A-La-Carte

Az olvadásponton (2022/2)

A tökéletes pršut nyomában. Felfedezőutak a Kvarner-öbölnél, Isztriában és a Karszt-vidéken.


Az első olyan pršutot, amely annyira jó volt, hogy a hideg is kirázott tőle, a Mošćenice isztriai községben található Konoba Tu Tamo étteremben kóstoltam. Egy esős vasárnap este, sötétedés után autóztam oda, ami egyrészt elég eszement ötlet volt, mivel Mošćenice általában, a Konoba Tu Tamo terasza pedig különösen csodálatos kilátópont a Kvarner-öbölre – olyan előnyök, amelyek esőben általában, sötétben pedig főleg kevésbé érvényesülnek.

Másrészt egyedüli vendégként osztatlan figyelmet kaptam a házigazdától, ami kifejezetten előnyösnek bizonyult. A friss aranydurbincsra,
amelyet főételként szolgált fel, minden további nélkül zenghetnék háromszakos dicsőítő éneket, de most nem ez a lényeg. A sonka a kérdés, amely egy erre a célra szerkesztett satuba fogva, fóliával és vászonkendővel letakarva állt a vendégszobában. Ebből szelt nekem a házigazda személyesen, egy vékony, éles késsel néhány szeletet.

A kézzel vágott nyers sonkához képest a szeletek vékonyak voltak. Azokkal az olasz sonkákkal összehasonlítva, amelyeket géppel – és nem is feltétlenül a kisautó méretű Berkel szeletelővel – szeletelnek, a darabok rusztikusnak tűntek.

A sonka színe mélyvörös volt, amelyet a sertészsír márványos erezete hálózott át. De mindenekelőtt az állaga volt lenyűgöző: a pršutnak mesésen olvadt a textúrája, a darabok olyanok voltak, mintha az ember csak bekapná őket, és hagyná, hogy szétolvadjanak a nyelvén, és valahogy így is emlékszem rá: szemlélni a sonkát, ujjal a megfelelő méretű darabokra tépni, belélegezni az illatát, lehunyni a szemünket, és a szánkba venni a húst, ahol aztán a következő 20 másodpercben az érzékelés középpontja található.

Só. Változó aromák. A macchia és a babérlevél gondolata. Olvadás.

Kézzel szeletelt vagy gépi? Paraszti környezetben ez a kérdés magától megoldódik.

Természetesen rákérdeztem, hol készült ez a sonka.
Válasz: A közelben.
Kérdés: Lehet pontosabban?
Egy hegyi faluból.
Megtudhatnám a gazda nevét és címét?
Tudod, olyan kevés a jó sonka.

Végül elutasítottak, mert a vendéglősnek nem fűlött a foga ahhoz, hogy egy arra tévedt kontinentális európai megrakodja a járművét az áldott Isztria földjének csemegéjével, és így elvegye azt a helyi lakosok elől. Átláttam a stratégiát: a pršutot csak darabonként adják ki, sosem egész sonkaként – legalábbis ha arról a minőségről beszélünk, amelyet épp leírtam.

A pršut – amint az a nevéből is könnyen kitalálható – az összehasonlíthatatlanul ismertebb prosciutto közeli rokona. A név nagyjából azt a levegőn szárított nyers sonkát jelöli, amelyet az egykori Jugoszlávia területén készítenek. Létezik dalmát pršut (Dalmatinski pršut), montenegrói pršut (Njeguški pršut), szerb pršut (Užički pršut), isztriai pršut (Istarski pršut), és ha megnézzük a Tinjanban, egy magas fekvésű közép-isztriai faluban megrendezett pršut-vásár résztvevőinek listáját, akkor láthatjuk, hogy gyakorlatilag az Adria menti országok minden régiója termeli a saját levegőn szárított sonkáját – amelyeket, igazság szerint, érthető módon a legjobbnak tartanak.

A pršut iránti kereslet nagy. Olyannyira, hogy különböző konzorciumok elhatározták, eredetmegjelöléssel látják el sonkáikat, ami a sertéstenyésztés és -feldolgozás ellenőrzését vonja maga után, de gyakran ugyanazokat a kétes kerülőutakat választják, mint a dél- vagy észak-tiroli szalonnagyártók. A minőségi pecsét legtöbbször nem követel meg mást, minthogy a sertés feldolgozása az adott régióban történjen. Így feltételezhető, hogy sok dalmát vagy egyéb nyers sonka múltja holland vagy dán óriás sertéstelepekre vezethető vissza, ahonnan ugyanúgy utat találtak a helyi folklórba, mint a tiroli szalonna legtöbb fajtája.

