Látogatás az antipódusokon. A táj mindig is lenyűgöző volt. Északon homokos öblök és forró források, délen fjordok és gleccserek, mindenhol pedig birkák, birkák, birkák. A természetbarátok számára igazi Eldorádó, bár a jó ételek és italok szerelmesei néhány évvel ezelőttig kissé hiányt szenvedtek.
Emlékszem az első új-zélandi utamra harminc évvel ezelőtt. Nem haragszom a múltra, de a halakat legtöbbször teljesen szárazra sütötték, cserébe viszont szinte nyers báránybordát kínáltak a rostlapról – a bor minősége pedig hagyott némi kívánnivalót maga után. Ízvilág tekintetében az új-zélandiak akkoriban még nagyon az angol hódítóik árnyékában mozogtak. Más szóval: senki nem utazott félúton a világ körül az antipódusokra az ételek és italok miatt.
Ez drámaian megváltozott. Az ausztráliai kulináris fellendülés nyomán az új-zélandi konyha is elszakadt a hagyományoktól, és ma már – a forró források és fjordok mellett – jó okot ad a látogatásra a világ túlsó végén. Ezért szóljon ez a történet kevésbé a tájról, és inkább a kulináris élvezetekről.
Őszintén szólva, nem volt könnyű dolga az új-zélandi nouvelle cuisine-nek. A maorik, az őslakosok hagyományos konyhája nem igazán lenyűgöző. Bár a főzés a földbe vájt gödörben viccesnek tűnik, ízélményt aligha nyújt. Később megérkezett az angol konyha babos és egyéb egytálételeivel. Csak az újabb bevándorlók – az ázsiaiak Kínából, Japánból és Indiából, valamint az európaiak főként Olaszországból és Spanyolországból – frissítették fel az unalmas kulináriát. És ebből a sok hatásból született meg a csendes-óceáni konyha.
A kóstolásra a legalkalmasabb helyek az északi sziget két nagyvárosa, Auckland és Wellington. Mindkettő a tengerparton fekszik, így a halfeldolgozás áll a középpontban. A több mint húszórás repülőút után Aucklandben akklimatizálódni kell, és legyőzni a tizenkét órás időeltolódást – ideális egy nyugodt kulináris sétára a kikötővárosban. A legjobban a Harbourside-ban érdemes kezdeni, ahol szemben a nagy tengerjáró hajók kötnek ki. Minden, ami a tengerben mozog, az asztalra kerül: osztriga, kagyló, rák, tintahal és a legfrissebb hal a „reggel fogva, délben kiszállítva, este az asztalon” elv alapján.
Aki egyszerűbbre vágyik, zarándokoljon el a jachtkikötőben található Swashbucklersbe. A garnélarákot félkilós adagokban mérik, a halat pedig egészben főzve, sütve vagy ázsiai stílusban, filéként tálalják. Kissé rusztikusabb az Aucklandi Halpiac. Bár csak „egyszerű gasztronómia” található ott, mégis hatalmas élmény körbekóstolni a tenger gyümölcseinek széles választékát.
Egy bennfentes tipp rejtőzik az Auckland egyik jelképének számító Sky Tower 53. emeletén. A The Sugar Club Új-Zéland három legjobb éttermének egyike. És joggal. A sáfrányos tésztás tüskés homárhoz és a görögdinnyével és kesudióval tálalt őzhúshoz még a kilátás is társul – méghozzá egyszerre két tengerre: balra a Tasman-tengerre, jobbra pedig a Csendes-óceánra. Ritkán kínál egy étterem ekkora panorámát bárhol a világon.
De egy figyelmeztetés: Auckland szép, kényelmes és a szó legszorosabb értelmében álmos. A legtöbb étterem csak este fél nyolcig vesz fel rendelést, kilenc-fél tízkor pedig már vége is a dalnak. Kijárási tilalom.
