A-La-Carte

Az elveszett ízek nyomában (2021/5)

A burgenlandi Kékfrankos-vidék szívében, a testes vörösborok fellegvárában Stefan Wellanschitz olyan finom fehérborokat készít, amelyek a bőr alá hatolnak. Kolfok márkájával újraéleszti Neckenmarkt elveszett fehérboros hagyományát.


Neckenmarkt környéke játékos táj. Szőlővel beültetett dombok, rétek és erdők, közte néhány falu. Az osztrák-magyar határon fekvő Soproni-hegység azért eléri a 606 méteres magasságot – Burgenlandban ez már szinte alpesi viszonynak számít. Egészen más, mint a Közép-Burgenlandról alkotott általános kép, és egészen más, mint ahogy a régió magát eladja: a rajzasztalon tervezett, szinte végtelen síkságokon húzódó, egyenes szőlősorokkal.

De nemcsak a táj más a vártnál, a geológia is meglepő itt: Stefan Wellanschitz ezt „talaj-jackpotnak” nevezi. Gneisz, csillámpala, kvarc és kagylómészkő kavalkádja. A különböző talajtípusoknak ez a szinte paradicsomi választéka az ő tőkéje.

A „Kékfrankos-vidék” közepén, a bársonyosan lágy vörösborok földi paradicsomában ő a Kolfok címke alatt főleg fehérborokat készít. Sem nem bársonyosak, sem nem lágyak. Sokkal inkább tiszták, precízek, markánsak. Aki értékeli a Közép-Burgenlandra jellemző stílust, a fiatal borász alkotásait talán kihívásnak – sőt, akár pofátlanságnak is – érezheti. Aki viszont a báj határain túli, karakteres ízeket keresi, az otthon fogja érezni magát a borai között.

Stefan Wellanschitz nem kelti egy lázadó látszatát, aki hangosan hirdeti tiltakozását a világnak. A barátságos, lágy vonású fiatal borász nyugodtnak és megfontoltnak tűnik. Olyan nyugalmas elszántsággal rendelkezik, amely talán még hatékonyabb. Azt teszi, amit helyesnek vél. Nem vitatkozik, hanem kész helyzet elé állít. Mint annak idején, projektje kezdetén, amikor a család megmaradt vegyes ültetvényeiről kiválogatta a fehér szőlőket – egy éjszakai akció keretében. A borospince leghátsó sarkában érlelte meg az első pár hordó fehérborát. Az apja, aki egyszer csak felfedezte a különutas próbálkozását, már nem értette a világot. Ahogy ma is sokan Neckenmarktban nem értik Stefan Wellanschitz világát. Fehérbort készíteni ott, ahol a vörösborokkal biztos alapokon állnak.

De a borásznak magasabb céljai vannak. Egy másfajta, elveszett ízt keres; egy olyan ízt, amire itt látszólag senki sem akar emlékezni: „Szeretném megtalálni a gyökereimet mint borász” – magyarázza. Neckenmarktban a 90-es évek elejéig élénk fehérbor-kultúra volt. A termesztési terület felét fehér fajták foglalták el. Ez veszett el. És ezzel együtt az itteni borászok identitása is. Tévedésnek tartja, hogy a borbotrányt a hazai minőségi borkultúra hajnalaként dicsőítik: „A burgenlandi borászoktól az önbecsülésük egy darabját is elvette” – véli.

A burgenlandi fehérborok 1986 után általános gyanú alá estek, hogy hamisítottak, ezért szinte minden régi olaszrizling, zöldveltelini és furmint tőkét kivágtak. Helyette olyan nemzetközi fajtákat ültettek, mint a Cabernet Sauvignon vagy a Merlot, amelyeknek nemzetközileg is sikert kellett volna hozniuk. Külföldön természetesen kevéssé érdeklődtek az olyan vörösborok iránt, amelyek a világon mindenütt kaphatóak voltak. És még Ausztriában is úgy tűnt, a kezdeti eufória után ráuntak azokra. Tehát egyre több kékfrankost ültettek – a jól bevált stílust természetesen megtartották. Egy olyan stílust, amely Stefan Wellanschitzot már fiatal korában is irritálta.

