A-La-Carte

Bistro Rachlin (2016/4)

Játékosan komoly. A vonós a lágy bécsi hangzással dédelgeti apró megszállottságait. Orrdörzsölés mint a barátok közötti jó érzések jele. Felkutatni a legérzékibb aromákat, a legfinomabb termékeket, hogy boldoggá tegyük a gyomrunkat. Virtuóz módon vágni a hagymát, éjszakákon át bütykölni a tejhabbal, hogy mester legyen az ember. Kint és bent. Mint hegedűművész, házigazda és szakács. Szöveg…


Játékosan komoly. A vonós a lágy bécsi hangzással dédelgeti apró megszállottságait. Orrdörzsölés mint a barátok közötti jó érzések jele. Felkutatni a legérzékibb aromákat, a legfinomabb termékeket, hogy boldoggá tegyük a gyomrunkat. Virtuóz módon vágni a hagymát, éjszakákon át bütykölni a tejhabbal, hogy mester legyen az ember. Kint és bent. Mint hegedűművész, házigazda és szakács.

Szöveg: Ro Raftl · Fotók: Regina Hügli

Türkizzöld neoncsíkok villognak az utcáról. Rózsaszínűek alkotják annak az üvegfalnak a lábazatát, amely elválasztja az előszobát a konyhától. Ott ragyog arany színben egy onixbár. Bistro Rachlin. Magánvendégeknek. A hegedűművész, akit már régóta a klasszikus zene világsztárjaként ünnepelnek, vékonyra és fittre érett. És utcai ruhát visel. Klasszikus ing mandzsettagombokkal, világos nadrág. Nincs kötény. Pedig ő hívott meg a főzési alkalomra. Julian Rachlin a tűzhely körüli mozdulatokat úgy uralja, mint Brahms D-dúr hegedűversenyének kottáit. Olyan mélyen benne gyökerezik, hogy közben kérdésekre tud válaszolni, lazán mesélni, a fotós kamerájába nézni, bort dugózni, megcsókolni a barátnőjét, Sarah-t. Multitasking – élvezetes, érzéki, koncentrált. Nem fog olívaolaj-csepp az ingujjára fröccsenni, egy majonézdarabka sem tapad a csempére, semmi tejhab sem őrlődik a fúvóka krómján. Játékos komolyság parancsolja: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni – az álomszerű biztonságig. Aztán. Nem lesz többé maszatos, nem csöpög, nem fröcsköl, nem maszatol, nem kapar.

Julian 14 éves volt.
Amikor a „csodagyerek”-gázsiját legközelebbi barátjával, Aleksej Igudesmannal kacsacombbal és szarvasgombával élték fel. A „Korso”-ban, a bécsi „Bristol” szálloda éttermében, amelyet Reinhard Gerer emelt világhírnévre az ínyencek körében. Gerer elmeséli, ha faggatják: „Főnök”, mondta a főpincér, „kint megint ott ül az a két kölyök. Nem jönnél ki, és nem állítanál össze nekik egy menüt?” Na, a két fiatal úr rendesen rendelt. A legjavából. Barátság alakult ki. Később. Nálam vendégként a „Magdalenenhof”-ban Julian kijelentette: „Ezt meg szeretném tanulni!” „Semmi gond. Gyere el.”

Ma Sarah választotta ki, hogy mit fog főzni JR.

Sarah McElravy, a bűbájosan természetes, hosszú hajú, nagy szemű, telt ajkú, többnyelvű kanadai kollégája hegedűn és brácsán, állán gödröcskével és egy Vogue-címlaplány alakjával, akit két éve (tehát majdnem két éve) ismerte meg Mexikóvárosban, mint a városi kamarazene-társaság alapítója és vezetője. „Fantasztikus”, lelkendezik Rachlin, „amikor az ember ugyanolyan szinten játszik.” Hozzáteszi egy csipetnyi áhítattal: „A Linden Quartet első hegedűse volt!”. Aki követi a zenei életet, az tudja, hogy a Lindenek több szép díjat is nyertek. Hűha! Energikus, a fiatal szépség. Az ételünk receptjét, mondja, David Changtól kapta, aki a New York-i Momofuku éttermeiben szolgálja fel: lágy tojás Soubise hagymával és kaviárral. Julian nevet: „Kiegészítettem egy pici majonézzel és snidlinggel. Osztrák csicsákkal.” És. „Ha az ember őrülni akar, akkor fekete kaviárral eszi ezt az ételt. Hm. Amikor a szüleim összeházasodtak, a kaviár egyáltalán nem volt luxus. Azt mindenki megengedhette magának, mint mostanában a füstölt lazacot.”

