A-La-Carte

Az eltékozolt idő nyomában

Zürich vagy néhány javaslat egy jobb élethez


SZÖVEG Christian Seiler
ILLUSZTRÁCIÓ Markus Roost

Például a Bahnhofstraße. Itt a kulináris modernizáció rögtön két irányban indult meg, kifejezetten kávézó-fronton. Elég messze lent, ahol már érezni lehet a Zürichi-tó illatát, a John Baker nyitott egy fiókot, és igen, a kissé furcsa név félrevezető lehet, pedig a John Baker a legjobbak közé tartozik, amit a zürichi pékmesterség jelenleg felmutat. Azt mondanám: a Joseph-Brot és az Öfferl között, csak az esztétikája még egy fokkal radikálisabb. A Bahnhofstraße-i üzlet betonból és üvegből áll, az ülőhelyek és padok nem a hosszas elidőzésre, hanem a croissant vagy a Birchermüsli gyors elfogyasztására lettek tervezve.

Ó, a Birchermüsli. Csendes tisztelője vagyok a svájci kézművességnek, amikor az az optimális Birchermüsli elkészítésére irányul. A hely, ahol ez tökéletesen megvalósult, a Sprüngli a Paradeplatzon, talán 200 méterre a John Bakertől. Ott található a cukrászda, ahol Luxemburgerlit és trüffelkrémmel töltött brióst lehet venni, az emeleten pedig a Tearoom kapott helyet, ami annyira csodálatosan kívül esett az időn és volt polgári, hogy mindig extra időt szántam rá, hogy a Sprüngli törzsvendégei képében kicsit jobban megismerjem Zürichet. Nem mondhatnám, hogy törzsvendég voltam, de rendszeresen látogattam a Sprünglit, többnyire délelőttönként, hogy megegyek egy müzlit, megigyak egy kávét, amelynek tejhabjába a feladó felirata volt beleírva, és talán elolvassam az újságot, ha éppen nem terelt el a valóság.

Imádtam figyelni a bankárok közötti beszélgetéseket, ahogy összeesküvő módon dugták össze a fejüket. Sosem voltam biztos benne, hogy azért súgnak-búgnak, mert valóban bizalmas megbeszélnivalójuk van, vagy csak biztosak akartak lenni abban, hogy látják őket. Néha fejben kiszámoltam, mennyibe kerülhetett az idősebb nyugdíjas párok kasmír- és ékszerfelszerelése, akik a szomszéd asztalnál élvezték a szabadidejüket és sétáltatták fajtatiszta módon Loro Piana sportcipőiket. Néha csodáltam azt a lelkesedést is, amivel arab koronahercegek rágták át magukat az édességkínálaton, miközben szerelmesen nézték az esőt, ami a Bahnhofstraßére hullott.

Az igeidőhasználatomból észreveheti, hogy habozom a Sprüngli Tearoom iránti szeretetemet a jelenbe transzponálni. Természetesen ez az átépítéssel függ össze, amely 2024 végén, kétéves tervezési és kivitelezési idő után fejeződött be. Nem, nem vagyok igazán elragadtatva az eredménytől. A régi Sprüngli, amelyet 1859-ben építettek, és a mostani felújítás előtt utoljára 1961-ben alakítottak át, a zürichi polgári életmód emlékműve volt. A Tearoom az egyszerű, protestáns gondolkodást képviselte, sosem volt csillogó, egy színpad az élet apró örömeiért, a megérdemelt tízóraiért, az édes falatokért, amikkel az ember megjutalmazhatta magát a napi fáradalmak után, természetesen megfelelő társaságban. Aki a Sprünglinél ki akart rúgni a hámból, rendelt egy pohár pezsgőt, amit itt „Cüpl“-nek hívnak, de biztosan nem egy másodikat. A helyiség a faburkolataival és sötét bútoraival a szerénységre szólított fel a legmagasabb szinten. Nem ismertem még egy ilyen zürichi helyet.

