Vissza a gyökerekhez
Szöveg: Claudia Schemerl-Streben Fotók: Stephanie Golser
Tíz férfi. Egy küldetés. Közösen, céltudatosan baktatnak az öt hektáros földre. Reggel hét óra van, itt az aratási idő. Gépek vagy más segédeszközök nincsenek. Az egyetlen szerszám: a kéz. A vezető a répa parcellái felé veszi az irányt. Feltűri az ingujját, megragad egy szárat, és rutinosan kihúzza az első példányt a földből: nem egy hagyományos répa bukkan elő, hanem egy élénk vörös gyökérzet. Az unikumnak nevet is adtak: Purple Dragon.
Peter Laßnig otthonosan mozog a földeken. Ez nem mindig volt így. A klagenfurti születésű fiatalember csak tanulmányai során fedezte fel a zöldségfélék sokfélesége iránti vonzalmát és a repedezett, földes kezeket. Bécsben a biológia szakot választotta, morfológiai szakiránnyal. „Írtam egy disszertációt a tökfélékről, mindenhonnan küldettem magokat és elültettem őket. 60 különböző fajta gyűlt össze. De nem a termés volt a lényeg, hanem a növény hajtásszerkezete. Valahogy aztán az egész túl elméletivé vált. Nem akartam többé laborban ülni, magam akartam termeszteni.”
Körülbelül tíz éve, kissé naivan, belevágott az önállóságba, és kibérelt öt hektárnyi területet Gänserndorfban. „Két ökofalu van itt, ahol körülbelül 300 ember él. Azt hittem, meg tudok élni a regionális értékesítésből. De kiderült, hogy ez irreális. Sok számolgatás nélkül kezdtem, Burgenlandban vettem egy használt fóliasátrat, elhoztam és itt felállítottam.” Sokféle tököt, paprikát, paradicsomot, salátát és gyökérzöldséget termesztettek, amelyeket Laßnig már nemcsak a gazdaságban, hanem a bécsi Naschmarkton és a Karmelitermarkton is árusít. „Időközben már egyáltalán nincs is standard paradicsomom” – meséli Laßnig. Nála olyan különlegességek nőnek, mint a Valencia (amely színében és állagában egy mangóra emlékeztet, és édeskés ízű), az indiai ibolyaszínű (egy sötétvörös, nagyon aromás, enyhén savanykás fajta), a zöld-sárga csíkos Green Zebra (finom dinnyeízzel), a datolyaszilva-paradicsom (egy sárga, szőlőként termő, édes aromájú fajta), valamint a bolgár húsos és ökörszív paradicsomok.
Laßnig szakterülete azonban a gyökérzöldség. Parcelláin, amelyeket csak utak választanak el egymástól, minden elképzelhető színben nőnek: a céklafajták mellett, mint a Bull’s Blood (a vörös levelei szintén ehetőek), a Burpees Golden (élénk sárga-narancs húsú) és a Starlet Barbabietola di Chioggia (lenyűgöző vörös-fehér gyűrűs mintázatú), olyan különlegességek is nőnek, mint a Küttinger Rübli – egy hagyományos svájci répa, amelynek belseje lila-fehér –, valamint a japán Kintoki répa: „Ez a típus Kiotóban nagy hagyományokkal rendelkezik, és teljesen vörös színű” – lelkendezik a különc. Még a vadon növő répáihoz is talál vevőket, amelyeket Laßnig a diófák és a bambusz közé ültetett: „Még ha nyersen nem is adnak semmit, és néha fásak, levesként izgalmasak.”
