A-La-Carte

Amikor feketén láttam (2012/1)

Egy kísérlet arra, hogy Velencében minél többször álljunk a pultnál.


Amikor feketén láttam

Szöveg: Christian Seiler

Illusztráció: Markus Roost



Hagytam magam rábeszélni, és fáradtan bólintottam a gondolásnak, mire az arckifejezése egy szempillantás alatt apátiából üzleti lelkesedésbe csapott át, felém ugrott, sugárzott rám, már épp kezdtem kedvelni, amikor lelkesen elsietett mellettem, átkarolta a hercegnő vállát, a stégre vezette, a körülbelül húsz centivel lejjebb lévő gondolába szökkent, és úgy emelte be kísérőmet a csónakba, mintha épp most vette volna feleségül, majd rám szegezte elsötétült tekintetét, és egy kissé túl hosszú szemkontaktus után, egy sejtelmes bólintással megadta az engedélyt, hogy én is beszállhassak. Aztán előre beszedett 120 eurót a Rialtótól San Marcóig tartó rövid körért, „egy romantikus út a kis csatornákon keresztül, Signorina”, csicseregte, és elfelejtett visszaadni abból a 150-ből, amit a kezébe nyomtam, bár később megtudtam, hogy az eredeti díj már tartalmazott 20 százalékos bosszúsági felárat, amiért nem egyszerűen csak beültettem a csinos szőkét a gondolába, aztán eltűntem.

A csatornákon való átkelés nagyszerű volt és, igen, valóban romantikus. Hallgathattam a gondolás meséit, és ha belekotyogtam a beszélgetésbe, néha még választ is kaptam. Megtudtam, hogy a gondolás szakmája egy életre szóló hivatás, egy olyan mesterség, amit évekig tanulnak, és az ember csak akkor kap engedélyt a „gondola” irányítására, ha egy régi kolléga beadja a kulcsot vagy leteszi a szalmakalapját. Az engedéllyel rendelkező gondolások száma Velencében szigorúan néhány százra korlátozódik, ami valószínűtlenné teszi azt az állítást, miszerint a velencei uralom virágkorában, a középkorban tízezer gondola lett volna: én a hercegnőt gátlástalanul felcsípő, ott ténfergő gondolások számát már ma is simán tízezerre becsültem volna, ami Velencét visszamenőleg egy milliós nagyvárossá változtatná.

Így is szűk volt már egyes csatornákban, és egyszer egy több gondolából álló menet jött szembe velünk, amelyekben vidám japánok ültek, proseccót szürcsöltek, és azt a tenort hallgatták, aki mint egy hajóorr-dísz, az első gondolában utazott, és meglepően jó hangon énekelt valami selymeset az harmonikaszóra. Le voltam nyűgözve. Szép volt. Ha a gondolás nem fröcskölt volna le állandóan véletlenül, az út még szebb lett volna. Amikor San Marco közelében partra szálltunk, a szalmakalapos casanova leplezetlenül tudakolta a hercegnő nevét, hozzá akarta adni a Facebook-barátaihoz. A lány szó nélkül megadta neki a telefonszámát. Nem sokkal később búcsút vett tőlem, mondván, még el kell intéznie valamit. Amikor már nem voltam szomorú, észrevettem, hogy törölt a Facebook-ismerősei közül.

Így hát elsősorban az önbüntetés egy aktusa volt, hogy este, amikor a Dorsoduro kihalt sikátoraiban sétáltam – azaz azon a városrészen, amely a Szent Márk térrel szemben, szilárd talajon fekszik –, éppen az Ai Gondolieri étterembe tértem be. Ez egy homályos, faburkolatos hely, ahol két kőkorszaki pincér, fehér zakóban és csokornyakkendőben fogadott, és olyan menüt ajánlottak, amely legalább annyira ódivatú volt, mint a frizurájuk. Zuppa di fagioli-t kaptam, egy pürésített bablevest, olyat, mint amilyet utoljára egy osztrák alpesi menedékházban ettem az Ötz-völgyi Alpokban, utána pedig egy adag Crespellét, alkar nagyságú palacsintákat, spenóttal és füstölt ricottával töltve, amelyek kifejezetten finomak voltak, de körülbelül annyira táplálóak, mint egy kiló alpesi vaj a Walsertalból – és ezt egy vödör bableves után azért le kell gyűrni. A pincérek figyelmen kívül hagyták mind a kísérleteimet, hogy rávegyem őket az amúgy még mindig nagyon teli tányér elvitelére, mind a vízért való kiáltásomat. Így hát elöblítettem a kétségbeesésemet egy pohár Livio Feluga-féle Pinot biancóval, amiből szívesen ittam maximum két pohárral, a többi a frusztrációtűrő képességem kiterjesztésére szolgált.

