt, hogy a mindössze három pohár gondolata nem elégíti ki Andrét. A szemöldököm némi csodálkozással kísért halk megemelése épp elég volt ahhoz, hogy haladéktalanul és kötetlen beszédben felajánlja az egyetlen praktikus eljárást: „A menüt akár öt pohárral is nagyon jól kísérhetjük. A pezsgő után.”
Így feltankolva a fényárban való sétához – valószínűleg egy hatodik pohár is hozzájött még oktatási célokból a hosszú este folyamán, a „pohár” Ducasse után 15 cl-t nyom a latban, ami 50%-kal több borélvezetet jelent a mi vidékünk degenerált poharaihoz képest – így hát fürgén vágtam neki egy híresen anonim felületű város mélyének.
Ezzel szembetűnően kontrasztos Alain Ducasse szívmeleg szigete. A város szabad vadászterületén kifejezetten szerény az érdeklődés irántad és az életed iránt – Ducasse ezzel szemben a kulturált életformák védőháza. Bizonyos értelemben exterritoriális. Ott udvariasak az emberek, ott szeretik felebarátjukat.
Húsz szerelmes a konyhában, húsz a személyes gondoskodásban, csak körülbelül, mert megbízhatóan nem számolható meg egy olyan koreografikus mozgásáramlásban, ahol egyik a másikba kapaszkodik, és mindig új emberek bájjal és kellemes mozdulatokkal végzik a szükségeseket az asztalodnál. Ez a létszám elegendő ahhoz, hogy 65 vendég számára elviselhetővé tegye az estét, és szükséges is, ha a legnagyobb ellazultság fluidumát teljes tökéletességében akarják megőrizni. A legkisebb sietség is nagyon kellemetlen lenne.
A teljes szervizkészség mellett azonban senki nem zaklat felesleges dolgokkal. Kenyérből van világos és sötét, vajból sós és sótlan, a pékmesterségbeli teljesítménybizonyítékokat és a kenyérre kenhető krémeket mellőzik. Vízből hatféle van, de azokat rögtön konkrétan meg is mutatják a palackjukban. Így nem kell hosszan elméletezni, vajon a Vogézekből származó monokróm küllemű frissítőbben öblítené-e a torkot, mint a Sziklás-hegység ősi forrásából származó színes. Ducasse-nál érettnek, felnőttnek és műveltnek tartják a vendégeket, New Yorkban is.
Ennyit az emberi találkozások általános stílusáról és az alapokról.
Behangoló falatkák is voltak, jól adagolt mennyiségben. Langyos fánkocska besamel-sajttöltelékkel a pezsgőhöz, karfiolvelouté karfiolrémmel, tépett rákkal és apró krutonnal, bájos jelzésként arra, hogy a konyha valóban üzemel. Ekkor vette észre az ízlelés, hogy megérkeztünk.
Megérkeztünk a központi helyre, ha valaki érdeklődik a bonyolult táplálkozás fejlődési szintje iránt. Alain Ducasse korunkban nagy valószínűséggel a legbefolyásosabb márka az ínyencüzletben. Nem olyan gyakran másolt, mint az El Bulli koncepció, nem olyan haladó, mint Michel Bras, nem olyan festői, mint Marc Veyrat, de pompásan kifejtve a luxusban és rendületlenül a divatok váltakozásában.
És nyomatékosan a médiamegjelenésben. Alain Ducasse folyamatos áramlásban saját médiumainak elhelyezésével maga is hozzájárul ehhez. Feltéve, hogy még aktuális: e sorok megjelenésekor 13 könyvet publikált hat nyelven, köztük a Grand Livre de Cuisine-t, a szakácskönyvek abszurditását több mint ezer oldallal és 378 eurós árral (hamarosan németül is).
Ducasse mindenhol ott van, és az éttermeiben is. Alain Ducasse nagy tehetségekkel veszi körül magát a végrehajtásban, és nem gyengül az éttermei koncepcionális vezetésében. Paul Bocuse óta egyetlen „szakács” sem tudott hasonló sztárstátuszt elérni.
A hype a szexi árazásból is fakad. Amikor a párizsi „Plaza Athénée”-ben a bárány citrommal 75 euróba kerül és a borjúpikatta répával 72 euróba, amikor a monacói „Louis XV”-ben a napi hal 86 eurón jegyzett, ami azonban a ritkább esetek, amikor az olyan költséges dolgok, mint a libamáj és a szarvasgomba nem játszanak szerepet, amikor a kaviár révén akár 276 eurós egytálételekig is el lehet merészkedni, akkor ez táplálja a kortárs szakácsművészeti alkotások értékéről és értéktelenségéről szóló diskurzust, és támogatja a Ducasse márkát bizonyos érdekes körökben.
