A-La-Carte

A has idegenben jár (2008/1)

A hasunkkal kozmopoliták vagyunk. De hogyan


Attila Dogudan

működik a nemzetek együttélése a mindennapokban? Megélt cross-over a gasztrovilágban.
Szöveg: Christian Grünwald, Claudia Schemerl-Streben & Angelika Deutsch
Fotók: Phillip Horak
Nincs félelem az idegen kosztoktól: burger, kebab, tészta, pizza, wok és sushi. A nemzetközi fúziós konyha Ausztriában a mindennapok részévé vált, nem félünk érintkezni más nemzetiségekkel. Táplálkozási szokásainkat olyan ételek jellemzik, amelyeknek eredete máshol keresendő.
Ha azonban túllépünk a tányérunk peremén, a társadalmunk gyakran már nem működik ilyen harmonikusan. A különböző kultúrák és népcsoportok közötti együttműködés számos csodálatos példája mellett sajnos sok elutasítás is tapasztalható, a megértés és az elfogadás olykor kívánnivalót hagy maga után.
A Do & Co-főnök Attila Dogudan vállalatánál olykor körülbelül 2000 embert foglalkoztat mintegy 15 nemzetből. Számára egyértelmű, hogy a különböző kultúrák jelentős többletértéket jelentenek. „Már csak emiatt is szükségünk van a társadalmunkban más vidékekről érkező emberekre. Ételeinknek történelmük van, melyeket a monarchia egykori koronatartományainak anekdotái fűszereznek. Ilyen értelemben a bevándorlás témája nem is lehetne téma.”
Amit a bevándorlásról szóló vitában az érzéketlen rendpárti mentalitás miatt gyakran elfelejtenek, az a mindennapi élet igen gyakorlatias tényezője. Legyen szó egészségügyről, vendéglátásról, szállodaiparról vagy közlekedésről, a világ egyetlen gazdag országa sem működne egyetlen napig sem migránsok nélkül. A politikusok előszeretettel követelnek plakátokon integrációt, de: az integráció csak a migránsok kötelessége?
Attila Dogudan világszerte működő vállalatánál sok tapintattal kezeli a különböző kultúrájú embereket. „Elemzem az emberek erősségeit és gyengeségeit. Ideális esetben azt hagyjuk csinálni nekik, amit otthon is jól és szívesen végeztek. Értelmetlen lenne megpróbálni uniformizálni a munkavállalókat. Az egyenjogúsítás csak elvenné mindenki egyéniségét.” Az általánosítások amúgy is csak ritkán helytállóak.
Az osztrákok többsége nem túl mobil. „Aki mindig csak egy helyben marad, könnyen önelégültté válik. Külföldön az ember egészen más megmérettetésnek van kitéve, át kell gondolnia saját rutinjait, kritikának kell kitennie magát és újra kell határoznia a saját minőségi szintjét.” Hasonlót tapasztal a más országokból érkező munkatársaknál is. „Hát persze, hogy többnyire koncentráltabbak és még buzgóbbak. Nincs lobbijuk, még jobban kell figyelniük mindenre.” Ez természetesen vállalkozói szempontból is igaz: „Amikor osztrák vállalatként hamarosan nyitunk egy kis ’Demelt’ a New York-i 5. sugárúton található Plazában, akkor ebben a környezetben még több pontosságot és egyúttal alázatot fejlesztünk ki az egész projekt iránt – ez egy olyan érzés, amit aztán újra hasznosítani tudunk itthon.”
Dogudan értékeli, hogy sok osztrák a szolgáltatói szektorban abszolút csúcsember. „Nekünk ebben az üzletben személyiségekre van szükségünk, sarkos, határozott egyéniségű emberekre. Ezek az emberek tudják, hogyan kell kapcsolatot kiépíteni a vendégekkel, hogyan kell házigazdának lenni. És amikor egy ilyen csapattal indulsz csatába, az egy élvezet.”
Attila Dogudan maga is mindkét oldalról megtapasztalta a migrációt. „11 évesen jöttem Isztambulból Bécsbe. Az iskolában mindig én voltam a török. Már csak a nyelv miatt is, amit ugyan anyám nevelése révén alapszinten tudtam, de a finomságaiban természetesen nem.” Éppen ezért tartja Dogudan teljesen normálisnak a migránsok számára kötelező nyelvtanfolyam igényét.
Amikor aztán néhány évvel ezelőtt Isztambulba ment, hogy átvegye a ’Turkish Airlines’ légitársasági cateringjét, akkor már 40 éven felüli felsővezetőként a másik oldalról élte meg az egészet. „A töröknyelv-tudásom egy 12 éves gyerek szintjén volt, és a végső szerződésig tartó tárgyalások brutálisan nehezek voltak, mert hiányzott a gazdasági szókincs minden finomságával együtt.” A siker ízével a háta mögött természetesen sok minden könnyebben ment. „Ha az ember jó teljesítményt nyújt a megfelelő részletfanatizmussal, akkor hamar elfogadják. Így aztán az egyik országban az ’ő osztrákukra’, a másik országban az ’ő törökjükre’ büszkék” – mosolyog Dogudan.
Amikor a migránsok szakmailag önállósodnak, általában egyfajta hídfunkciót töltenek be a honfitársaik és az osztrákok között. És nem ritka, hogy ez egy vendéglátóipari egységen keresztül történik. Ennél jobban nem is valósulhatna meg az integráció.
Hogy különösen a vendéglátásban valóban lehetségesek még igazi mosogatóból lett karrierutak, arról Attila Dogudan szilárdan meg van győződve: „Ebben az iparágban saját erőből és nulla tőkével is hatalmas dolgokat érhetsz el. Természetesen a karrier mértékét nem lehet a végsőkig befolyásolni, de a mai vállalati vezetőségem bizonyítja, hogy lehetséges. Sokan közülük diákként kezdték, és a ruhatárból meg a kiszolgálásból dolgozták fel magukat lépésről lépésre.” (cg)