Még a borásziskolában arról álmodozott, milyen íze lehetne a kékfrankosnak, ha úgy készítenék, mint régen – ki a túlpörkölt, új barrique hordókból, vissza a nagyobb fafordókba. Világossá vált számára, hogy borászként ki kell törnie az uralkodó elképzelések és az ízek kiszámíthatóságának szűk korlátai közül. „Szeretek kilógni a sorból” – mondja minden rosszindulat nélkül.

Az új távlatok keresése közben még egészen fiatalon rátalált az akkor újonnan alapított Moric borászat egyik kékfrankosára: „Bécsben vettem negyven euróért, ami akkoriban elképzelhetetlenül drága volt egy fajtatiszta kékfrankosért a mi régiónkból” – emlékszik vissza. „A címkén csak annyi állt: Neckenmarkt” – ez mély benyomást tett rá.

És a kóstolásnál kiderült, hogy valóban Neckenmarkt van benne – pontosan olyan, amilyennek mindig is elképzelt egy szülőföldjéről származó kékfrankost. Erőfeszítés, pompa és túlzások nélkül. „Ez felnyitotta a szemem” – véli.

Lassan kísérletezte ki azt a stílust, amit megálmodott, teljesen új utakra lépett, egyre többet hagyott el. Ez végül azt is jelentette, hogy kiszakadt az apja és nagybátyja tulajdonában lévő családi borászat kötelékéből. 2015-ben megalapította saját márkáját, a Kolfokot. Így neveznek a régióban egy különc embert, aki nem szívesen tartja be a konvenciókat. Szigorúan katolikus nagyapja egykor így szidta őt, mert gyerekként megtagadta a vasárnapi misére járást.

Neckenmarktban valószínűleg továbbra is Kolfokként könyvelik el. A háttérben itt-ott azt suttogják, hogy a „furcsa fehérboraival” még tönkre fogja tenni a családi borászatot.

Azonban nem úgy tűnik. Éppen ellenkezőleg: Stefan Wellanschitzot észreveszik a borvilágban, azok, akik tartalmas dolgokat keresnek. Időközben már Neckenmarktban is regisztrálják a Kolfok fehérborai iránti élénk érdeklődést, terjed a hír, amikor messziről jött idegenek szállnak meg a falusi vendéglőben.

Már a Nolens Volens olaszrizling is mutatja, merre tartanak. Nem a felszínen, hanem a mélyben. Az a fajta, amelyet szívesen ítélnek jelentéktelen sorsra, Wellanschitznál kontúrt kap. A szőlő egy 1980-as évekbeli elhanyagolt szőlőültetvényről származik, amelyet ő hozott rendbe. A borász meg van győződve arról, hogy a fajtát általában igazságtalanul kezelik: túl korán szüretelik, éretlen, kifejezéstelen. A Nolens Volens viszont egy 400 méteren fekvő terület csillámpalájának jegyeit viseli.

Néhány ilyen kincset ásott elő és támasztott fel. A legkiválóbb talajszerkezetű, lehetőleg magasan fekvő szőlőültetvények. Ott, ahová ősidők óta szőlőt ültettek. Meredek fekvésű területek, amelyeket rajta kívül senki sem akar. A síkság termékeny talajait, ahol ma a legtöbb kékfrankos ültetvény található, régebben gabona- vagy kukoricatermesztésre tartották fenn. Akkoriban, amikor a legtöbb gazda még vegyes gazdálkodást folytatott.

Néhány szőlőültetvénye egészen fent az erdő szélén, a magyar határon fekszik. A szőlőtőkék olykor kavicsmezők közepén nőnek, nagy kőtömbök emelkednek ki a talajból. A kopárság olyan képe ez, amelynek semmi köze sincs azokhoz a nehéz, termékeny agyagtalajokhoz, amelyekről Közép-Burgenland ismert.