Eltökéltem valamit. Holnaptól Velencében már csak állva fogok enni. Apróságokat, futólagos dolgokat, tramezzinit, édességeket. Egyetlen pincér sem kaphat többé akkora hatalmat felettem, mint az a két kínzómester, akik csak akkor váltak meg tőlem a „Ízlett?” kérdéssel, amikor már harmadszor vágtam hozzájuk a hitelkártyámat.

Mondjuk ki rögtön: Nem tartottam be az elhatározásomat. Túl nagy volt a Trattoria Madonna mágnesessége a Rialto-hídtól kétszer is körbefordulva, ahol a konyha olyan mesésen mellékesen játssza ki az osztályát, és a tészta a fekete szósszal olyan mesésen nagyszerű ízű, hogy mindig eszembe jutnak a F.X. Mayr-orvosom, Ferdinand Sator tanácsai, és lassan, lassabban, leglassabban eszem, persze nem azért, hogy az anyagcserémet ápoljam, hanem hogy tovább legyen valami a tányéromon. Ennek a tintahalszósznak a titka az, hogy frissen, nagy mennyiségben és jó polipokból készül, közvetlenül a „Madonna” bejáratánál áll egy terjedelmes edény fekete szósszal, amelyet folyamatosan töltenek, ürítenek, töltenek, ürítenek. A polipok a halpiacról származnak, ami csak öt percre van, és az, hogy a „Madonna” étteremben sem nem lehet, sem nem kell asztalt foglalni, mert a nagy, elágazó helyiség gyomrában mindig akad egy szabad hely, hozzájárul a kulináris szabadság érzéséhez, legalábbis az enyémhez.

Az Osteria da Fiore-ban is leültem. Ennek a furcsa és egyben csodálatos étteremnek az ebédlője annyira önmagába görbülő, mint amilyennek az Agnelli-család jachtjának étkezőjét képzelem, és az étel annyira jó, friss és sallangmentes, mint sehol máshol a városban. Megkaptam a helyet elöl a terasznál, ahonnan kinézhetünk a csatornára, és elrévedeztem a legjobb tőkehal-krém között, amit valaha kaptam, a savanyú szardíniák, a vajpuhára párolt tintahalak és a nyelvhal között, amelyet darabokban, szárított és savanyított zöldségekkel szolgáltak fel a gerincén. Azt sem hallgatom el, hogy desszertnek a „Trottolát” választottam, egy imádnivaló almás rétest.

A Fiore-ban két dolog jutott eszembe: először, hogy a kiadós velencei konyha – tőkehal, hal, belsőségek és tészta – jótékonyan viseli egy kis eleganciát; másodszor, hogy nem különösebben következetes dolog ülve kezdeni egy expedíciót a város állóhelyes kocsmáin keresztül. De ezt a következetességet amúgy sem hitte volna el nekem senki.

Imádom Velencét. Nincs város, amiről érdekesebben írnának. Alig van útleírás, ami több vágyakozással töltött volna el, mint az a beérkezés a Serenissimába, ahogy Fernand Braudel leírta a „Földközi-tenger” című alapművében. „[Velencét] önmagunkon keresztül szeretjük” – írja Braudel. „Varázslat, színlelés, rejtvénykép, torz tükör, ez az, amilyennek akarjuk, hogy legyen.” Ugyanakkor Elizabeth Gilbert „Ízek, imák, szerelmek” című, nagyon is evilági úti beszámolójának egy részlete elgondolkodtatott, amelyben az átvertek szemszögéből, tehát illően foglalta össze a Velencéhez való viszonyát: „A város csodálatos helynek tűnik arra, hogy az ember halálra igya magát, elveszítsen egy szeretett személyt, vagy megszabaduljon a gyilkos fegyvertől, amellyel a szeretett személyt a másvilágra segítették.”

Minden igaz. Dorsoduróban szálltam meg. Ott Velence sötétedés után elragadó csendben van, sejteni lehet, mit jelent az, hogy már csak 70 000 helyi lakik a városban. A szállodám a furcsa DD 724 nevet viselte, amit eleinte valami designer kuszált ötletének tartottam, de aztán felvilágosítottak, hogy ez nem más, mint a házszám, és a DD a Dorsoduro városrész rövidítése. A szobám néhány házzal odébb volt, közvetlenül a lenyűgöző Peggy Guggenheim-palota sarkánál, ahol ma a világ egyik legszebb Jackson Pollock-festménye látható.