Chris Steiner

Chris Steiner már fiatal korában érdeklődött a tánc iránt. Tanulmányai mellett minden szabad percét a londoni Pineapple-Studios, később a New York-i Broadway-Center tánctermeiben töltötte, hogy hobbiként, de professzionális szinten táncolhasson. A mozgás iránti hajlamát nem látta jövőbeli munkaként. Bécs 1987-ben egy egyéves világkörüli utazás egyik állomása lett volna a sok közül. Hathetes tartózkodást terveztek.

Közben ebből 21 év lett. A ’move on’ táncstúdió mellett, amelyet Chris Steiner két évtizede sikeresen vezet, másfél évvel ezelőtt átvette a Mariahilfben található Grindbeisel Amerlinget, és egy hosszú átépítési szakasz után ’Keke’s’ néven egy afro-karibi éttermet nyitott. A vendéglátóiparba való belépésnek tisztán önző oka volt: „Nem leszek fiatalabb (a korát nem akarta elárulni, attól félve, hogy a diákjai talán nem vennének részt többé a kurzusain), és fitten kell tartanom a testem. Mivel a mozgás megvan, ez csak a táplálkozáson keresztül működhet. Az afrikai konyha pontosan az, ami jót tesz nekem. Afrikában és a Karib-térségben tiszta víznél mással nem főznek. Pont! Nem adnak hozzá szószokat vagy cukrot. Vissza akartam térni a gyökerekhez, a szegények ételeihez. Például a babhoz, a bab tápértéke rendkívül magas. De az olyan elfeledett gabonaféléké is, mint a quinoa és az amaránt. Ehhez csirke vagy garnélarák és zöldségek, mint az avokádó – ennyi az egész. Talán egy kicsit csípősen főzünk. De úgy tűnik, jól fogadják.” Hogy a Move-on diákok a tanfolyam után nemcsak a kiegyensúlyozott ételek miatt tódulnak a népszerű vendéglátóhelyre, az már régóta nem titok: „Az elején csak tizenkét koktélunk volt. Most 150 van, és az emberek végigisszák az étlapot. It’s amazing!”
Steinernek szinte soha nem volt problémája a bőrszíne miatt. A ghánai ritmus, a német név (valahol a családfájában egy német misszionárius található) és a walesi neveltetés olyan kozmopolitává tette, akit annak is ismernek el. Hogy otthon érzi-e magát Ausztriában? „Itt van a lányom, a barátaim és az üzletem. Húsz év után nehéz nemet mondani. Természetesen mindig szívesen repülök vissza Walesbe. És újra felfedezni Ghánát is leírhatatlan érzés. A világ három különböző pontján tudok élni. És ez valami csodálatos.” (css)