Szabad-e véleményt nyilvánítani ilyen kalkulációról, ahogy a bulvársajtó szereti tenni? Az emberbaráti gondolatot, hogy a jövőben kihagyjuk a Ducasse-kaviárt, és helyette hajónyi krumplit veszünk a rászorulóknak, a kihalt éjszakákban tett bátor séták során nyugodtan lehetne ventilálni. Csakhogy a következő reggel úgy érkezik, mint a fogadalom utáni nap, és a program hatékony szélességű megvalósíthatósága is kétséges.
Monacóhoz és Párizshoz képest a New York-i „Essex House” egyszerű menüje kifejezetten olcsónak mondható (185 dollár), a fekete szarvasgombát ünneplő menü pedig mérsékelt árfolyamok idején a majdnem ingyen határán van (300, kerek összeg). És milyen élménydús.
Ezt írják a New York-i étteremkalauzok is. Például így: „Egy itteni étkezés határozottan élmény... Kétség sem fér hozzá, hogy az itteni vacsora olyasmi, amire sokáig emlékezni fogsz...” És aztán szeretnek gonoszkodni és olyan szőrszálhasogató mondatokat írnak, mint: „...inkább a számla mérete miatt, mint a nyárson sült csirkemell vagy a grillezett arizonai marhahús ízéért... Jó látni... de nem sietnék a visszatéréssel, hacsak nem nyertem a lottón.”
Na, na. Ahogy nekem is volt egy csirkém, ami csodálkoztatott.
A csodálkozás csak későn emelkedett fel a homályos benyomások alsóbb rétegeiből, amikor már régóta boldogan, de gondolkodva hagytam magam sodortatni a kihalt szakadékokban dél felé. Nem volt világosabb, mint valami sajátos érzésének amorf sejtése, de legalábbis az volt. Később rekonstruálni tudtam, mi volt az.
A kérdéses objektumot szó szerinti fordításban így lehetne jellemezni: „Tanyasi csirke, ízletes lében posírozva, póréhagyma-kolbásszal, fekete szarvasgomba-mártással és borotvált fekete szarvasgombával”. A „borotváltat” gyalultnak kell elképzelni, akkor elveszíti a fodrászati aromáját. A csirke sem egész volt, hanem egy csirkemell.
Ebben rejlett persze az irritáció csírája.
Nos, nem arról van szó, hogy az ember fura lenne, ha az úrhatnám 300 dolláros miliőben találkozik a polgári csirkemellel. Ugyanez azonban először is egy egész volt, másodszor egy nagy csirkétől származott, harmadszor a farmon edzett izomcsirkétől, negyedszer teljesen be volt burkolva kenhető mártással, rengeteg szarvasgombapehellyel, ötödször a negyedik vagy ötödik volt a nem éppen könnyű fogások közül, és hatodszor nehéz volt vágni. Összességében egy olyan konstrukció, amely láttán az ember szívesen nyúl a Sziklás-hegységből származó vízhez, és kétszer is vesz levegőt.
A vágási ellenállásért a nagy szabadságok országában megértést kell tanúsítani. Az ottani emberek nagyon érzékenyek a gyomornyálkahártyára, ha szalmonellát sejtenek. Emellett ebben az országban létezik egy buzgó ügyvédi rend, amely nagy ismeretekkel rendelkezik az apró élőlényekről. Egy nyíltan felszolgált csirkedarab, aminek a magja kevesebb mint 100 °C-os, számukra csemege lenne, beleharapnának, mint a piranhák a gyanútlan marhalábszárba. Tehát valóban: alaposan átfőtt csirkemell.
És hetedszer konyakos mártás. „To break the richness”, ahogy őszintén biztosítottak. Ezzel azonban az ügyes mártásocska túlterhelt volt.
Hiteles lesz a dolog, ha a gazdagság (richness) mélyére ásunk. Az íz-brutalitások szakértője nem lévén, el sem tudja képzelni az ember, hogyan jöhet létre egy olyan anyag, mint ez a szarvasgomba-mártás. Milliméter vastagon, egyenletesen és kitartóan vonta be a csirkedarabot. Az ember elgondolja, hogy egy ilyen tartóerő csak keményítővel vagy zselatinnal lehetséges, amit azonban íz-esztétikailag teljesen ki kell zárni. A normális életben ilyen nem fordul elő. Az irodalomban azonban nyomára bukkanunk a készítési módnak. Nézz utána az Albufera mártásnál. Abban jó sok benne van abból, ami gazdagít: vaj, tejszín, portói, madeira, konyak, libamáj. Redukálják a portóit, madeirát, konyakot, hozzáadják a tejszínt és a redukált levet, habosra verik, és passzírozott vajjal, valamint libamájjal montírozzák. Ezt természetesen nem Ducasse találta ki. Ő csak többet hoz ki belőle: szarvasgombalé és szarvasgombaolaj (feltételezzük, természetes) hozzáadásával és mindennek a többszörösével, mint a klasszikus receptekben: 50 g kacsalibamáj 2 adaghoz, ez már elég a mártás gazdagságához.