Ha Dorsoduro északi szélét a Canale Grande határozza meg, akkor a déli egészen más arcot mutat, csodálatos kilátással a Giudeccára, a sétány napos és egyáltalán nem olyan szűk, mint ahogy Velence egyébként szeret feltűnni, sugárzó, és egy olyan lezserséggel, amely a turisták által kitaposott ösvényeken kívül egy működő város normalitásaként mutatkozik meg. Műhelyek a csatornák szélén, kis alimentarik (élelmiszerboltok), még egy Billa mellett is elhaladtam, mielőtt végül egy kései reggelire beestem volna a Cantinone già Schiavi irodájába, ahol Lina éppen az ebédszervizhez készítette elő a crostiniket – ez kapóra jött nekem.

A Già Schiavi egy borüzlet büfével, vagy egy büfé borüzlettel, én az utóbbi mellett döntöttem. A vitrin már jól meg volt töltve falatkás zsemlékkel, és kértem egyet ricottával és sütőtökkel, meg egyet ricottával és mortadellával, a ricotta édes volt és kegyelmesen krémes, a zöldség és a hús csak a ráadás volt, érdekes kommentárok a crostinik ízvilágának alapállítása mellett.

Már rendeltem egy kávét, ami egyébként kiváló volt. De amikor megfigyeltem a többi urat és hölgyet, akik bejöttek az ajtón, köszöntek, nevettek, nyolc zsemlét rendeltek és egy kancsóból proseccót töltöttek a poharaikba, elfogott az irigység. Mindenesetre elhatároztam, hogy visszajövök, ami az én szemszögemből a legmagasabb értékelés, amit egy helynek adhatok, ritorno!, legjobb lenne, gondoltam, négy óra körüli gyerektízóraira, aztán leülök a Gazzetta dello Sporttal a Rio di San Trovaso partján lévő kis falra, végigkóstolom a kínálatot és iszom mellé egy kis buborékosat. (Amikor a tervet a valóságba ültettem át, persze nem voltam egyedül. A falon rengeteg úr ült, akik crostinit majszoltak és bort ittak, és konferenciát tartottak arról, amit épp a Gazzetta dello Sportban olvastak. Cserébe a büfé belsejében megnézhettem a friuli és venetói borok érdekes választékát. Az álmoknak mindig van egy bizonyos esési magasságuk.)

A büfé, a Bacaro, a velencei társadalmi élet gerince. Persze, van rengeteg kis étterem, amelyek egész csinosak, és amelyekben néha egész tisztességesen is eszik az ember, de azok főleg a turisták ellátására vannak berendezkedve, akik hihetetlen tömegekben özönlenek ide, éhesek, szomjasak, olcsón, drágán, valamit enni akarnak, úgyhogy a kötelező pizzázók mellett túlélhetnek elszórt kínaiak, taco- és kebabos standok, és végtelen sok édességbolt, amelyek a kirakatban mérgező színű habcsókokat tornyoznak fel és nyilvánítanak velencei specialitássá.

Én persze jobban tudom. Mert hogy hogyan működik a tízóraizás Velencében, azt elmagyarázta nekem Gustavo barátom, aki beiratkozott a bacarizmus haladó kurzusára azzal, hogy a biztonság kedvéért rögtön Velencében házasodott meg. Gustavo például keresztbe-kasul hurcolt a városon, amíg az az érzésem nem támadt, hogy Velence minden hídját személyesen megismertem, és amikor végül megérkeztünk Gigióhoz, a – micsoda más lenne – Vini da Gigio kis szobájában minden asztal foglalt volt, mire kénytelen-kelletlen állva pihentük ki a gyaloglást. Ez működött, mert a kacsaragu olyan lenyűgöző mélységgel bírt, amilyennel csak azok a párolt ételek rendelkeznek, amelyekhez sok vörösbort párologtattak el; meg a sült tőkehal-golyók, és a bigoli, és a kis, párolt tintahalak.

Szívesen állok így a sarokban. Tehát egyszer csak elsétáltam Gigióhoz. Ez Dorsoduróból egy olyan út, amely pár szép meglepetést tartogat, például a Piazza San Barnaba-i csemegeüzletet, a névadó templommal szemben. Itt sajtot és szalámit lehet kóstolni, miközben az ember figyeli a csodálkozó Indiana Jones-őrülteket, akik itt szemlélik hősük „utolsó keresztes hadjáratának” eredeti velencei helyszínét, és egy kicsit csodálkoznak azon, hogy itt egyáltalán semmi izgalmas nem történik – a sajtválasztékon kívül, természetesen.