Keke’s
Amerlingstraße 15, 1060 Bécs,
Tel.: 0699/10 02 91 00

Ayumi Kondo

Hétévesen a kis Ayumi Kondo már egy izgalmas utazást tett meg a transzszibériai vasúton Európa felé, amely öt évvel később Ausztriában ért véget. Édesapja, Tsuneyasu Kondo éppen akkor nyitotta meg az első japán éttermet Bécsben, egyet abból a három étteremből, amelyet a Kondo család három európai városban működtetett. A helyszínek kiválóak voltak: Kuhdamm Berlinben, Piccadilly Circus Londonban és Weihburggasse Bécs belvárosában. A ’Tokyo’ a méterhosszú sushipultjával és nyolc, Tokióban képzett szakácsával autentikus japán étteremnek számított. „Legalább 30-féle halat kínáltunk, a sárgaúszójú tonhaltól az aranykeszegig.” Két évvel később jött az olajválság, és a távol-keleti delegációk, valamint osztrák politikusok számára fenntartott reprezentációs helyiséget be kellett zárni. Ma Kondo édesapja a Nippon Ya távol-keleti üzletet vezeti a Faulmanngasséban. Húsz évvel ezelőtt az osztrákok szkepticizmusa nagy volt: „Csak üvegtésztát, bambusz- és szójacsírát árultunk konzervből. A nyers hal szóba sem jöhetett.”

Ahogy Japánban évente megünneplik a cseresznyevirágzást, ott a termékek frissessége is erény: míg az osztrák hírhedt maradékfelhasználó, aki mindent legszívesebben háromszor főzne meg, Japánban a frissesség a legfőbb parancs. „Ha halat vásárolunk, annak iki iki (= élő) kinézetűnek kell lennie.” Egy gondolkodásmód, amely errefelé lassan teret hódít: „Az osztrákok ízlése hatalmasat változott. Régebben a sushi abszolút tabu volt. Ma ugyanolyan ’in’, mint pálcikával enni.” Amikor Ayumi Kondo úgy döntött, hogy bevezeti Bécsben a porított, méregzöld csúcsminőségű matcha zöld teát, kissé aggódott: „Japánban ez egy hype volt. Ott fedeztem fel egy kis láncot, amely kávé helyett csak matchát szolgált fel. Hogy ez működne-e Bécsben, teljesen nyitott kérdés volt. De tudni akartam.” Másfél évvel ezelőtt Ayumi Kondo megnyitotta a kis, stílusos ’Cha No Ma’ teaboltot, ahol nemcsak zöld teát árul, hanem a hagyományos japán szertartás szerint el is készíti. A bécsiek visszajelzése pedig óriási: 100 vásárlóból csak kettő japán. Mindenki más osztrák, akik a matcha latte, a habosított bio-szójatejes zöld tea és a matcha smoothie (a nyári változat tört jéggel) mellett valósággal függőivé váltak a japán onigiri snacknek, a norilapokba csomagolt rizsszeleteknek. (css)

Cha No Ma
Faulmanngasse 7, 1040 Bécs,
Tel.: 01/587 94 06

Pawan Batra

A született indiai Pawan Batra már fiatal korában vonzódott a vendéglátáshoz. Az érettségi után azonnal megkeresték a világ legjobb szállodai iskoláit. „Számomra az USA-ban, Svájcban és Ausztriában lévő címek jöhettek szóba.” Batra Bécsben kötött ki, ahol ma, miután a ’Skybar’-ban villámkarriert futott be barman-ként, a feleségével együtt vezeti a ’Nirvana’ indiai éttermet.