A fővárosban, Wellingtonban, amely egy órányi repülőútra vagy hétórás autóútra délre fekszik, már élénkebb az élet. És jóval kreatívabb is. Itt található az új új-zélandi konyha epicentruma, Paul Hoather séf pedig a kulináris fellendülés megtestesítője. A 90-es évek elején nyitotta meg első gourmet éttermét, saját kertjéből származó zöldségekkel és kizárólag helyi halakkal és húsokkal: „Akkoriban még túl erősen hatott ránk az öreg angol konyha, de lassan csak áttörtek a nemzetközi trendek – frissen, helyben és sallangmentesen.”
Ma már a harmadik étterménél, a Whitebaitnél tart, közvetlenül az elegáns jachtkikötőben. A berendezés éppolyan sallangmentes, mint az étel: purista és praktikus. Bár szívesen ülne az ember a teraszon, a Wellingtonban szüntelenül fújó szél inkább bent maradásra ösztönöz. Ahol nyers garnélát fehér őszibarackkal, Sauvignon blanc-ban füstölt lazacot és fermentált paradicsomos homárt élvezhetünk. Számomra kétségtelenül a legjobb új-zélandi tengeri konyha.
Aki konzervatívabb megoldásra vágyik, az látogasson el az inkább visszafogott, de kiváló Logan Brownba, amely húsz éve klasszikusnak számít, és ahol szintén csak új-zélandi termékek kerülnek az asztalra. Aki pedig a tenger közelsége ellenére sem akar lemondani a húsról, annak a QT Museum Hotel ötödik emeletén található Hippopotamusban a helye, ahol a marha- és bárányételek mellé tengerre néző kilátás társul.
Valóban – az ízre vonatkozó figyelmeztetés ellenére is – meg szeretné ismerni az eredeti maori konyhát? Akkor Auckland és Wellington között Rotoruában, a forró forrásoknál kell megállnia. A Whakarewarewa maori faluban (tényleg így van!) ma is úgy használják a forró vizet és a gőzt az ételek elkészítéséhez, mint régen. A zöldség egy faládában lóg a forró medencében, a hús pedig gőzben párolódik. Őszintén szólva: ez inkább szórakozás, mint nagy művészet. Azt inkább Charles Royal maori séf kínálja, aki kíváncsi vendégeit elviszi az új-zélandi bozótosba, hogy begyűjtsék a helyi fűszernövényeket és zöldségféléket, majd elkészítsék azokat az eredeti recept szerint. „Végül lesz egy Hangi-ünnepség, ahol a föld alatti kemencében főzünk, és maori dalokat énekelünk a tábortűz mellett!” – hirdeti Royal séf a maori partiját. Hát igen, kicsit turistás, de kinek mi tetszik...
A déli szigeten kulináris szempontból minden inkább az ivásról szól, mint az evésről. Az elmúlt harminc évben Új-Zéland az egyedülálló klímájának köszönhetően – nem túl meleg, nem túl hideg, mindig nedves – első osztályú borországgá fejlődött. A Sauvignon blanc-ok és a Pinot noir-ok a nemzetközi kóstolókon egyre gyakrabban utasítják maguk mögé még a francia kollégáikat is. Az ár-érték arányról nem is beszélve. Az olyan nevek, mint a Cloudy Bay vagy a Villa Maria, ma már minden étlapon megtalálhatóak Bécstől New Yorkig.
Hihetetlen, de két osztrák jelentős szerepet játszott ebben az új-zélandi borcsodában. A stájer Hermann Seifried már a 70-es években került Új-Zélandra, beleszeretett egy helyi nőbe és ott maradt. „Egy dél-stájerországi gyümölcstermesztő családból származom, ezért kezdtem Új-Zélandon almaborral” – emlékszik vissza a 72 éves borász. „De a gyümölcsfákat hamarosan szőlőtőkékre cseréltük – ma pedig négy millió palackot gyártunk!” 70 százalékuk exportra megy. Taps a stájernek, aki hozzájárult ahhoz, hogy az új-zélandi borok világszerte felkerüljenek a borlapokra.