Az új Sprüngli-kávézó világos, fényűző és modern. Az ablakok nagyobbak lettek. Kevesebb ülőhely van, cserébe kényelmesebbek. Minden anyag, a tölgy halszálkás parkettától a fehér márványbárpultig, a lakberendezés legfelső polcáról származik. Ezzel a Sprüngli elegánsan illeszkedik a Bahnhofstraße környezetébe, végül is nem véletlenül néz át az ember a Mandarin Oriental Savoyra, és oda, ahová a gazdag nyugdíjasok a kasmírsportcipőiket beszerzik.

Majd hozzá fogok szokni az új dizájnhoz (ahogy hozzá fogok szokni a pisztáciadíszítéshez is, amivel mostanában a Birchermüslit ékesítik, „nagyon instagramozható“). De azt kívántam volna, bárcsak ezt a különleges helyet nem egy olyan építészet alakította volna át, ami a világ bármelyik First Class társalgóját díszíthetné, Párizstól New Yorkon át Sanghajig. A szégyenlős Cüpli Zürichje után a Sprüngli ma már nem úgy néz ki, mint egy drága pezsgő. Az identitáspolitika korában én ezt jelnek veszem. De ettől még nem hagyom magam kizökkenteni. A világ legjobb müzlije még mindig megőrzi mágneses vonzerejét.

Néhány kemény nap állt előttem. Be kellett mennem a Kronenhalléba, terveztem meglátogatni Zizi Hattab és Nenad Mlinarevic vegán éttermeit, volt egy meghívóm a Ziegelhüttébe Schwamendingenbe, ahol talán (a sajtót idézve:) Zürich legkevésbé zürichi étterme található, ráadásul az 5. kerület királynője bejelentette, hogy mutat pár új helyet a főpályaudvartól északnyugatra fekvő divatos negyedben. Apropo főpályaudvar: olyan sokáig volt építkezés, hogy tulajdonképpen már nem is hittem benne, hogy itt valaha is úgynevezett normál üzemmód lesz, de időközben ez is bekövetkezett. Eltekintve attól, hogy itt folyamatosan hihetetlen infrastrukturális verseny zajlik, óránként több száz vonattal, az elegáns főpályaudvar, amelynek csarnoka 1871-ben készült el, kulináris Eldorádóvá változott. Ennek központi eleme a Brasserie Süd nevű pályaudvari étterem, egy hat méter magas tér, műemlékvédelem alatt álló mennyezettel, ahol az ember simán lekéssheti a vonatát, mert nagyszerű, városi élvezet itt fehérbort inni és arról gondolkodni, hogy a marhabélszín Rossinit vagy a fésűkagylót barna vajjal rendelje-e. Különösen szép egyébként itt eltékozolni azt a délutánt, amit mások arra fordítanak, hogy gyarapítsák a vagyonukat vagy fenntartsák a Bahnhofstraße áruforgalmát.

Így kezdődött hát a zürichi tartózkodásom: az eltékozolt idő nyomában. Mert egy Domaine de Villaine Bouzeron mellett döntöttem, és nassolnivalónak fésűkagylót rendeltem, és boldogan és elégedetten bámultam a semmibe, amíg a tudatalattim emlékeztetett rá, hogy a Kronenhalléban valaki vár rám. Útnak indultam tehát. Az út a Bahnhofstraßén és a Kaibrückén át vezet, ha az ember jó gyalogos, húsz perc alatt ott van, ráadásul a gyors séta után kicsit kijózanodik az ember.

Szerencsére a Kronenhallének nem jutnak eszébe olyan ötletek, mint a Sprünglinek. Ez a csodálatos intézmény továbbra is a közel tökéletes szépség helyszíne. Pontosan száz évvel ezelőtt jött létre egy lóistálló átépítésével. A gazdag svájciak hamar jól érezték ott magukat, miközben a tulajdonos Hulda Zumsteg azzal, ami a jómódú vendégkörből megmaradt – „s'Voorig vo de Riiche“ –, egy egész generációnyi emigránst táplált, köztük sok festőt és írót. Azonban az ő fia, Gustav volt az, aki a művészet iránti csodálatos érzékét hozta magával, amivel a Kronenhalle egy jó étteremből a világ egyik legszebb helyévé vált. Gustav a selyemkereskedelemben kereste a pénzét, és Segantini, Giacometti, Miró és Picasso képeire költötte. Amikor az étterem felett lévő lakásának falai túl kicsinek bizonyultak a gyűjteményéhez, egyszerűen felakasztotta a képeket a vendéglőben – és ezzel megalapozta azt az aurát, ami a Kronenhallét a mai napig körülveszi: a szép, az értékes és az elérhetetlen.