A becsvágyó indiai azonban német nyelvtudás nélkül nem akart belépni az országba. A mumbai-i Goethe-Intézetben intenzív tanfolyamot végzett. Az elmélet mellett német filmeket és olyan újságokat olvasott, mint a Frankfurter Allgemeine és a Süddeutsche. 21 évesen érkezett Batra Ausztriába, elvégezte a Bad Ischl-i szállodai iskolát, és számos szakmai gyakorlatot teljesített. „Kemény iskola. A recepciótól a housekeeping-en át a szobaszervizig mindent meg kell csinálnod.” Az áttörés 2001-ben jött: Batra állásajánlatot kapott a ’Skybar’-ban. „Valami teljesen új volt, egy egészen más szinten. Egészen kicsiben kezdtem a szervizben, és csak később a bárban. Soha nem néztem az órára – a mai napig nem hordok –, mert nem az idő a legfontosabb tényező, hanem az, hogy a vendég jól érzi-e magát. Sokkal nehezebb kielégíteni egy vendéget, mint
elveszíteni.” Batra egészen a bárigazgatói pozícióig küzdötte fel magát, aztán már nem volt több előrelépési lehetőség. „Felkelni, fogat mosni, dolgozni és aludni menni, ez nem élet számomra. Folyamatosan új kihívásra van szükségem.”

Saját étterem mindig is a legnagyobb álma volt. 2005-ben valóra vált: „Autentikus konyhát akartam kínálni modern légkörben. Mindenki Indiát a giccses elefánttal és a csípősséggel köti össze. De ez nem így van. India színes, az indiai étel nem csípős, hanem fűszeres. Az embereknek tudniuk kell, milyen is valójában az indiai curry. Be akarom vezetni a vendégeimet az indiai konyhába. Hiszen én sem szolgálhatok fel Cosmopolitant, ha a vendég nem ismeri a Screwdrivert, mert az alap a vodka.” Ausztriában Pawan és felesége, Vundra Batra mindig tisztességes bánásmódban részesültek. „Olyan sokat kaptunk ettől az országtól. Mindig az volt a kívánságunk, hogy ezért cserébe valamit felajánljunk Indiából. Ez a mi köszönetünk.” (css)

Nirvana – The Indian Restaurant
Rotenturmstraße 16–18, 1010 Bécs
Tel.: 01/513 30 75,
www.restaurant-nirvana.at

Gökhan és Erkan Umar testvérek

Aki a Naschmarkt 76–79. standjánál vásárol, az biztos lehet benne: a jó hangulat garantált. Erről az isztambuli Gökhan és Erkan Umar testvérek gondoskodnak, akik évek óta a legjobb halkereskedőkként ismertek itt. A halkarrier nem volt tervezett. Gökhan diák volt, testvére éppen munkanélküli, és az egyetlen konkrétan megfogalmazható céljuk az önállóság volt. Véletlenül tudták meg, hogy megüresedett egy halas stand a bécsi Naschmarkt elején. Az átvétel feltételeként továbbra is halakat kellett árulniuk. Az egyetlen akadály: „Fogalmunk sem volt a halakról” – nevet Erkan, akinek kalózkendője a védjegyévé vált. Barátok és ismerősök ugyan figyelmeztettek a környező konkurenciára, de a testvérek nem hagyták magukat, és az egész tőkéjüket kockára tették: „Valójában a versenytársaktól tanultunk. Éppen csak a Márvány-tengeri halakat és a lazacot ismertük, de ezen kívül?” Egy halas lánc egyik munkatársa minden nap zárás után eljött, és elmagyarázta nekik, hogyan kell csinálni. „Előtte nem tudtuk, milyen késekkel vágjunk, vagy hogyan kell lehúzni a bőrt.” Erkan Umar nevet: „Egyszer egy hölgy rendelt két pisztrángot. Gökhan azt mondta: ’Igen, szívesen’. Aztán filézve kérte a két halat. Azt mondta: ’Azt nem tudok’.” Az első rendelésükhöz a testvéreknek pénzt kellett kölcsönkérniük. „Soha nem fogom elfelejteni. Majdnem 25 000 schillingért vásároltunk árut!”

