Szöveg: Thomas Maurer Fotók: Ingo Pertramer
Körülbelül tizenkét éves lehettem, amikor másodszor találkoztam koktélokkal. A Brigittaplatzi városi könyvtár krimiosztályán akadtam rá Dashiell Hammett „A sovány ember” című művére, amely emlékezetes karakterek és szövevényes cselekményszálak lélegzetelállító keveréke, fantasztikusan hegyes dialógusokkal és mesébe illő mennyiségű, éjjel-nappal fogyasztott alkoholos kevert itallal megtűzdelve.
Bár már akkor is gyanítottam, hogy a szüntelen lakonikus és briliáns sziporkázáshoz nem feltétlenül alapfeltétel az állandó részegség.
Néhány hónappal korábban ugyanis már találkoztam koktélokkal, méghozzá kézzelfoghatóan, egy nappali házibárjában, amelyet egy iskolatársam szüleinek esti távollétében vetettünk tudományos vizsgálat alá; ennek során nagy szakmai komolysággal olyan kísérleteket végeztünk, mint: „Vajon a borsmentalikőr, a tojáslikőr és a házi pálinka összekeverve kevésbé undorító, mint külön-külön?”
És úgy tűnt, a képességünk, hogy tömören megfogalmazzuk a tesztélményeinket, arányosan csökkent a kóstolt minták számával, egészen addig, amíg végül a barátommal együtt, egymással teljes összhangban a mosdókagylóba nem öklendeztük az eredményeinket.
És bár a kamaszkorom folyamán megbarátkoztam magával az alkohollal, a koktélokhoz való viszonyom ambivalens maradt. Egyrészt a fogyasztásuk valami amerikai 30-as évekbeli vagányságot ígért, másrészt a 80-as évek Bécsében éltem, ahol az amerikai bárok látogatása, különösen fiatalok számára, nagyjából olyan bizarrnak tűnt, mint ballonkabátot és puhakalapot viselni.
Következésképpen pontosan ebben az öltözékben léptem be az első báromba, és azonnal úgy éreztem magam, mint egy farsangon rosszul beöltözött gyerek.
És amikor kijött az a buta koktélos film az akkor már amúgy is beképzelt Tom Cruise-zal, a téma évekig lekerült a napirendről. Az évek során azonban Bécsben is megnyíltak az első koktélbárok, amelyek nem drága hotelekben voltak és nem élettelen üzletemberek népesítették be őket, én pedig természetesen nem hagytam ki a lehetőséget, hogy végre kiderítsem, mi is pontosan egy highball vagy egy margarita, és hogy vajon ízlene-e nekem. Visszatekintve, a gyümölcskockák, gyümölcslevek és papírernyők aránya ezekben a pionírbárokban talán egy kicsit magas volt, de az akkor még elég provinciális Bécsben ez hasonló szenzációnak számított, mint a legendák övezte nyers hal a hideg rizsen, amiről akkoriban azt suttogták, hogy állítólag egy-két Naschmarkt környéki japánnál már kapható.
Szóval időnként meglátogattam bárokat, és két dolgot tanultam meg. Először is, hogy a „sovány emberrel” kapcsolatos gyermeki szkepticizmusom a koktélok hatása alatt álló emberek társalgási minőségét illetően abszolút jogos volt. Másodszor, hogy amíg nem jövök rá a trükkre, hogyan kell lassan fogyasztani egy italt, és legkésőbb a harmadik után abbahagyni, nincs jogom másokat kritizálni emiatt. Következésképpen ismét hajlamos voltam távolságot tartani a „bár” intézményétől.
A közeledés, különösen a „Halbestadt” nevű Gürtelbogen-bár formájában, egy hatalmas kerülővel történt, méghozzá szó szerint Kínán keresztül. 2008-ban ugyanis egy ott játszódó kabaré darabhoz való kutatás miatt háromhetes körutazásra indultam a Népköztársaságba, ami előtt ismerősök ismerősein keresztül szőttem egy külföldi osztrák hálózatot, azzal a helyes sejtéssel, hogy a helyszínen szükségem lesz valakire, aki elmagyarázza nekem, amit épp átéltem.
