Szöveg: Anna Burghardt · Fotók: Julia Stix · Helyszín: Le loft www.sofitel.com
Ha egy étteremben tányér van előttem, nem a fényképezésre gondolok. Hanem az evésre.“ Juan Amador szinte sosem készít fényképeket, amikor kollégáihoz megy enni. Ezzel a német séf szinte egyfajta ereklyének számít. Az iPhone és társai ugyanis alapjaiban változtatták meg az éttermi látogatásokat és az azokról folytatott kommunikációt. Míg korábban az asztalnál történő fotózás legfeljebb a japán turistáknak volt megengedett, akik a Figlmüllernél mindenáron meg akarták örökíteni az utókornak a legendás óriás bécsi szeletet, vagy a Sachernél a híres tortát, ma már ez teljesen természetes. Helyenként többé, máshol kevésbé, attól függően, mennyire látványos egy étterem. A Nomában például „minden asztalnál, minden vendég minden fogást lefotóz“, fogalmaz egy fiatal bécsi vendéglős, aki nemrég járt ott, és akinek ez volt az első dolog, ami eszébe jutott a „Milyen volt a Nomában?“ alapkérdésre. „Tényleg mindenki a telefonjával ül ott.“ Ez nem csak annak köszönhető, hogy a tányérok esetleg másképp vannak tálalva, mint nálunk. Az emberek hosszú ideig vártak az asztalra, és lehet, hogy az egész utazást a Noma vagy egy hasonlóan felkapott hely meglátogatása köré tervezték – érthető, hogy dokumentálni akarják ezt az élményt. Aki elutazik a Tádzs Mahalhoz, az is készít fényképeket. És hoz szuvenírt.
Ha valaki nemcsak a Noma vendége, hanem maga is szakács, akkor szinte kötelessége „jegyzetelni“, milyen ételekkel érdemelte ki ezt a címet annak az étteremnek a csapata, amelyet többször is a világ legjobbjának választottak.
A Steirereck konyhafőnökének, Heinz Reitbauernek nincs különösebb problémája az asztalnál történő fényképezéssel. „Először is, el kell fogadni. Ez mindannyiunkat egyformán érint, és nem tudunk ellene tenni.“ És nem is akkora bosszúság. „Amíg valaki nem zavarja a többi vendéget vakuval vagy azzal, hogy folyamatosan feláll, addig rendben van.“ Régebben az éttermi fotózás igazi tabunak számított – mondja –, részben az óriási vakuk és a felhajtás miatt, „de ma már amúgy is mindenkinél ott a mobil az asztalon“. Reitbauer számára a trend mindenesetre nagyon jelen van. „Nagyon erősen érezzük. Ez korunk egyik igazi jelensége.“ Néhány évvel ezelőtt egy kamerával felszerelkezett vendéget még ipari kémkedéssel is gyanúsítottak, meséli a Steirereck konyhafőnöke: „Hét-nyolc éve odajött hozzám egy pincér, és azt mondta: csak hogy tudja, Reitbauer úr, ott ül valaki és fotóz.“ Heinz Reitbauer felnevet. „Ma már senki nem mondaná ezt, minden második asztalnál fényképeznek!“
Ezt a fejlődést persze nem minden szakács fogadja egyforma nyugalommal: Silvio Nickolnak például gondjai vannak az asztalnál történő fényképezéssel, még ha el is ismeri, hogy ma már szokás. „Amíg nem zavarják az étterem többi vendégét, vendégeink nyugodtan készíthetnek emlékbe fényképeket az ételekről.“ A probléma akkor kezdődik, amikor silány minőségű képek keringenek a neten, például rosszul vakuzott, életlen vagy túl alacsony felbontású fotók Silvio Nickol ételeiről, vagy olyanok, amelyeken a tányér nem kellően előnyös. Ez azért is bosszantó, mert a bécsi Palais Coburg-beli étterem maga is igényes ételfotókat készíttet. „Sok amatőr fotó azért is előnytelen a szakácsnak, mert a rossz képminőségen túl sosem képesek átadni azt az összélményt, amit egy nálunk tett látogatás jelent“ – panaszkodik Silvio Nickol. Ez az összélmény – amelyet az étterme feltűnően szívesen és gyakran hirdet – a vendég számára nemcsak az étel vizuális tálalásából áll, hanem mögötte egy menü dramaturgiája, a figyelmes kiszolgálás és hasonlók állnak, jelenti ki Nickol. Azonban az amatőr fotósok védelmében meg kell jegyezni: ebből a körítésből akkor sem látszik semmi, ha egy tányért professzionálisan fotóznak le.