„Erre van szükségük a tőkéknek” – mondja Stefan Wellanschitz –, „csak ha kihívások elé állítják őket, akkor nyújtanak első osztályú anyagot.”

Ezt az első osztályú anyagot aztán érintetlenül akarja hagyni, nem akar feleslegesen beavatkozni – megmutatni, hogy a bort egyszerű eszközökkel is lehet készíteni. Nem tartja magát fundamentalistának. „Nem vagyok sem technika-fetisiszta, sem teljes aszkéta” – mondja.

A „kompromisszumok nélküli minőségi szemléletről” szóló beszédnek nem tud hitelt adni. „Természetesen kötök kompromisszumokat!” – ha például egy bor a hordóban túl oxidatív lenne, minimális kénnel kezelik.

A héjon erjesztéstől is elzárkózik. Szívesebben dolgozik az úgynevezett egészfürtös préseléssel, a préselés egy kíméletes módjával, amelynél elhagyják a bogyók bogyózását. Ez megőrzi a savakat és frissességet kölcsönöz a boroknak. A Vulkan zöldveltelini is így készül. A legrégebbi ültetvényéről származik, a tőkék hetven évesek. Különleges bor, feszes és világos körvonalú. Nem a gyümölcsös osztályról, hanem hűvös tömjénillattal. Szakrális bor.

Markáns profilú fehérborok, amilyenekre jelenleg külföldön is igény van. Ott már a „Burgenland Style” zöldveltelini-ről beszélnek, amely nemzetközileg egyre nagyobb feltűnést kelt. „A fehérbor nálunk egyszerűen más ízű, a hazai zöldveltelini-fogyasztóknak ezzel gyakran meggyűlik a bajuk” – véli. Ezek egyszerűen mélyen berögzült ízlésbeli elképzelések.

A Kolfokhoz máris hét szőlőültetvény tartozik, különböző helyszíneken, a legkülönfélébb talajtípusokkal és éghajlati viszonyokkal. Jelenleg éppen biogazdálkodásra állítja át őket. A fehérburgundi mellett, amely feltehetően a legjobb itt a vidéken, az elmúlt években furmintot is ültetett. Ahhoz, hogy a fiatal tőkéket egyáltalán elültethessék, légkalapáccsal kellett feltörniük a szőlőben lévő kőzetet. A tőkék szeretik a kopár környezetet. Hogy ébren tartsa őket, két tőkét ültetett egy helyre. A vízért és tápanyagokért folytatott kölcsönös versenyben egymást sarkallják csúcsteljesítményre. A gyökerek mélyre hatolnak, a szőlő különösen aromás lesz. Az első Remember furmint már a piacon van, szerény mennyiségben, csupán néhány száz palack. Finom szövésű borok, élénk savakkal, finom fűszerességgel és egy leheletnyi gyümölcsösséggel – visszafogottan lenyűgözőek.

Minden bort spontán erjesztenek és különböző méretű fahordókban érlelnek – mindig megfontoltan alkalmazva. A fa élénkséget ad nekik anélkül, hogy stíluseszközként zavaróan hatna.

Egyik borát sem szűrik, és mégis kristálytiszták. Ezt újra és újra hangsúlyozza, fontosnak tűnik számára. Talán azért, mert folyton olyan pletykák jutnak el a fülébe, hogy ez egyáltalán nem lehetséges. „Pedig de” – jegyzi meg komolyan. A szűrés helyett lefejti a bort, majd megvárja, amíg a maradék seprő leülepszik a hordóban.

Stefan Wellanschitzot részletorientáltnak nevezni súlyos alábecslés, sokkal inkább egyfajta részletmánia az, ami jellemzi. Borai a precíziós kézművesség egy fajtái, és mégis sosem tűnnek „készítettnek”, mindig természetes könnyedséggel bírnak. Az a bravúr, hogy a komplex megfontolásokat egyszerűnek láttassa. Igénytelenül. Egyre többet elhagyni anélkül, hogy a precizitásból veszítene. Mindig keresni valamit, mint az igazságosságot, egy elveszettnek hitt ízt, amely fokozatosan újra felbukkan.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!