Sanghajban Markus Bernthaler vette át ezt a terhet, egy vidám fiatal burgenlandi, aki ott csaposként dolgozott egy nagyon exkluzív étteremben, ami azonban kissé untatta, mert az ottani vendégkör enni járt oda, és alig kellett többet csinálnia, mint Gin Tonicozni. Bécsben, mesélte, más volt a helyzet, a „Halbestadtban” dolgozott, ahol Erich, a főnök, szinte mindent megtanított neki, amit a szakmájáról tud, de amit ott épp nem tudott alkalmazni. Egyébként a „Halbestadt” egy igazi bár, nem olyan elefántbőrrel bevont három Michelin-csillagos badarság, mint a jelenlegi munkahelye. Amikor visszatértem Bécsbe, nemcsak szigorú parancsot kaptam, hogy üdvözöljem a „Halbestadtot” Markustól, hanem két üveg Maotai is volt a poggyászomban.
Rövid kitérő a Maotairól: A Maotai a definíció szerinti kínai nemzeti pálinka, amelyet egy bonyolult ötéves eljárás során, az azonos nevű városban párolnak cirokból és búzából. Kiválónak tartják: a Csing-dinasztia császárai már itták, Mao Ce-tung és csapatai nemcsak a győzelmeikre ittak vele, hanem a sebeiket is fertőtlenítették, és egy aktuális rangsor szerint a Maotai a nyolcadik legértékesebb kínai márka. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy a hozzám hasonló nyugatiak, akik megkedvelték a Maotai ízét, meglehetősen csekély kisebbséget alkotnak. Nixon történelmi kínai látogatása után Dan Rather újságíró így írta le az ízélményét: „Folyékony borotvapengék”. Henry Kissinger „halálos főzetnek” csúfolta kínai vendéglátói kulináris büszkeségét, „amelyet csak azért nem használnak repülőgép-üzemanyagként, mert túl gyúlékony”. És maga Nixon, aki a kínai hivatalos álláspont szerint „nagyon lenyűgözött” volt, állítólag hazatérése után majdnem felgyújtotta a Fehér Házat, amikor bizonyítani akarta stábjának Kissinger csipkelődésének megalapozottságát. A „A Maotai egészen sajátos, összetéveszthetetlen ízzel és aromával rendelkezik” kompromisszumos formulában azonban általában a kedvelők és a megvetők egyaránt megegyezhetnek. Vége a kitérőnek.
Mindenesetre a tervem, hogy a „Halbestadt”-beli bemutatkozásomkor azzal tegyem magam népszerűvé, hogy a bár Markus által tudottan ambiciózus, de ezen a téren hiányos italkészletét a Föld legnépesebb országának díszes pálinkájával bővítem, csak korlátozottan vált be.
Erich Wassicek bár-impresszárió ugyan értékelte a gesztust, de alighogy beleszagolt az üvegbe, olyan tanácstalan arckifejezést vágott, amilyet azóta sem láttam nála alkohollal kapcsolatban. A specialista aprólékos megszállottságával látott hozzá, hogy italt kreáljon a szuvenírem alapján. Két órával és több kísérleti keverékkel később a specifikus kihívást így foglalta össze: „Szerintem az a probléma, hogy az italok, bármilyen összetevőt adsz is hozzájuk, mind olyan ízűek, mint ez a cucc.”