Miközben Zürich ugyan gazdag, de egyúttal szinte kényszeresen diszkrét és a saját jólét láthatatlanságára törekszik, a Kronenhalle a visszatartás vámmentes övezeteként működik. A brasserie páholyaiban az elme, az ízlés és a pénz tanácskozik, színházigazgatók, hollywoodi sztárok és Günter Netzer. Kívülről tompa fény hatol be ferdén a nagy, áttetsző függönyökkel takart ablakokon. A sötét faburkolatok méltóságot kölcsönöznek a térnek. A mennyezet évtizedeknyi szivar- és cigarettafüst-impregnálás után egy halvány dohánylevél színét vette fel. A képek pedig magabiztosan és értékesen lógnak a falakon, mint másutt csak a legjobb múzeumokban. A zürichi borjúragu pont olyan, amilyennek lennie kell, a röszti kifogástalan. Ezért ajánlott előételként nem sokkal többet enni, mint fésűkagylót barna vajjal a Brasserie Südben.
Desszert: Mousse au Chocolat. Egy kanál dupla tejszínnel. Ez kötelező. Ha a brasserie-ben elég nagy a forgalom, ami nagyjából minden egyes nap így van, akkor csak azt a szakértői tippet tudom adni, hogy az ebéd- és vacsoraszerviz között is nyitva van. Akkor foglalás nélkül is kap az ember asztalt, rendelhet egy Balleronsalátot – nem árulom el, hogy ez egy elég eufemisztikus kifejezés egy összevagdalt szafaládéra – és egy Pilsner Urquellt, és a legszebb környezetben töltheti el az idejét. Egy protestáns városban, ahol mindenki mindig az életéért rohan, ez egyenesen spirituális élmény.

Hivatalos ügyben voltam a Kronenhalléban. Nem cseng ez fényesen, irigylésre méltóan? Hivatalos ügyben voltam a Kronenhalléban, mert egykori múzeumigazgatóval beszélgethettem egy kis kiadványról, és úgy éreztem: végre felnőttem. Amint az ember hivatalos ügyben jár a Kronenhalléban, valahova megérkezett – legalábbis a Kronenhalléban. Hogy más alkalmakkor ez nem ilyen egyszerű, azt abból az időből tudom, amikor még nem voltam felnőtt. Akkoriban túl gyakran hallottam, hogy az intézmény sajnos teltházas, hívjam fel máskor. Ez olyan gyakran ismétlődött, hogy majdnem belebúsultam volna, ha nem birtokoltam volna a Balleronsalát-igazságot: miszerint az ebéd és a vacsora között a legszebb a Kronenhalle.

A beszélgetés a múzeumigazgatóval elégedettségemre szolgált, és a legkellemesebb módon voltam eufórikus, amikor a rövid hazafelé vezető útra indultam. Amikor Zürichben vagyok, nagyon szeretek a Signau House-ban lakni, egy korábbi családi villában, amely később ügyvédi iroda, még később egy filmcég központja volt, amiért is a szuterénben moziterem is található. Aztán a házat néhány szobás szállodává alakították át, csak a moziterem maradt meg, és alkalomadtán üzembe helyezik. A házat csodálatos kis kert veszi körül, amelynek nyári melegében még megittam egy altatót, mielőtt elkezdenék aludni a jövendőbelire.

Eseményszámba megy találkozni az „5. kerület királynőjével“. Egy Kreis 5 nevű városban érzi otthon magát, amely bár Zürich városával körülvett, de azzal nem szervesen kapcsolódik össze, mint például Neubau egy hipszter-hercegség Bécs városában, bár magasabb határátkelő-számmal. Az 5. kerületben lehet élni anélkül is, hogy Zürich többi részét egyáltalán észrevennénk, nemhogy használnánk. Élénk vendéglátóhelyi színtér van, amiknek az a közös vonásuk, hogy egy kicsit trendik, de mégis tartósak a saját szegmensük megőrzésében. A nagy szövetkezeti épületek között, amelyek lakásai zürichi viszonylatban viszonylag olcsón bérelhetőek, az üzletek és vendéglők színes ökoszisztémája található, itt nagyon elegáns skandináv használt bútorokat és válogatott konyhai eszközöket, tamil menyasszonyi kellékeket és olasz péksüteményeket lehet venni, „molto internazionale“.