A pályamódosítókból profik lettek, akik a város legjobb halkereskedői közé tartoznak, és első osztályú tengeri herkentyűket importálnak Ausztriába olyan országokból, mint Olaszország, Görögország, Hollandia, Dubai és Omán. Az Umarnál közel 30-féle hal kapható, az aranykeszegtől a red snapperen át a nagy rombuszhalig, ezek közül több mint tíz vadon fogott. Mi teszi a sikerüket? „Őszinték vagyunk. Ha azt mondom: ’ez egy friss hal’, akkor az is. Nem mondhatom, hogy ’frissen felengedett’.” 2004-ben a két karizmatikus figura a halboltja mellett éttermet is nyitott. Az elején sok minden félresikerült. „Az első szakácsnak órákig tartott egy leves, a következő három rendelt halat nem sütötte át.” Azóta Gökhan Umar áll a tűzhely mögött. „Nincs nálunk hókuszpókuszos konyha. Van hal, grillezett zöldség – kész.” Vendégszeretetüket nagyra értékelik a vásárlók, piaci kofák, gasztrokritikusok és csúcsszakácsok. Hogy boldogok-e Ausztriában? „Mi boldogok vagyunk a Naschmarkton.” (css)

Umar – Fischshop und Restaurant
Naschmarkt Stand 76–79, 1040 Bécs
Tel. Restaurant: 01/587 04 56
Tel. Shop: 01/585 21 77
www.umarfisch.at

Mansur Memarian

„Németül álmodom, Iránban turistának érezném magam, és focimeccseken nem tudom, kinek szurkoljak. Sehol sem vagyok.”

Mansur Memarian tizenkét éves volt, és az iráni-iraki háború a tetőfokán, amikor a szülei feltették egy repülőre, és Németországba küldték az idősebb testvéréhez. A szakács szakma iránti vágy már az iskolás évek alatt megszületett benne, a család kedvéért rövid ideig megpróbálkozott a közgazdasági tanulmányokkal, de 1996-ban szakácsgyakornoknak állt a krefeldi ’Villa Medici’-ben. Ami gyakornoki ideje és a későbbi, a legjobb házaknál töltött commis évei alatt történt vele, azok tipikus példái a nyílt gúnynak, amelytől még a magasan dekorált konyhafőnökök sem riadnak vissza. Memarian szerint az ő származásával az ember egy fokkal mélyebben áll a hierarchiában, mint mások. Olyan mondatokra emlékszik, mint: „Ezt az anyádtól tanultad a barlangban?” Egy tábornokként működő konyhafőnök még ki is jelentette: „Tudják, mit tettem volna magukkal 40 évvel ezelőtt!” A fentről érkező, nehezen elviselhető aláásásra és az alulról jövő zaklatásra csak szaktudással és fokozott munkavégzéssel tudott határokat szabni. „Mert” – mondja Memarian – „egy ilyen helyzet ösztönöz is.” A fordulópontot a sous-chef-fé történő előléptetés jelentette. Németország legjobb házaiban – például a düsseldorfi ’Hummer-Stübchen’-ben, az esseni ’Schloss Hugenpoet’-ben és a ’Jagdhof Glashütte’-ben – töltött állomások után Innsbruck jelentette számára az új kihívást: Konyhafőnökként egy új kezdést mert megkockáztatni, anélkül, hogy meglévő csillagokra támaszkodhatott volna.

És mindezt Tirolban. Itt nemcsak külföldi volt, hanem német is – egy félreérthetetlenül negatív előjel. A vendégek kezdetben irritáltan néztek rá, amikor kijött a konyhából, mintha azt akarták volna mondani: „Ú, egy fekete ember! Ő főzte az ételünket?” Időközben azonban azt mondják: „Mansurhoz megyek”, nem pedig a „Pavillonba” – egy keményen kivívott siker, de a harcosokat errefelé láthatóan kedvelik. És így a karizmatikus fiatal szakács nagyon személyes kapcsolatot tudott kialakítani vendégeivel. Receptje: „Minőség és laza hangulat – mert mi szakácsok nem próféták vagyunk!” Van-e valami más is, amire vágyik a sikere mellett? „Jobb elfogadás a régi, helybéli kollégáktól” – mondja. Így álmodozik sokféle együttműködésről, hogy élénkítse a kissé merev gasztrovilágot. (ad)