És így a Maotai mégsem került be a bár kínálatába, cserébe viszont az elkövetkező években viszonylag rendszeresen a „Halbestadtban” találtam magam, és amikor felmerült az ötlet, hogy egy riportot készítsünk a pult másik oldaláról, nem kellett sokat gondolkodnom a „Hol?” kérdésen. És így állunk egy téli délután a még ki nem nyitott „Halbestadtban”, ahol Erich, aki épp egy a Bacardi meghívására Mexikóban teljesített továbbképző útról tért vissza (a férfi, ha este nem található a kocsmájában, gyakorlatilag mindig valamilyen magas alkoholtartalmú továbbképzési expedíción van), lelkesen mutatja be saját importálású mezcaljait és tequiláit, különös tekintettel az általa hibiszkuszvirággal ízesítettre. Továbbá elmagyarázza nekünk a bárkoncepcióját („Intézet a haladó iváshoz”), a jelenlegi trendet a 19. és kora 20. századi történelmi italok iránt, hagyja, hogy megszagoljunk pár tucat whiskyt, likőrt és bittert, érdeklődésre enyhén önkritikusan megjegyzi, hogy hatféle vermut esetleg „már egy kicsit sok és nem feltétlenül szükséges”, és hogy az itt raktáron lévő ötvenötféle gin és kétféle tonik alapján elméletileg, a díszítések változtatása nélkül, száztíz különböző Gin Tonicot lehetne inni, ami, mint beismeri, „egy kicsit a hobbija”.
Ingo a kamerája mögül felteszi a klasszikus „keverve vagy rázva?” kérdést, és ezzel váratlan mértékű információs lavinát indít el. Általában, magyarázza Erich, a Martini koktélokat keverik, mert a tiszta folyadékokat, amelyek jól elegyednek, nem kell rázni, kivéve, ha amerikai vagy, és amúgy is mindent rázol. Azonban az eredeti James Bond-italt, a Vesper Martinit egyedüliként rázzák, bár főleg azért, mert így áll a könyvben. A helyzetet tovább nehezíti, hogy az egészen eredeti Vesper Martinit már el sem lehet keverni, mert a hozzá szükséges Kina Lillet gyártója a 80-as években a receptúrát a kinin csökkentése irányába változtatta. Viszont van a kínálatában Cocchi Americano Aperitivo, amelyet egy 19. század óta változatlan recept alapján készítenek, és a receptúra tekintetében rendkívül hasonlít az eredeti Kina Lilletre.
Nem férhet kétség ahhoz, hogy egy esetleges pót kérdésre az eredeti gin (Gordon's) receptúrájában a James Bond első kiadása óta esetleg bekövetkezett változásokról nem kevésbé részletes választ kapnánk, de a délután már előrehaladott, és én elkezdem a rövid betanulásomat. Először a báreszközök: mozsártörő, mérőpohár, shaker, szűrő, citromfacsaró, bárkanál stb.: Semmi sem tűnik különösebben rejtélyesnek vagy csak bonyolult beavatási szertartásokkal kezelhetőnek.
Aztán a bárszervezet alapkurzusa: itt a jég, ott a szerecsendió-reszelő. Itt a szirupok és likőrök, ott a vermut és az aperitifek, amott a standard pálinkák. Sürgősen ajánlott minden egyes üveget HASZNÁLAT UTÁN AZONNAL visszatenni a fix helyére, ellenkező esetben az expressz jegyet a bajba már megváltottnak tekinthetjük. Következik pár gyakorlókör a koktélshakerrel: az ember a melle előtt tartja és rázza, ahogy bírja. Alapjában véve tehát pontosan úgy, ahogy az ember elképzeli, bár nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy túl sok nyers erővel dolgozom, ami a rázási stílusomnak egy enyhe, de letagadhatatlan Halálcsillag-robot beütést kölcsönöz. Ezenkívül lassan az a gyanúm támad, hogy ha - ahogy azt eredetileg terveztem - valóban megtanultam volna előzetesen egy-két tucat koktélreceptet fejből, a csapos szerepe gördülékenyebben menne. De másrészt: Robert de Niro vagyok? Ebben a pillanatban Erich érdeklődik: „Sikerült egyébként megjegyezned pár alapreceptet?” Én azonnal hárítok: „Megvan még az a Maotai-üveg, amit anno hoztam neked?” Egy árnyék suhan át az arcán: „Ja. Igen. Az még ott van... valahol.” És így, miután a Maotait kihoztuk szégyenletes száműzetéséből egy két sarokkal odébb lévő pincéből, a bárok nyitásáig hátralévő jó órát azzal tölthetjük, hogy újabb kísérletet teszünk a nyugati és távol-keleti ivási hagyományok koktéllá való amalgámálására. Erich kicsit nagylelkűen, de a lényeget illetően helyesen tanúsítja, hogy a Maotai a félig telt üvegben töltött évek alatt „könnyebben kezelhetővé” vált. És így végül, életemben először és valószínűleg utoljára, két koktélt keresztelhetek el: „Taming of the Shrew” (2 cl Maotai, 3 cl cseresznyepálinka, 1 dash csokoládébitter, 0,5 cl cukorszirup, 1,5 cl kakaópálinka, 1 tojásfehérje) és „Tiger & Dragon” (2 cl Maotai, 3 cl narancslé, 1 cl lime-lé, 1 cl cukorszirup, 1 dash narancsbitter, mozsárban tört gyömbér; 1:1 arányban gyömbérsörrel felöntve).