A királynővel a dolgozószobájában, a Vineria Centraléban találkoztam. Ott sört iszik. Beszélgettünk egy kicsit azokon a különös alakokon, akik éppen szemben beléptek a kínai LÈ Cuisine-be. „Megházasodnak? Vagy csak karaokéznak?“ Ő az 5. kerület királynője, mert az ilyen részleteket figyelemmel kíséri. Kaptam egy olasz natúr bort, még zavarosabb címkével, mint a szokásos natúr borok, ami érthetetlen okokból olyan jól ízlett, hogy fél óra múlva már három-négy pohárral megittam, és egy kicsit „becsiccsentettem“, jóval azelőtt, hogy átköltöztünk volna pár házzal arrébb a Josefbe (királynő: sör; én: még valamilyen natúr bor), majd tovább egy Sappo nevű új ramen-bárba, ahol szerencsére nem volt natúr bor, csak sör (a királynő tudja, hova megy). Mivel abban állapodtunk meg, hogy csak olyan helyeket mutat nekem, amiket ismerni kell, a Sappótól – nagyon-nagyon jó Chashu Miso Ramen – a Heissweinhez vándoroltunk, egy elég fényesen kivilágított hipszterkunyhóba, ahol kiváló kovászos kenyér és egy hűtőszekrény tele – kitalálták – natúr borokkal várja a vendégeket. Borlap nincs, ülőhelyek sem, hacsak nem a királynő társaságában érkezik az ember, aki egyébként karcsú, atletikus, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy öt-hat sör után akár egy hangyányi hatása is lenne. Később még egyszer kikötöttünk a Josefben, így kikristályosodott egy minta, és ott meg kellett ígérnem, hogy mindenképpen eljövök enni is – egy ígéret, amit a következő alkalommal be is fogok tartani, vagy az azt követőn, egészen biztosan. Mindenesetre aznap megtanultam, hogy határátlépés nélkül az 5. kerületben első osztályúan be lehet rúgni, ha bárki kétségbe vonta volna.

Zizi Hattab Kle-jéről már ejtettem néhány szót a St. Moritz-i riportomban. Természetesen a vegán egycsillagost is megnéztem az eredeti helyszínén, és arra a következtetésre jutottam, hogy ritkán ettem ilyen jól vegánul. Ha most azt mondom, az ételből semmi, de tényleg semmi nem hiányzik, akkor természetesen leleplezem magam mint kétes kontextusú szkeptikus húsevő. Pedig dicsérni szeretném Zizi és konyhai csapata hatalmas művészetét, akik képesek a szezonális alapanyagokból kis műalkotásokat varázsolni, amik mindegyike gyönyörű és „ínycsiklandó“. Zizi két másik vegán éttermet is üzemeltet, a délspanyol-marokkói Dart és a Cor borbárt: Ott vesztettem el magam egy szombat délután egy üveg Gevrey-Chambertinnel és két hozzám csapódott baráttal a Harald-Juhnke-Nirvánában: kicsit becsípve és semmi program.

Érdekes, hogy Nenad Mlinarevic is üzemeltet egy vegán éttermet – ő azt mondja: „Reschti“ – Zürichben. Nenad nemcsak egy tehetséges szakács, aki a Parkhotel Vitznauban a harmadik Michelin-csillagot karcolta, hanem bátor gasztrovállalkozó is. Üzlettársával, Valentin Diemmel Zürichben üzemeltetik a Brasserie Südet – ha figyeltek, tudjátok, hol található –, a Neumarktot, ahol éppen egy vegyes vállalatuk van a Mochival, a Cucina Itameshi, a The Countert, akárcsak a Brasserie Südet a főpályaudvaron, valószínűleg a város jelenlegi legextrémebb fine-dining helyét, és, figyelem, a Neue Tavernét, egy csodálatos, sötét faburkolatú éttermet a belváros prominens helyén. Ott kóstoltam végig magam az ételeken, amik lazább koncepciójúak voltak, mint Zizinél: kenyér „mártogatóssal“, Shokupan-briós nyári szarvasgombával és parmezánnal, egy cukkini-shiitake nyárs karfiollal, Ajo Blancóval és pestóval, valamint egy imádnivaló citromos sütemény. Megint a balga megállapítás: ha a vegán konyhát így valósítják meg, határozottan nincs többé szükségem hústárgyakra. A hely komolyan azt kockáztatja, hogy törzsvendég leszek.