Néhány évvel a stájer után egy salzburgi vágott neki a „túloldalnak”: Rudi Bauer, aki Gumpoldskirchenben tanult borásznak, szintén a déli szigeten telepedett le. „Akkoriban, a 80-as években egész Új-Zélandon 6000 hektáron termesztettek szőlőt – ma ez 40 000” – meséli. Ő is a szerelem miatt maradt. Sue Ellen nem engedte el, és a borászat sem. Egy órányira a kalandok fővárosától, Queenstowntól (ahol a bungee jumpingot feltalálták), Central Otagóban vásárolt „néhány meredek domboldalt, semmi mással, csak rengeteg nyúllal a környéken”. 2001-ben szüretelték az első évjáratot – Pinot noir és Pinot gris. Ma a Quartz Reef Estate az egyik legfelkapottabb borászat. És aki akarja (és megéri), az ma már az otthoni osztrák Sparban is megveheti a borait.
Akár Seifriednél, Nelsonban a tenger mellett, akár a Quartz Reeffél a Dunstan-tónál, vagy a Cloudy Bay-nél a híres Marlborough körzetben – sehol a világon nem találkoztam még ilyen barátságos borászokkal és ilyen közvetlen kóstolókkal. 10-15 euróért bárhol kortyolhatunk csúcsborokat és ehetünk egy kis harapnivalót: a Cloudy Bay-nél például friss tengerparti osztrigát és helyi marhából készült tatárt.
Mivel a Marlborough körzetben találhatók a leghíresebb termelők és ezzel együtt a legtöbb borrajongó turista, ott találjuk a legjobb éttermeket is. Kettő közülük verseng a déli sziget legjobbja címért. A Hans Herzog Estate-ben, az elegáns borászházban az ötfogásos menü 80 euró, a borpárosítás pedig 40 euró. Cserébe libamájat kapunk Granny Smith kaviárral, csendes-óceáni Blue Moki halat gyömbérrel és citromfűvel, valamint új-zélandi bárányt szarvasgombamártással. Hogy a borpárosításnál Hirtzberger Singerriedelt is kínálnak, az öröm az osztráknak – és biztosan a franciának is.
A versenytárs Arbour szintén a szőlőültetvény közepén helyezkedik el. Hasonló árak, hasonlóan kreatív „nouvelle cuisine”: kagylók íróban, polip joghurtos curryben, marhapofa és marhanyelv fekete fokhagymával. Hogy melyik a két csúcsétterem közül a valóban jobb, azt a vendégnek kell eldöntenie, mindkettő megér egy látogatást.
Az új-zélandi utazás végét általában a már említett élénk Queenstown jelenti. Ott nemcsak a sztárborász Rudi Bauert látogathatjuk meg, hanem a családdal együtt mindenféle kalandot átélhetünk – nemcsak a híres bungee jumpingot (a világ legnagyobb szabadesésével), hanem az átcsúszópályázást (60 km/h-val a kötélen a völgybe) vagy a vadvízi gumicsónakázást a folyók szurdokaiban (360 fokos pörgésekkel, hullámvasút-érzéssel).
Aki utána, az adrenalinlöket ellenére kulináris élményekre is vágyik, az az Eichardt’s-ban, a gyönyörű Wakatipu-tó partján fekvő True South-ban vagy a városbeli Fishbone-ban biztosan nem csalódik. És egy tipp: a főutcai borászatban (Winery) nyolcvan bort kóstolhatunk poharanként, egy kevés tapasszal, hogy az alkohol ne szálljon olyan hamar a fejünkbe.
Ahogy Rudi Bauer osztrák borász-pionír mondja: „Új-Zéland maga a tiszta természet – táj, tenger, hegyek, birkák, bálnák, gyönyörű. De ma már a bor is Új-Zéland egyik igazi látványossága.” Igaza van Rudinak. És ez biztosan megér egy 22 órás repülőutat a világ körül…