A zene mint világnyelv.
Szerető, gondoskodó szülők. Igen. Michael és Sophie Rachlin, az apa csellista, az anya zongoraművész és vezényléstanár, Vilniusból, Litvániából. 42 éve, december 8-án született ott Julian. 1978-ban hármasban emigráltak Bécsbe, oda, ahol minden zene közepe volt, ahol a zene világnyelvét beszélték, függetlenül attól, mennyire tudtak helyileg kommunikálni: „Apám egyáltalán nem, csak oroszul beszélt, anyám egy kicsit. Az anyja németül beszélt, ő könnyebben boldogult”, mondja az ő „napocskája”: „Solnyschko”, azaz „napsugár” néven szólították gyerekként.

Julian három éves és kilenc hónapos korában érkezett Bécsbe. Igen-igen, csodagyerek. Kilenc éves volt az első nyilvános koncertjén, tizenhárom, amikor 1988-ban megnyerte az osztrák Klasszikus Eurovíziós Versenyt. Bár. A szó felületes és sommás „ó és jö” jelzőjét csak azóta bírja, amióta kinőtt belőle. Csoda Mozart kapcsán? Istenkáromlás! Gyereknek lenni rendben van. Ezt akarja megőrizni, amíg csak belsőleg lehetséges. Orrdörzsölés. Ez az őrült kis megszállottság, az ő „jele annak, hogy összhangban vagyunk egymással”, mióta négyéves korában a zeneiskolában hozzádörzsölte az orrát Aleksej Igudesman orrához. Puha legyen! „Noseland”-nek nevezte el Aleksej, aki ma tehetséges hegedűművész és szakács, a filmdokumentumfilmjét a Dubrovnikban tartott „Julian Rachlin & Friends” fesztiválunkról. Az emberek nevetnek, ha mindenki csinálja, és jó érzések keletkeznek”, mondja JR, miközben sírás nélkül villámgyorsan vágja a hagymákat olyan gyönyörűen egyenletes kis négyzetekre, hogy tiszta irigység lenne ezzel a tudással, a fényesre élezett eszközeivel magyarázkodni.

Mester a késsel.
2010 körül tényleg elzarándokolt Reinhard Gerer „Magdalenenhof” konyhájába: „Naponta. Pontosan. Precízen, mint egy óramű. Minden mozdulatot felírt, és ha egy pillanatra elfordultam, azonnal kérdezte: 'Mit csináltál most?' Aztán mindent lefotózott. A legnagyobb stresszben. És este otthon mindent megfőzött.”

Az alapanyagokat a 'Meinl am Graben'-ből hozatta.” Gerer nevet: „Egy termékmániás. Abszolút. Fanatikus. De. Ami a legjobban lenyűgöz: Julian nemcsak a hegedűn mester, hanem a késsel is. Ahogy kezeli. Megértette az alapfogalmakat. Erről szól az egész. Nem sokat beszélni. Megcsinálni! Őt el tudnám képzelni partnerként, sous-chefként. Mert minden mindennel összefügg, teljes egyetértésben, mint egy második jobb kéz.”

Tanulás munka közben.
Lehet benne. Sarah az onixbárnál ellenőrzi a leveleit; Julian aláfesti a Las Cuatro Estaciones Porteñas-t, Astor Piazzolla Négy évszakát, a legújabb, még kiadatlan felvételét Roger Moore-ral, aki a tavaszi, nyári, őszi és téli hegedűk között verseket olvas. Nonchalánsan tölt Daniel-Etienne Defaix Chablis Premier Cru borát egyszerű, vékony falú poharakba, és hangsúlyozza: „Egyszerű ételeknél az alapanyagokon egyáltalán nem spórolunk”, miközben a hagymát vajban és sóban aranysárgára keveri. Az est best-ofja itt: Fleur de Sel de Guérande, Olio Manca del Bosco a calabriai Azienda Agricola Bova-tól, Toni's nagy, zöldes bio-tojásai a Babette vonalból, Moutarde en Grains de Eduard Fallot. Melegen ajánlja kedvenc csemegeüzletét, a Beaulieu-t a Palais Ferstelben.