Maradtam még pár napot. Lakmároztam a Gülben – egy ilyen török éttermet kívánnék Bécsbe. Nevettem a Rosiban – egy ilyen bajor éttermet kívánnék Bécsbe. Ettem a Gamperben – egy ilyen farm-to-table kunyhót kívánnék Bécsbe: egy fantasztikus tarte tatin Tropea-hagymából, zöld spárga barna vajas, verjus-s és mogyorós vinaigrette-tel, egy kis tészta, ami nem tészta volt, hanem spirálvágóval spagettiformára alakított karalábé. Ettem – pár baráttal, akik már megint hozzám csapódtak – egy kiemelkedő malacsültet, amelynek részeit egyfajta ropogós mini-porchettává alakították át, a malac fejével együtt, aminek a végén nekiestünk.

Pontosan, ki kellett még mennem a Ziegelhüttébe. A munkásnegyed Schwamendingenben fekszik, és kirándulóhelyként üzemel. Stefan Tamóval, aki a Ziegelhüttét vezeti, laktam már együtt, nem sok ideje jutott aludni. Miután pár menő helyen keresztül küzdötte magát a kulináris helyi nagyságok közé, visszahúzódott abba a kerületbe, ahol felnőtt, és a Ziegelhüttét egy működő negyedbeli kocsmává alakította át preferált helyen. Emelem kalapom: nem ismerek más vendéglőt a városban, ahol ilyen jól és természetes módon tálalják fel az egyszerű dolgokat a legjobb minőségben. Már amikor Tamo üdvözölt, tudtam, hogy ma késő lesz. Gyorsan ettem egy Chässchnittét – egy szelet fekete kenyeret, amit vastagon megszórnak sajttal és sütnek meg, és tükörtojással koronáznak meg –, mert sürgősen kell egy alap, először egy kis Féchy-hez, majd a jobb Pinot noir-okhoz, amik segítenek nekünk, hogy közösen énekeljük a barátság dalát. —

Betekintés a Nenad-birodalomba, felülről balra: a Brasserie Süd csarnoka, snackek, a Neue Taverne vegán szuperétterem portálja, a Counter bárja, Zürich legújabb gourmet-étterme.

Különösen szép itt eltékozolni azt a délutánt, amit mások arra fordítanak, hogy gyarapítsák a vagyonukat.

Betekintés a legendás Kronenhalle brasserie-jébe
Zizi Hattab vegán gasztrovállalkozó a Kle bejárata előtt; jobbra: Cor borbár érdekes borokkal és tartalmas tapasokkal

Az 5. kerületben lehet élni anélkül is, hogy Zürich többi részét egyáltalán észrevennénk, nemhogy használnánk.

Az új Josef az 5. kerületben
Egy kirándulóhely a város jelenleg talán legjobb vendéglője: a Ziegelhütte Schwamendingenben: klasszikus belső tér, klasszikus konyhaművészet egy élvezetes csavarral, hozzá a legjobb vendégszeretet; szebb sörkertre sem fog találni.

Infók
John Baker
johnbaker.ch
Kronenhalle
kronenhalle.com
Brasserie Süd
brasserie-sued.ch
Vineria Central
vineriacentrale.ch
Josef
josef.ch
Sappo Ramen
sappo.ch/de
Heisswein
heisswein.ch
Kle
restaurantkle.com
Cor
corwineandpintxos.com
Neumarkt
neumarkt-zuerich.ch/de
The Counter
the-counter.ch
Neue Taverne
neuetaverne.ch/de
Ziegelhütte
wirtschaft-ziegelhuette.ch

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!