Rajta! Innen már csak 4128 karakter van hátra!
Szöveg: Florian Scheuba & Thomas Maurer
Első dolgok először: szeretnénk megdicsérni önt, aki ezt a szöveget olvassa, azért, hogy olvassa. Ha ön azok közé tartozik, akik hátulról kezdik az olvasást, azért dicsérjük, hogy ily módon táplálja a mi utolsó oldalas rovatvezetői hiúságunkat.
Ha ön ortodox módon, az elejétől a végéig végigdolgozta magát az aktuális számon, akkor rendkívül dicséretesnek találjuk módszeres következetességét. De természetesen csak akkor, ha nem csalt, és közben nem lapozott át oldalakat.
Ebben az esetben még egyszer komolyan el kellene beszélgetnünk önnel.
Ugyanis a helyzet a következő: az A la Carte egy úgynevezett „All you can read” magazin. Az összes cikk a vételár részét képezi. Azzal, hogy egész oldalakat hagy figyelmen kívül, nemcsak saját magának árt (hiszen már kifizette a teljes csomagot), hanem érzékenyen megnehezíti a szerkesztőség számára a következő számok kalkulációját is.
Itt és most maradjunk egy figyelmeztetésnél, de a vendéglátásban az ehhez hasonló esetek az utóbbi időben egyre gyakrabban válnak fizetőssé: „Aki nem eszi meg, annak többet kell fizetnie” – írta nemrégiben a Kurier, és a cikkből kiderült, hogy például a Lugner Cityben található Pan-Asia étterem, a Wok Today, már egy tábla védelme alá vonult, amelyen ez olvasható: „A meghagyott ételeket sajnos külön fel kell számolnunk.”
Mert, mint ahogy a Kurier cikke folytatja: „Az étlap ára általában 6,50 euró. Ha a fizetéskor a tányér nem üres, komoly felárat számolnak fel – akár a dupla árat is. Arra a kérdésre, hogy ez gyakran előfordul-e, csak annyit válaszoltak: ‚Természetesen, mi egy all-you-can-eat étterem vagyunk.‘“
Első pillantásra furcsának tűnhet, hogy egyeseknek érzéki dekadens élvezetet okoz, ha élelmiszereket először a tányérjukra halmoznak, majd hagyják, hogy kidobják őket.
Talán ez egyszerűen csak a dühös polgár válasza arra, hogy megtagadják tőlük a doggybaget.
Mert hogy az all-you-can-eat helyeken nincs ilyen, az logikus: túl valószínű lenne, hogy a spórolástól vezérelt vendégek elkezdenék „maradékokkal” megtölteni az étterem előtt parkoló kisteherautóikat.
De mi van akkor, ha valaki belép egy ilyen étterembe, megrakja a tányérját, majd megállapítja, hogy az étel egyszerűen nagyon rossz ízű? Feltehetően az a legjobb, ha a távozáskor esedékes büntetést úgy könyveli el: „Megint tanultam valamit, amit eleve gondolhattam volna”.
Hasonló mechanizmusok bevezetése a csúcsgasztronómiában azonban az egész ágazatot felforgathatja: egy „nem kiürített üveg” büntetőilleték a hazai étlapokon a fehérbor-kínálatot a helyi 15 térfogatszázalékos botritiszbombák felől a német Riesling Kabinett felé terelhetné, egy hasonló szankciós koncepció az orrtól-farokig éttermekben gondoskodhatna arról, hogy az ormányt, a herét és a pacalt végre ne csak megrendeljék, hanem meg is egyék. És a kétes „jobb a gyomromnak ártani, mint a vendéglősnek ajándékozni” elv a gasztroökonómiai racionalitás általánosan elismert mottójává válna.
Alkalmazások más területeken is elképzelhetőek.
Például a – a Burgtheaterben Peymann alatt a csúcsra jutott, de még ki nem halt – szokás visszaszorítására, miszerint színházi előadásokat csak azért látogatnak, hogy aztán egy vágyva várt pillanatban zajos, idő előtti távozással adjanak hangot nemtetszésüknek.
Pedagógiailag mindenképpen hasznos lehetne, ha a tiltakozó a ruhatárnál még egyszer kifizettetné a dupla jegyárat.
Vagy – hogy egy másik, de rokon területre térjünk – a Wiener Festwochen a következő Frank Castorf-vendégjátékát így változtathatná támogatott projektből igazi fejőstehénné.
Önnek azonban, kedves olvasóim, ezzel már nem kell tovább foglalkoznia, hamarosan eléri az aktuális szám utolsó betűjét, és bonthat egy üveg bort. De szépen igyák is meg, értve?