Közben megérkezett a mai stáb többi tagja a kvázi családi vállalkozásban: Erich élettársa és társfőnöke, Konny, a lányuk, Sissi, és csaposként Malte, akinek az utasításait követő segédje leszek ma este. Kérésemre megkóstolja a két frissen kreált új italt az esti kártyán, rendíthetetlenül bájos csaposmosollyal „érdekesnek” minősíti őket, és beoszt a mise-en-place előkészítésére: a citrom- és lime-feleket a facsaróbarát módon fel kell vágni, a leveket, gyógynövényeket és hasonlókat harcra kész állapotba kell hozni.
Aztán felkötöm a vagány fekete kötényt, a pultra támasztom a kezem, és igazi csaposnak érzem magam. Szép érzés. Az első vendégek érkezéséig tart, akik igazságtalanul rögtön jelentős túlerőben érkeznek. Malte mondja nekem a mennyiségeket és összetevőket, én pedig vágok és facsarok, mérek és öntök, rázok és szűrök. És mindezt megállás nélkül. Órákon át.
A klisének, miszerint a csaposok panaszirodaként és élettanácsadóként szolgálnak vendégeiknek, rájövök, nincs semmilyen empirikus alapja. Az én szemszögből a csapos munka abból áll, hogy akkordtempóban, kérésre összekeverjem az összetevőket (bevallom, Robert de Niro előzetesen legalább pár receptet megtanult volna fejből), majd jéggel addig kavarjam a shakerben, amíg a saját kezem sokkolva nem fagy, és az egészet utána elegánsan a megfelelő poharakba szűrjem.
Ez egy koncentrációt igénylő és semmiképp sem kielégítetlen tevékenység, de hogy e mellett még hogyan kellene valakinek, csak elméletileg is, gyónást vennie, rejtély számomra. Bár a csapos standard feladatát, miszerint a pult mögött és különösen a shaker rázásakor állandóan lazának, nyugodtnak és jókedvűnek kell tűnni, legfeljebb nyomokban sikerült teljesítenem. Ennek ellenére a műszak végén tiszteletreméltó módon elbocsátanak.
Ha tehát egyszer szakértő, nosztalgikus pillantással találkozna velem egy bárban, bátran szólítson meg. Szívesen mesélek majd bővebben a vonatkozó szakmai tapasztalataimról. Legalábbis, ha addigra még mindig nem találtam ki, hogyan kell legkésőbb a harmadik ital után befejezni.
PS: Ha egyébként a „Taming of the Shrew” ill. „Tiger & Dragon” vadonatúj koktélkreációkat hozzá szeretné segíteni a nemzetközi áttöréshez, kérdezzen rá bátran a „Halbestadtban”. PPS: Egy kis tipp: Az esélyei jelentősen nőnek, ha hozza a saját Maotai-üvegét.