A felhasználást tekintve viszont sokoldalúbb a megjelenésében a Michelin-bábura hasonlító gumós növény, a kínai articsóka (más néven „Crosnes du Japon”), amelyet több mint száz éve hoztak be Japánból Franciaországba, és azóta ott csemegeként tartják számon. Akár nyolc centiméter hosszúra és két centiméter vastagra is megnőnek ezek a hengeres, gyöngyházfényű gumók, amelyek jellegzetes mély bemélyedésekkel rendelkeznek, ízük pedig az articsóka, a burgonya és a bakszakáll keverékére emlékeztet, és nemcsak a Japánban szokásos módon, wokban párolva, hanem sütve vagy nyersen is fogyasztható.
Laßnig zöldségritkaságait és fűszernövényeit minden kedden és pénteken takarítják be, egy nappal azelőtt, hogy a Demeter-gazda személyesen elvinné a ritka árut a bécsi piacokra. Összesen 80 munkaórát töltenek el ő és kilenc munkatársa a földeken, 20 órát a fóliasátorban, ahol a betakarított bioterményt válogatják, víztömlővel megtisztítják a földtől, és darabonként, aprólékosan ládákba rendezik. Egy különlegesség, amelyet Laßnig maga szaporít, és csak kis mennyiségben takarít be, mindig megtalálható az őszi szállításában, és a Slow Food által rendezett bécsi Terra Madre vásáron is bemutatja: ez a gesztenye ízű turbolyagyökér. Ezt az ősi gyökérzöldséget, más néven turbolyagumót, régebben árulták a bécsi piacokon, de errefelé teljesen feledésbe merült. „Hat éve a németországi Gatersleben magbanktól rendeltem tizenegy fajtát, és azokat műveltem. Mostanra már csak két fajtát szaporítok, mert a többi nem elég bőtermő.” A kis aromás gumókat a júliusi betakarítás után egy üzemen kívüli kútaknákban tárolják. „Őszre édesebbek lesznek, és az ízük is intenzívebb” – árulja el a sokszínűség lázadója. Amikor Laßnig a specialitásairól beszél, alig lehet megállítani, legyen szó a jacongyökérről, a kardvirágról – amely az articsókával rokon növény, levelei spenótként használhatók, és intenzív articsóka ízük miatt luxuszöldséggé válnak – vagy az egzotikus vörös-fehér csíkos Rossa Lunga di Firenze hagymafajtáról.
A sokszínűségtől lenyűgözve a bécsi „Steirereck” sztárszakácsa, Heinz Reitbauer éppúgy használ régi zöldségfajtákat kreációihoz, mint a vorarlbergi „Griggeler Stuba” séfje, Thorsten Probost, a gollingi Andreas Döllerer, aki előszeretettel kísérletezik a lédús kínai articsókával és a mélyfekete, narancssárga belű ősrépával, vagy a tiroli „Schindlhaus” séfje, Christian Winkler, aki ritkaságaikat aromájuk intenzitása miatt rendszeresen felteszi az étlapra. Az alsó-ausztriai Josef Floh séf nem rest havonta egyszer Bécsbe zarándokolni Laßnig standjához, hogy elegendő mennyiségű apró, szárított földimandulát szerezzen be. Amit Spanyolországban Horchata de Chufa mandulatejjé dolgoznak fel, és nemzeti italként tartanak számon, ő a finomra vágott változatban édességekhez vagy sós gombócokhoz használja, hogy egy csipetnyi diós ízt vigyen bele. „Sajnos friss zöldségek esetében logisztikai okokból nem tudok támaszkodni Peter Laßnig termékeire.” Josef Floh négy éve főz régi zöldségfajtákkal. A zöldségpápa és ízpedagógus, Johann Reisinger fertőzte meg. „Részt vettem az egyik szemináriumán, ahol ritka fajtákkal főzött többfogásos menüt, és teljesen el voltam ragadtatva.” Néhány héttel később Floh elkezdett felépíteni egy csúcstermelőkből álló hálózatot, és azóta