Der Pavillon
Rennweg 4, 6020 Innsbruck
Tel.: 0512/25 70 00
www.der-pavillon.at

Haya Molcho

Gyermekkorában a kék szemű, szőke, göndör fejű kislány kíváncsian rohangált Tel-Aviv szukjainak szűk sikátoraiban, és magába szívta a Kelet bódító illatait és a piac multikulturalizmusát. Időközben a kislányból olyan nő lett, aki elégedetten, de nem kevésbé tudásvágyóan, nyitott szemmel járja az életet, és a bécsi Naschmarkton található saját éttermében élvezettel bánik a fűszerekkel: Haya Molcho visszatért a gyökereihez.

Haya Molcho román és francia származású. Tel-Aviv legszebb negyedének szomszédságában nőtt fel, jemeni és marokkói emberekkel együtt, így az otthoni konyhára jellemző volt a nemzetek multikulturális keveredése: „A vendégszeretet volt az első számú téma nálunk. Amikor hívtunk valakit, az asztal roskadásig tele volt.” A főzés nem hagyta nyugodni a kis Hayát. Nagynénik és nagyszülők mellett már hatévesen is szorgalmasan segíthetett a konyhában. Molcho első gasztronómiai tapasztalatait a férjével – Samy Molcho rendezővel és pantomimművésszel – gyűjthette, akit hét évig tartó világ körüli turnéján kísért. „Mindenhol a konyhákban voltam, és elkezdtem együtt főzni. A világ különböző főzési stílusai iránti rajongás ma Molcho FoodArt cateringvállalatában tükröződik, amelyet nyolc éve vezet Joshua Elbaranes-szel. Vele Thaiföldet, Indiát vagy Marokkót hozza el Ausztriába. A FoodArt erőssége a tálalás: ’Egy marokkói estéhez arany és fehér terítéket teszünk ki, gránátalmával és kézzel készített, fehérre mázas tagine-okkal. Minden egyes részlet stimmel’ – mondja büszkén az erőteljes nő. A Naschmarkton található ’Tewa’ éttermet is Molcho szenvedélye jellemzi. ’A legkülönbözőbb nemzetek vannak a konyhámban. Nálunk ugyanúgy szerepelnek az étlapon jemeni ételek, mint indiaiak vagy afrikaiak. Természetesen ez néha problematikus, mert a vendégek folytonosságot várnak. De itt tudatosan nincs ilyen. Azt akarom, hogy az embereim azt főzzék, amivel felnőttek. Azt akarom, hogy a származásuk színeit vigyék be a konyhába.’ Metafora ez Molcho világbéke-receptjére. Nyitottságot kíván az újdonságok iránt, elfogadást az idegenek iránt. ’Egy fekete-afrikai vagy egy török nem kell, hogy rossz legyen. Észleld őt emberként, észleld a kultúráját, és ne legyél szkeptikus. Akkor eggyel kevesebb problémánk lesz.’ (css)

Tewa Naschmarkt
Stand 672, 1040 Bécs,
Tel.: 0676/847 74 13 00,
www.tewa672.at
FoodArt
Schlenthergasse 17, 1220 Bécs,
Tel.: 0664/ 256 25 75, www.foodart.at

Mingming Fang és Dr. Zhao

A történet úgy olvasható, mint egy hollywoodi film forgatókönyve. Egy televíziós újságíró és egy sanghaji gazdasági professzor Ausztriába vándorol ki, és Bécs külvárosában megnyit egy kínai éttermet, amely három évvel később Ausztria legjobbjának számít. Az ünnepelt szakács és a sanghaji konyha mestere a autodidakta Dr. Zhao.