Az asztalnál érzett irritáció rövid volt, mert André gondoskodása figyelmes. A kiváló teljesítménykategóriájú csirkéhez egy Chardonnay-t választott a Pireneusok lejtőiről, amely felett tanulságos beszélgetés kerekedett, amiért mindketten hálásak voltunk. Amennyire nem volt fogalmam róla, hogy Limoux egy városka és nem a hordókhoz való fafajta, amihez hasonlít, annyira megvilágosító erejűek voltak számára a borvilág tulajdonképpeni fővárosáról, Tattendorfról és barátomról, Hans Reinischről szóló legfrissebb beszámolók, aki szintén készít Chardonnay-t, de milyet.
Így mindig egy kicsit elterelte a figyelmemet a tányérokon zajló látvány, bár a karfiollal és szarvasgombamártással tálalt fésűkagylók vagy az egy emlékezetes répa-szarvasgomba-rózsa játékos akcentusaként adott parányi Pecorino-ravioli sosem maradt teljesen figyelmen kívül.
Ami egy rántással újra a tányérokra fókuszált, mint a 180-as tempónál való másodpercnyi alvásból való felébredéskor, az a disznó érkezése volt. Nem volt betervezve a menübe, hanem hozzáértően kért csere volt a kaviáros fogással. A kaviár Ducasse-nál banális. A disznófogás élvezete viszont esélyt rejt bizsergetően új ízélményekre a véltleg régóta ismert forrásokból. Az elme legmodernebb nyitottságáról is tanúskodik.
A gombával, spenóttal és szarvasgomba-gyógynövényes fűszerezéssel sült tejmalac azonban mérsékelten bizsergetett. A szeletkék finom vágása ellenére is egy kicsit... rágós volt.
A gazdagsági tényező rendben volt. Messzire elvitt a tényleges célomon túl ebben a szinte kihalt éjszakában a Szabadság-szobor felé vezető sétán. Azért is, mert annyira elmerültem a gondolatban, milyen célból sütnek Ducasse-nál egy ilyen malacot, és vonnak be levélarannyal desszerteket. Felkavart lelkem hajnalán majdnem megtörtént, hogy a szabad ég alatt elcsábultam volna egy Alain Ducasse-nyalókától. Gyümölcsnyalókákat kínálnak befejezésül, egy kocsin, karamellbonbonokkal, muffinokkal, habcsókokkal és más harmadik desszertek nagyszerű választékával, csak abban az esetben, ha a bélrendszer egy szegletében még lenne hely. A gyümölcsnyalókák terén egyébként Alain Ducasse jelenleg elérhetetlennek tűnik számomra.
Másnap a „Mix”-ben. Ez a „Ducasse light” New Yorkban. Kortárs. Több mint Ducasse. Trendelőrejelzések egész flottája vitorlázik az étterem előtt – híd az amerikai és európai konyha között, sosem látott környezet, három csodatevő mesterműve a kulináris szórakoztatás csodavilágában: Alain Ducasse plusz Jeffrey Chodorow multikreátor plusz a design-kérdésekben mérvadó Patrick Jouin. Bison Rib Eye steak!
Ezt nem ettem.
Ezzel szemben gyümölcssaláta, alul gyümölcsök és gyümölcspüré, felül apróra vágott saláta egy dobozban, mint a McDonald’s salátákhoz, de üvegdesignban. Tonhal borssal és „kézműves” sült krumplival (amelyek azonban nem érdemelnek közelebbi leírást). Lime-sorbet vérnarancskompóttal.
Mindenütt a legmodernebb tányértálalás narancs színű akcentusokkal, amiket már láttunk, de itt és most nem műanyagba, hanem a legfinomabb üvegbe zárva.
Az ellazultság ebben a környezetben kolosszális! Házi földimogyoróvaj az előételhez. Sütőmeleg madeleine-ek a búcsúhoz. Egy kiskanál csodálatosan harmonizáló nugátkrém mellé. Az elit designer-spatulával emelik az asztalnál az üvegből, ami úgy néz ki, mintha Nutella lenne, és amire tényleg a Nutella címkéje van ragasztva. Milyen rafinált.
Alain Ducasse az Essex House-ban
155 W, 58th St 212/265-7300
www.alain-ducasse.com
Hétfőtől szombatig esténként
Mix New Yorkban
68 W, 58th St 212/583-0300
www.mixny.com