hetente szállít neki ritkaságokat a Lako Tulln (Tullni Mezőgazdasági Szakiskola), Erika Fritz biofarmer, Franz Haslinger minőségmániás és Helga Hamader biogazda, olyanokat, mint az F1-es Bolero répa, malabári spenót, jacongyökér és olyan ősidők gabonái, mint az emmer- és az alakorbúza. A megszállott csúcsszakács augusztustól októberig hetente egyszer személyesen elutazik Erich Stekovics-hoz, hogy ládaszámra szerezzen be paprikát és paradicsomot: „Az egyetlen különbség, amit a hagyományos termesztésű paprikák esetében ismerünk, a vörös, zöld és sárga színekre korlátozódik. Pedig hatalmas fajtaválaszték létezik, és az, ami régen nagyon egydimenziós volt, ma egy teljesen új ízvilágot eredményez” – lelkendezik Floh. Az, hogy emiatt alkalmazkodnia kell a megváltozott szezonokhoz, nem zavarja: „Nagyon rugalmas vagyok, és gyorsan ki tudom cserélni az ételeket. Stekovicsnál a gyümölcsök érése kicsit késik, mert sem fóliasátorral, sem máshogy nem támogatja őket. Ezért nála augusztus végén van a paradicsomszezon, idén csak szeptember elején. Utána egyszerűen nem veszek több paradicsomot” – mondja következetesen Floh.
Látványosan mutatnak azok az ételek, amelyekben Floh Lainsitztaler burgonyát használ. „Egy erdővidéki gazdacsoport szakosodott a régi színes fajtákra, amelyekből én lila és mintás példányokat használok.” A szétfövő angol Highland Burgundy Red fajta élénk rózsaszín-sárga márványozott húsú, és ősies ízű. A francia Trüffel fajta az eredetihez elképesztően hasonlít, kívül-belül sötétlila megjelenésű, földes aromájú, és alkalmas chips készítésére, a skót, főleg egyben maradó Shetland Black fajta pedig fekete-lila héjú, sárga húsú és lila gyűrűvel rendelkezik. Floh hetente 40-50 különböző zöldségfajtát dolgoz fel. Összesen 150 kilogramm végzi nála serpenyőben, fazékban vagy sütőben. Ez a fogyasztás Johann Reisingernél egy nap alatt elfogy. Ő évente kétszer szervez szemináriumot a Schönbrunni Kertészeti Iskolával együttműködve, amely egy egész napon át egy zöldségcsaládnak van szentelve. Az elméleti rész után kóstolókat tartanak, ahol egy zöldségfajta 100-150 fajtáját mutatják be, amelyeket a mintegy 16 hektáros iskolai területen és az „Arche Noah” gazdáknál takarítottak be. Minden fajtát kis kártyával látnak el, amely nemcsak a nevet és a származást, hanem a növekedést és a hozamot is dokumentálja. Az ízpedagógus precízen készíti elő a kóstolást: „A paradicsomokat például szétfövő, vizes, gyümölcsös, édeskés és savanykás csoportokra osztják. Minden résztvevő kap egy tányért kóstolómintákkal és dokumentumokat, hogy saját ízjegyzeteket készíthessen. És aztán elkezdődik a főzés” – meséli Reisinger lelkesen. Nem ritka a tíz fogás, amelyek közül mindegyiket más-más fajtából készítenek, és legtöbbször só hozzáadása nélkül: „Nem akarom eltorzítani az eredeti ízt, hanem a középpontba akarom helyezni” – biztosít róla. Predikációi alatt szupermarketláncok beszerzési vezetői ülnek egyéni vállalkozók mellett, mint Erwin Gegenbauer ecetkészítő, Christian Petz sztárszakács, Peter Laßnig Demeter-gazda és a kis stájerországi biogazda. A világosan megfogalmazott cél: a zöldségritkaságok reneszánsza. Hogy ez nemcsak a pompás színkavalkádról, hanem az ízvilág bővítéséről is szól, azt Josef Floh összegzi: „Ha semmi íze nincs, akkor semmit sem ér.”