Mingming Fang és Jian Zhao a kulturális forradalom gyermekei. A Kínában kialakult politikailag feszült helyzet űzte őket Ausztriába, ahol 1993-ban éttermet nyitottak a floridsdorfi Prager Straße-n. Nem volt félelem az érintkezéstől, a sarki kínai az 1980-as évek végére már a gasztrovilág fix részévé vált. Ketten kínai szakácsot fogadtak, és meg akarták mutatni, hogy létezik más is a Nyolc Kincs és a édes-savanyú sertéshús mellett. Hamarosan baj lett a konyhai áldással. A séf elmenekült a szigorú úrnő elől, és Jian Zhao bejelentette: „Most én jövök.” Horrorisztikus elképzelés Mingming Fang számára, aki mindent kinézett a férjéből, csak a főzést nem: „Már aludni sem tudtam” – emlékszik vissza a karizmatikus, rámenős házigazda. Éjszakákon át tartó vitákat kellett a professzornak elviselnie, és szakácskönyveken keresztül küzdenie magát. „Káosz volt, tányérok törtek össze, de nagyon jól főzött” – mondja Mingming mostanra elégedetten. 1996-ban jött az áttörés. Miután több gasztrokritikus is felkereste az éttermet, egy lap közzétette a „Hogyan főznek otthon a sztárszakácsok” című sorozatot. Jian Zhao volt az egyikük. Az újságíró és a fotós reggel nyolckor jött, és mielőtt Dr. Zhao felvehette volna a szakácskabátot, már pizsamában fotózták a konyhában. A cikkre adott reakciók elindították a pályamódosítók aranykorát: „Egyik asztalfoglalás a másik után jött.” A vendégek minden kerületből érkeztek, és a népszerűség olyan mértékűre nőtt, hogy törzsvendégek ingatlanajánlatokat hoztak a belvárosi költözéshez. „Sajnos vagy a konyha volt túl kicsi, vagy az átvételi díj túl magas.” Mígnem egy nap Harald Prandstätter, a ’Harry’s Time’ üzemeltetője egy hirdetést tett az asztalra, és megkérdezte: „Akaratok már költözni vagy nem?” Három órával később Mingming Fang és Jian Zhao a belvárosi épület előtt álltak, és az ablakon keresztül kémleltek. Happy endre várnak? A bécsi periféria felé vezető nehéz utat a ’Goldene Zeiten’ vendégeinek már nem kell vállalniuk. Most a Dr.-Karl-Lueger-Platz 5 az első számú cím a sanghaji konyha számára Bécsben. (css)

Goldene Zeiten
Dr.-Karl-Lueger-Platz 5, 1010 Bécs
Tel.: 01/513 47 47, www.goldenezeiten.at

Sohyi Kim

Igazán ki akarta élni magát – ezt akarta a koreai Sohyi Kim, amikor 23 évvel ezelőtt felszállt a bécsi repülőgépre. A kiváltó ok az Álom luxuskivitelben című film volt, amely egy New York-i bulilány túlzó életéről szól. „Összeülni egy körben és rizst enni, az volt nálunk a buli. A hosszú cigaretták, a bársonykesztyűk, a drága ruhák – ez mind olyan szép volt. Ez volt a buli, ez volt a szabadság, ez volt Európa.”

A bécsi indulás Kim számára nem volt könnyű: „Nem értettem a nyelvet, és kulturálisan is minden fordítva van itt.” Egy intenzív német nyelvtanfolyam után a fürge koreai elvégezte a Herbststraße divatiskolát, hogy tervezőként önállósodjon. A divatos csaj életmódja hamar sok lett neki: „Soha nem ittam igazán, és nem is dohányoztam – ebben a közegben ez volt a szokás. Egy este sem jössz haza hajnali négy előtt, tizenkettő előtt nem keltem fel.”
A vendéglátóiparba Kim inkább mókából csöppent. „Ott kezdődtek az igazi problémák. Nulla fogalmam volt a vendéglátásról.” Kim felvett egy koreai szakácsot. „Annak tényleg sokat fizettem, hiszen én nem tudtam főzni.” A Schlagergassé-i első próbálkozásával a törékeny, de szívós Kimnek sok nehézséget kellett elviselnie, amelyek egy meghatározó élménnyel értek véget: „Tél volt, és egy vendég bejött az ajtón, és tésztalevest rendelt. A szakács nem – ahogy Koreában szokás – tűzforró, hanem egy langyos levest nyomott a kezembe. ’Azt mondtam, hogy ez nem tetszik, de a levest mégis felszolgáltam. A vendég két kanállal evett a levesből, és ott hagyta. Ennek ellenére beszedtem 25 schillinget, és a vendéget nem láttam többet.” Fordulópont Kim életében. Kirúgta a szakácsot, lehúzta a rolót, és szakácskönyvekkel felfegyverkezve bezárkózott a konyhába. „Előtte soha nem volt kés a kezemben. Kilószám filéztem, szedtem szét és vágtam össze halat, hogy jobban megértsem.” Egy hónap után Kim újra kinyitott, és pontosan azt szolgálta fel a vendégeknek, amit akartak: „Ha valaki egy tálat csak tonhallal kért, akkor minden variációban – a sashimitől a sushin át a tatárig – elkészítettem, és az ételnek a vendég nevét adtam. Egyszeriben beindult, mint az őrült.”