A bio-tojásokat JR – sóval, hogy ne repedjenek meg – 5 perc 10 másodperc alatt pontosan magkeményre főzte, melegítéshez konyharuhába csomagolja, elkezdi a majonézt a botmixerrel keverni: természetesen semleges ízű olajjal. És természetesen mindig házi! Flacc, letörli a konyharuhát a tojásokkal a földre. Nem átkozódik, újakat tesz fel, és alkalmazza a hetes trükköt: jeges vízbe teszi őket, hogy könnyen és hibátlanul meg lehessen hámozni. Magában mormogja: „Most már megtanultam. A tojásoknak kell lenniük az utolsóknak a sorrendben.”

A tálalás most villámgyors: a párolt hagyma, a vörös kaviár, a lágy tojás, a majonézpötty, egy kis snidling, negyedelt mézparadicsom, pár csepp Umathum málnaecet, olívaolaj, durva bors. Mmmm! Umami. Teljes ízű. Julian napfényesen néz: „Ez az étel minden ízérzékelő zónát lefed.”

Rövid elmerülés a mókában.
Sarah-val felfedezni titkos tippeket, azokat az éttermeket, amelyeknek csak egy csillaguk van, vagy egy sem, de olyan ételt adnak, amiről csak álmodni lehet: „Igazából. Blogot kellene írnom róla. Persze, a csúcséttermek 37 fogásos menüi élményt jelentenek, virágokkal és növényekkel és eprekkel, amiket a szádba teszel, és azt hiszed, steaket ízlelsz. De… Alapvetően a legszívesebben japánul eszünk. A legizgalmasabb konyha, a legsokoldalúbb! A zenészek ezt tudják, végül is Japán a klasszikus zene legfontosabb úti célja.” Ezért. Természetesen törzsvendég a Shiki-ben, a vonós és karmester barátja, Joji Hattori éttermében a Krugerstraße-en. „Gyalog három percre otthonról, legfinomabban berendezve, a második éve nyitva, a csapat összeszokott, tavaly karácsonykor zenéltünk. Mert. Hol áll másutt egy Bösendorfer az ebédlőben? Hihi. Mivel Joji olyan szerény, a CD-it csak a WC-ben hallhatod. De meg van győződve arról, hogy a Shiki nagy siker lesz.” Julian és a barátai. Igen. Hosszú, sikeres kötelékek. Nemcsak Igudesmannal.

Az anyukája, Sophie elérte, hogy nyolcévesen tanítványként tanulhasson Boris Kuschnir hegedűvirtuóznál, „egy élő legendánál”, mint az első tanítványa, „mint kísérleti nyúl”. Julian, akit korán támogatott Lorin Maazel is, megemeli a kalapját: „Boris Kuschnir formált engem.” Akinek a fia, Dmitri, a „személyes asszisztense”.

Udo Jürgens-szel lakott együtt.
„Hat éven át, egy kis apartmanban a bécsi Parkringen. Két agglegény, akik tökéletesen megértették egymást.” De nem. Nem érzett búcsúleheletet Udo utolsó koncertjén a Stadthalléban. Két nappal azelőtt, hogy meghalt, telefonált vele: „Kicsit fáradt volt. Mindig azt mondogatta: még csak a felét teljesítetted! Az öregedés és az öregedés gondolata őrülten foglalkoztatta: az utolsó nagy turné! Miért mondod ezt? Már nem megy tovább. Nem ugrálhatok így örökké. Perfekcionista volt. És hát tökéletes is volt. Mégis. Az utolsó hangon volt a hangsúly. Mindenki a csúcson akar visszavonulni. Ő az. És mennyire.”

Itt. Főztem neki. De. A főzés és a privát étkezés nem az ő stílusa volt. A só a konyhájában a Parkringen 1960-ból való volt. A konyhába soha nem lépett be: Hova megyünk ma csipegetni? Hogy melyik étterembe megyünk enni, azt részletesen megbeszélte. Mérlegelt. Kint lenni, emberek között, az volt az ő közege. Így érezte jól magát.”