Húzott tovább a szívem, húzott a Rialto felé, húzott a piacra. Pár percre a pompás, de ajándéktárgyakkal és ócskaságokkal fertőzött hídtól, két velencei kötelező célpont található: a Trattoria Madonna, ahogy már említettem, balra, ha az ember a híd felől a piac irányába törekszik; a zöldség- és a szomszédos halpiac jobbra. Tátott szájjal néztem egy hevesen csevegő urat, ahogy egy kis, éles késsel kivágta az articsókák alját, megesküszöm, nem tartott tovább három másodpercnél articsókánként, aztán a leveleket és szárakat a szemétbe, az alját pedig egy citromos vízzel teli műanyag kádba dobta. Megálltam, próbáltam megérteni, átérezni, megtanulni azt a mozdulatot, amit a fickó olyan biztosan, olyan harmonikusan hajtott végre, de már közben, hogy csak a vágásra gondoltam, egy heves fantomfájdalom nyilallt a bal kezembe, úgyhogy csak mormoltam egy köszönést és továbbmentem, a halpiac széles tetői alá, ahová éppen egy tintahal-szállítmány érkezett, gyönyörű állatok, teli tintazacskókkal, elegendő ok arra, hogy a Madonnában hamarosan újra feketén lássak.

Az árkádok alatt csevegő emberek, akiket két csoportra lehetett osztani. Azok, akik valahol szerveztek maguknak egy kávét, és most az eszpresszóscsészével ügyködtek, és azok, akik valahol szerveztek maguknak egy proseccót, és legalább olyan vidámak voltak, mint a kávéivók.

Végigsétáltam az árkádokon a Sestiere San Polo felé, ahol a Casa del Parmiggiano előtt egy embercsoport állt. Sokan közülük sajtos falatkákat tartottak a kezükben, mások poharakat, amik a szomszédos Bar Muro Rialtóból származtak, Spritzet, fehérbort vagy proseccót ittak, némelyek mindkettőt, és teljesen mindegy volt, hogy épp vásárlója voltál-e a sajtháznak, vagy vendége a bárnak, egyszerűen részese voltál a nyüzsgésnek ezen a csodálatos téren, és még ha nem is vagy túlzottan kommunikatív ember, itt gyakorolhatod azt a művészetet is, hogy társaságban egyedül legyél, ahogy azt Alfred Polgar egyszer a bécsi kávéház minőségeként fogalmazta meg.

Tehát gyakoroltam. Végül is az elragadó hercegnőt, akitől mindenképpen némi szórakozást reméltem a velencei napjaim alatt, elveszítettem egy gondolás kedvéért, ami valószínűleg komolyan elrontotta volna a hangulatomat, ha már hosszabb ideje ismertem volna őt, mint amennyi idő alatt a Già Schiavi pultjánál eldöntöd, hogy a kérdésre, ültél-e már gondolában, egy félénk fejrázással válaszolj-e.

Egy darab sajt, gondoltam, most pont jól jönne. Amikor a Casa del Parmeggianóban tehát inkább kérdezve, mint tudva érdeklődtem a helyes sajtról, amit az ember még ebéd előtt, de már a tízórai után fogyaszt, olyan információáradatot kaptam, amely a tudatlanság hullámán kisodort a Piazza-ra, ahol észrevettem, hogy egy enyhe pecorinót kaptam útravalóul.

„Kóstold meg ezt, Bello” – kiáltotta utánam az eladó, és megtisztelve éreztem magam, és nem úgy, ahogy az első olasz óráim előtt, egy kutyának nézve. A sajt enyhe és könnyű volt, nem összehasonlítható azokkal az éles klórszagú kövekkel, amiket gyakran pecorinóként rágalmaznak.

Most egy ital nem ártana. Valamelyik gondolatolvasó hátba vágott, ciao, come stai, a kezembe nyomott egy pohár Spritzet és azt mondta: Ma a kör az enyém, barátom.

Grazie, válaszoltam, grazie, amico, aztán belenéztem egy vidám fiatalember arcába, aki jól szabott öltönyt viselt, ami jó jövedelemről tanúskodott, a legjobb hangulatban volt, és valakire emlékeztetett, aki szalmakalapot viselt, lenyúlta a hercegnőmet, és nem tudta, mit jelent a visszajáró.

De ez tévedés lehetett.

Címek

Hotel dd 724
Dorsoduro 724

T +39-041-27 702 62

www.thecharminghouse.com

Ai Gondolieri
Dorsoduro, 366

T +39-041-528 63 96

www.aigondolieri.com

Trattoria alla Madonna

Calle della Madonna 

San Polo 594

T + 39-041-522 38 24

www.ristoranteallamadonna.com

Da Fiore

Calle del Scaleter 2002

T +39-041-72 13 08

www.dafiore.net

Cantinone già Schiavi

Fondamenta Nani 

Dorsoduro 992

T +39-041-523 00 34

Vini da Gigio

Cannaregio 3628 a

T +39-041-528 51 40

www.vinidagigio.com

Muro Rialto

San Polo 222

T +39-041-241 23 39

www.murovinoecucina.it

CASA DEL PARMIGIANO

San Polo 214/215

T +39-041-520 65 25
www.aliani-casadelparmigiano.it

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!