2001-ben Sohyi Kim megnyitotta a ’Kim kocht’ éttermét, három évvel később a főzőstúdióját, és egy évvel ezelőtt a két helyiség redesignja történt meg. Integrálva van-e Ausztriában Sohyi Kim, aki németül álmodik, és koreaiul beszél, amint álmában lát egy ázsiait? „Nagyon jól érzem itt magam. De számomra az integrált nem a megfelelő szó, mert keserű utóíze van. Számomra olyan, mintha mindig is itt lettem volna.” A vendéget, akitől Kim akkoriban pénzt szedett be a levesért, mégis látnia kellett újra. „A szakácskabátomban kiszaladtam az utcára, bocsánatot kértem tőle, és elmondtam, hogy ő volt az egyik oka annak, hogy most ott tartok, ahol ma vagyok. Meghívtam az új éttermembe, és azt mondtam: ’Hogy lássa, mit csinált belőlem.’ Elfogadta a meghívást, és az este után elárulta nekem: ’Számomra világos volt, hogy sikerülni fog’.” (css)

Kim kocht
Lustkandlgasse 4, 1090 Bécs
Tel.: 01/319 02 42
www.kimkocht.at

Ulrike Skrypek

Ulrike Skrypek számára korán nyilvánvaló volt: a német keleti határon lévő kirándulóhely szűkös körülményei között kevés a fejlődési lehetőség. Így az 1982-ben Cottbusban született fiatal nő nyugat felé törekedett. Csodálatra méltó naivitással jelentkezett az aschaui Residenz Winklerbe, hogy befejezze éttermi felszolgálói képzését – anélkül, hogy tudta volna, milyen gasztronómiai magasságok helyszíne ez! Heinz Winkler multikulturális szerkezetében sok munkatárs érkezett Szászországból, de a franciák rangsordominanciája mindig érezhető volt; ami probléma adódott, azt szívesen hárították át az ’Ossi’-kra (keletnémetekre).

A csúcsgasztronómia szervizszemélyzeteként Ulrike Skrypek viszonylag védett területen mozog, a vendégek esetleges ellenérzései alig érezhetőek, de a származása iránti kíváncsiság igen. A hibátlan irodalmi németet nehéz besorolni. Az Aschauban töltött két év után 2004-ben a Gut Apfelkammal egy kettéosztott üzembe került: a konyha bajor volt, a szerviz keletnémet. A konyha vs. szerviz rivalizáláshoz így még jött az Ossi vs. Wessi szint, de mindezt bőven humorral kezelték.

A Salzburgtól Syltig küldött következő pályázatokra a Hangar-7-től érkezett az első pozitív válasz, így Salzburg lett az új helyszíne. Mint az első keletnémet a szervizben, a származása most már téma volt. Amikor a konyhán még valaki érkezett kelet felől, azt mondták: „Nézd, most már nem vagy olyan egyedül!” Kevésbé volt finom a neki szegezett mondat: „Ti olyan sokáig voltatok bezárva, most először meg kell mutatnotok, mit tudtok!” De mind a Hangar-7-ben, mind most a ’Riedenburgban’ Skrypek tapasztalatai végig pozitívak – a burgenlandiaknak, mondja, sokkal nehezebb dolguk van itt. Így Salzburg lett az otthona, Cottbus viszont marad a származás és a haza. (ad)

Riedenburg
Neutorstraße 31, 5020 Salzburg,
Tel.: 0662/83 08 15,
www.riedenburg.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!