Ha azonban az isztriai pršut, amelyet kóstoltam, a hagyományos paraszti módon készül, akkor azoknak a sertéseknek, amelyekből az Istarski pršut lett, „vörös lába” volt, ahogy Gerd Sievers gasztronómiai író és szakács írja egy riportban. A kép az állatok szabad természetben való mozgásszabadságát idézi fel. Aki ismeri Isztriát, az nem felejtheti el a vörös földet sem, amelyből minden fakad: mezőgazdaság, állattenyésztés, bor. A hőség és a különböző mikroklímák a mediterrán gyógynövények és keménylombú növények magas arányát eredményezik, a vadspárgától kezdve a zsálya- és rozmaringféléken át a levenduláig, kakukkfűig és mentáig.

A pršuthoz alkalmas sertések ideális esetben szabadon tartottak. Takarmányuk mellett az aromás növényekből táplálkoznak, ami egy olyan előny, amelyet a legélesebb szemű szakértők a hús ízéből is vélnek felismerni (ahogy azt néhány bekezdéssel feljebb biztosan észrevették).

A karszti sonka leginkább dicsért összetevője: a bóra. Az észak-északkeleti szél.

Egy másik specifikációt legalább ennyire fontosnak tartok. A sonkakészítéshez nem kövér tenyészkocákat használnak, hanem inkább atletikusabb állatokat, amelyek kisebbek és karcsúbbak. A sertések életkora is különbséget jelent. A tenyésztett sertéseket hat hónapig turbóüzemmódban hizlalják, mielőtt a vágóhídra kerülnének, míg a sonkának szánt sertések 18 hónapot kapnak, hogy a továbbfejlesztéshez ideális izomzatot fejlesszenek ki.

A sertéscomb sonkává válása közvetlenül a vágás után kezdődik. A részeket leválasztják a törzsről és formázzák, majd azonnal tengeri sóval besózzák és borssal dörzsölik be. Az isztriai sonkakészítők különös figyelmet fordítanak a nyitott vágási felületek kezelésére. A San Daniele-i termelőktől eltérően ők sertészsírból, lisztből és fűszerekből álló keverékkel kenik be ezeket, amelynek receptjét nagyjából olyan titokban tartják, mint a francia pezsgőházaknál a dozázst.

Most érkezett el az isztriai sonka leginkább dicsért összetevőjének ideje: a bóra. Ez egy költői összetevő.

A bóra az a szél, amely Boreaszról, az északi szelek istenéről kapta a nevét, egy széllökésekkel járó bukószél, amely különösen Trieszt és az Adriai-tenger partja között lép fel, és gyakran heves, néha már orkánerejű csúcsokat is elér.

Ebben a szélben, amely végigsöpör a hagyományos sonkakészítők padlásain, szárítják a friss sonkáikat. Mint jó történetmesélők, szívesen adnak felvilágosítást arról is, milyen ízárnyalatokat hoz a bóra a hegyekből: a mészkövet, a frissességet, a nedvességet. Tény, hogy a hagyományos isztriai sonkák szárítása lehetőleg ősszel és télen történik, amikor a bóra a legjobb formában van.

Amint a sonka teljesen átszáradt, a magántermelőknél lehetőleg a borospincébe akasztják, ahol a Vitovska és Malvazija hordók mellett megy végbe az érlelési folyamata, amely akár három évig is eltarthat. Természetesen ebben is van egy kis folklór, és azok a gazdák, akik ősszel egynél több sertést vágnak, már régen temperált érlelőhelyiségeket rendeztek be.

Kilátás a Kvarner-öbölre, a legkiválóbb halak, és előételként a legérdekesebb pršut, amely Mošćenička Draga feletti dombokon kapható

Elindultam az isztriai szárazföldön keresztül. Átautóztam Vozilići és Gračišće érintésével Tinjanba, amelyet az isztriai sonka fővárosának tartanak. Ott Antolovićnál és Radetićnél, tisztességes méretű professzionális üzemeknél combokból szeltettem darabokat, kóstoltam, bólintottam, vásároltam, majd észak felé vettem az irányt, és Motovunon keresztül – azon a helyen, ahová a szarvasgomba idején hisztérikus népvándorlás tör ki – Grožnjanba utaztam, abba a festői kis faluba, amely galériáival és üzleteivel szilárd hírnevet szerzett magának mint „művészfalu”.