Julian & Friends.
Ami 2001-ben Dubrovnik márkaneve volt – csúcsszólistákat egyesíteni egy fesztiválon, akik egyben szenvedélyes kamarazenészek is –, az elkövetkező nyáron, augusztus 5. és 16. között Mallorcán éled újjá, a Bellver-kastélyban, a Festival de Pollença részeként. John Malkovich ismét eljön. De igen, Julian nemcsak Sean Conneryvel, Roger Moore-ral és Gérard Depardieu-vel barátkozik, aki mindenképpen őt akarta a „ördöghegedűs” Paganini szerepére a Napoléon tévés négyrészes sorozatban. Akkor a versailles-i forgatáson ismerte meg és tisztelte meg Malkovichot, és azonnal lelkesítette Dubrovnikért. De Mallorcán még több minden történik: UNICEF-nagykövetként Rachlin jótékonysági teniszmérkőzést is szeretne indítani: a barátja, Thomas Muster barátságban van Rafael Nadallal, és összehozza őket. És. Nincsenek véletlenek: Nadal nagyapja zenész és karmester volt.

Rövid nyugtalanság: Third Wave Coffee.
Ami ártatlanul a „Kávé?” kérdéssel kezdődik, Julian és Sarah leghevesebb megszállottságaként tárul fel. A cappuccino elkészítése egy csodagépen, a Rocket Milanón, mint tudomány: „A harmadik hullám úgy működik, mint a Slow Food”, oktat JR, „ismered a bab eredetét, mikor és hogyan szüretelték, hol és hogyan pörkölték. Kevésbé jó minőségnél erősebben pörkölik, ha a legfinomabb, kevésbé erősen pörkölik. Így az íz esszenciája tisztábban érvényesül.” Ez nem elég. A víz keménysége és hőmérséklete, az őrlés finomsága, a kávépor mennyisége mind-mind kulcsfontosságú szerepet játszik. Természetesen más-más arányban szűrős gépeknél, kotyogós kávéfőzőknél, Aeropressnél és eszpresszógépeknél. Uff! És aztán a – nagyon fontos: friss! – szénaillatú tej habosítása. „Ahelyett, hogy hegedűn gyakorolnánk, hajnali négyig gyakoroljuk a kávé és tejhab harmóniáját. A babok a pörkölés utáni második-ötödik héten ízlenek a legjobban”, magyarázza Julian, nem izgalommentesen, hogy vajon működik-e a hab, kiönti az első kortyot, mert az „túl habos”, feldíszíti a lágy barna habos felületet egy tejfehér virágszirommal. Ezt ismételten, folyamatosan szép kivitelben teszi. „A gyors kávé időbe telik!”, mosolyog lakonikusan, csak hogy részletesen áradozzon „a mi baristánkról, Georg Branny-ről” a Freyung-i Caffè Couture-ban.

Persze, elmegy, Sarah-val világszerte turnéznak, hogy koncerteket adjanak: „Hogy a kaviár ne csak vörös maradjon, hanem néha fekete is legyen.” De legbelül Julian Rachlin nagyon bécsinek érzi magát, amit nemcsak hangszereinek híres (és sajnos lassan elvesző) lágy bécsi hangzásán hallani. „Amikor megérkeztünk Litvániából, anya azonnal elkezdte festeni a húsvéti tojásokat, osztrákosan főzni, díszíteni a karácsonyfát – bár Litvániában a Mikulás december 31-én jön.” Világos, hogy a nagyfiú szívesen lép fel vele a hangversenyteremben is. Legutóbb harmóniában hármasban – mama Sophie, Julian, Sarah a Musikvereinben az Aki Nuredini vendéglős és barát jótékonysági „O Sole” koncertjén, Sosztakovics „romantikusan gyönyörű kis 5 darabja 2 hegedűre és zongorára” című művével. Világos, hogy a litván örökséget is kedveli és tiszteli a konyhában. Szóval.

Litván saláta.
„Sós uborka és annak leve, burgonya, sárgarépa, finom zsenge borsó, keményre főtt vágott tojások, só, bors, majonéz, gyengéden összekeverve. Jobb egy kicsit, vagy éjszakára a hűtőszekrényben állni hagyni. Mellé matjeshering hagymakarikákkal, olívaolajjal a tetején. A szélén cseresznyeparadicsommal és uborkaszeletekkel díszítve,
Én vodkát iszom hozzá. Diamond, bár az Lengyelországból való.” 

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!