Grožnjanban egy csinos ajándékboltban megkóstolhattam a Šternából származó Edi Duniš legendás pršutját, amelynek valóban különösen elbűvölő volt a tálalása: naplemente, kilátás a tengerre, egy korty Vitovska, egy darab kenyér, só, olvadás, kulináris költészet. Charles Spence-től és nagyszerű, Gastrophysics című könyvéből megtanulhattuk, hogy a külső körülmények döntően befolyásolják az ételek érzékelését, ezért habozok azzal az értékeléssel, hogy talán ez volt a legjobb sonka, amit valaha ettem. De biztos vagyok benne, hogy a jobbak közé tartozott.

Két határon át utaztam tovább az olasz Karszt-vidékre, a Trieszt feletti területre. Lojze Wiesernél olvastam, hogyan készül itt a pršut; hasonló, de részleteiben kissé eltérő szabályok érvényesek. A Karszt-vidéken például a sonkát annyi napig sózzák, ahány kilós – egy tíz kilós sonkát tíz napig, egy 21 kilósat három hétig. Ezt követően a sonkát – mint San Danielében – préselik, és eléri a jellegzetes lapított formáját. Utána – Wieser szerint – „borssal masszírozzák”, mielőtt „a padlásra kerülne”, ahol – itt is, és különösen itt – a bóra légáramlatának teszik ki. Ehhez is tartozik egy súlyaritmetika. Minden kiló hús után egy hónapnak kell eltelnie, amíg a sonkát átadják a mestereknek, akik aztán nyugodt kézzel célba juttatják.

Megérkezve a Karszt-vidékre, bebiztosítottam Veit Heinichen író támogatását, aki olyan helyekre vitt el, amelyeket az ő segítsége nélkül aligha találtam volna meg. Így jutottam el egy csodálatos ebédre Ivanához San Pelagióba, ahol egy elragadó pršutot fogyasztottunk el egy olajfaliget szürke fényében. A sonkát némi lazasággal vágták, vagyis: a szeletek nem feltétlenül a legelegánsabbak voltak, inkább csak olyan „lecsapkodtak”, mintha a főnökasszonynak épp más dolga lett volna. Ez az élvezeti értékéből semmit sem vont le, és a Malvazija, amit ittunk hozzá – egyszerű házi bor, ahogy Ivana nevezte –, nagy örömet okozott. Nem csodálkoztam hát, amikor megtudtam, hogy Edi Kante borászatának szomszédos szőlőiből származik, akinek a hírneve messze túlmutat a Karszt-vidéken.

Ivana házában a falon egymás mellett lógnak Ferenc József császár, XXIII. János pápa és egy tiszt fényképei, akit nem tudtam azonosítani. Az utolsó százötven év változékony történelme itt első pillantásra elevenebb, mint máshol. A sonkában és a fehérborban azonban minden ember megtalálja a közös hangot.

A következő kísérletet néhány faluval arrébb, Colludrozzában tettem meg,
ahová Veit Heinichen a Trattoria Gustinba vezetett. Ott a mesés sonka után nem kevésbé nagyszerű vargányás tészta következett,
és végül – jóval azután, hogy a vendéglő redőnyeit leeresztették, és mi a teraszon elfogyasztottuk a maradék Terrano borunkat, amelyet Veit bölcs előrelátással a megfelelő formátumban rendelt – egy használható címet kaptam: a Bajta Fattoria Carsica Salesben. Ott kaphatok szabadon tartott sertésből készült sonkát, és ha már ott járok, vegyem szemügyre a szalámit és a mortadellát is.

Ezt a tippet izgatottan követtem. Olyan helyre érkeztem, amely nem feltétlenül volt idilli, de a kis húsospultnál komoly dolgokat kínált. A hús kizárólag „vörös lábú” sertésektől származott. A Karszt-vidék itt is vörös földdel van borítva.

Volt kolbász (Salsicce). Volt szalámi. Volt mortadella. Bólintottam, amíg a főnökasszony ki nem mérte és félre nem tette a megfelelő súlyokat.

Aztán a koronázó műsorszám.

Bár a pršutot, amelyet kóstolhattam, érlelőhelyiségben tárolták és géppel szeletelték, cserébe a darab, amit ízleltem, hajszálvékony volt, csak az állag sejtelme, viszont ízek, vadság, elegancia, só és egy bizonyos édesség egész csokra – és természetesen az olvadás. Hihetetlen olvadás.

Megérkeztem a célhoz.

Becsomagoltattam egy tisztes darabot, és titokban már elhatároztam, hogy otthon sem fogom a sonkakéssel bántalmazni. Mert ahhoz a kézügyességhez, hogy olyan részeket szeleteljünk a késsel, amelyek a pršut karakterét optimálisan érvényre juttatják, körülbelül tíz év gyakorlat szükséges. Mondta a főnökasszony, és együttérzően rám mosolygott.

Ennyi ideig viszont már nem akarom tovább érlelni a pršutomat. —

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!