A veszélyt, hogy a rossz fényképek árthatnak a szakácsok hírnevének, mert szakszerűtlen munkavégzéssel vádolhatják őket, Reitbauer nem látja valósnak: „A legtöbb ember felismeri, ha a blogfotók amatőröktől származnak, és nem tőlünk. Ha pedig a munkatársaim valahol ettek, és mutatják nekem a fényképeket, még elnézést is kérnek a gyenge minőségért, mondván: hát igen, a fotón ez nem néz ki olyan jól, mint élőben.“ És különben is – teszi hozzá Heinz Reitbauer –, egyes fotók már-már elképesztően jók, „voltak már olyan profi fotósaink is, akik ennél rosszabbakat készítettek.“ Ráadásul világok választják el az ebédidőben és az esti órákban készült fotókat – mondja. Ezzel persze maguk a fotózók is tisztában vannak, ahogy az sok online hozzászólásban is olvasható. Egyes bloggerek számára pedig a jobb fényviszonyok éppen okot adnak arra, hogy az éttermeket mindig ebédidőben látogassák.
Nemcsak a gasztrobloggerek, de az utazó szakácsok is valószínűleg naponta több ezer fényképet készítenek. A kulináris tanulmányutakhoz, amelyeket ma már minden csúcsétterem tesz, az okostelefonok vagy digitális fényképezőgépek áldást jelentenek: tányér lefotózva, elmentve, elküldve. A szakácsok így nemcsak saját adatbázist állíthatnak össze az étkezési élményekről és a hozzájuk fűződő gondolatokról. Hazatérésük után – vagy akár már az utazás alatt – szemléletesebben meg tudják mutatni a csapatuknak, mire gondolnak, amikor más konyhafőnökök ötleteiről beszélnek. És pontosan ez az, ami Silvio Nickolnál kicsapja a biztosítékot: a plagizálás témája. „Minduntalan előfordul, hogy itt, az ínyencétteremben megalkotunk egy ételt – és amint felkerül az internetre, másolják.“ A fotokópia szó itt új értelmet nyer. Ő elvileg kamera nélkül jár enni – mondja Nickol. Miközben a gyors fényképezés és publikálás megkönnyíti az ipari kémkedést a gasztronómiában, ez a gyakorlat egyben gátat is szab a gátlástalan másolásnak, véli Heinz Reitbauer: „Azok a szakácsok, akik – mondjuk úgy – tisztátalanul dolgoznak, ma könnyebben lebuknak. Minden nyílt lapokkal játszik.“ Már nem lehet azt színlelni, hogy ez vagy az a saját ötletünk volt, ha az étel százszorosan dokumentálva van telefonokban, e-mail fiókokban, a Facebookon vagy gasztroblogokon.
Ezeknek az új képeknek a jelensége érdekes a különféle teoretikusok számára; vizsgálhatnánk például Walter Benjamin „A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában“ című, 1935-ből származó esszéjének analógiájára. Mit jelent az ételek „aurája“ (ezt a fogalmat használta a filozófus) – amelyeket talán hónapokig fejlesztettek, teszteltek, végül pedig a legnagyobb gondossággal tálaltak a vendégnek –, ha arról hanyagul készült fotók keringenek a neten, gyakran évekig? Lehetséges, hogy Silvio Nickol éppen ezt az „aurát“ érti, amikor az amatőr fotókon az összélmény elvesztéséről beszél. Ugyanígy érdemes lenne elgondolkodni magán az ételfotón is. Az ábrázoló fotográfia mint művészeti forma például ismer egy dilemmát: a képi kompozíció, tehát a képkivágás, a fények megválasztása stb. gyakran a háttérbe szorul az ábrázolt tárgy javára. Az emberek jobban érdeklődnek a tárgy vagy az ember iránt, akit lefotóztak, mint a művész formai szándéka iránt. Az internetes ételfotóknál egy másik probléma figyelhető meg: a szerzők összekeverése. „Elképesztően jó képek“ – írják egy gasztroblogban kommentként egy csúcsétterem ételeiről készült, nem túl jól sikerült, mert erősen vakuzott és életlen felvételek alatt. Persze a „tányéron lévő eszement kompozícióra“ gondolnak. A dicséret a szerzőt, a tehetséges szakácsot illeti, de a véleményt az ábrázoló, a tehetségtelen fotós felé fejezik ki.
Aki kevésbé bonyolultan szeretné látni a dolgokat, talán csak elgondolkodik, mint Heinz Reitbauer, aki az éttermekben zajló folyamatos fotózás jelenségét inkább gyakorlati szempontból kérdőjelezi meg. „Hogy a konyha az elmúlt években olyan rohamosan változott – egy tíz évvel ezelőtti és a mai tányér között galaxisok vannak! –, ahhoz a gasztro-fotók elterjedése is hozzájárult.“
Ezt valószínűleg Konstantin Filippou is vakon aláírná: a Novelli korábbi konyhafőnöke nemcsak szívesen kattintgat olyan gasztroblogokon, amelyek világszerte az új éttermekkel foglalkoznak, de maga is sokat fotóz, és szívesen mutogatja, amit csinál. „A mottó: We have to share our food and spirit with the world.” Az új lehetőségek fontosak ahhoz, hogy bemutassák a világ összes ételét vagy éttermi koncepcióját. „Pillanatfelvételek az örökkévalóságnak – szerintem ez a fejlődés szenzációs.“ Filippou okostelefonja étkezés közben is állandó társa, rövidfilmeket is készít vele. „Szívesen emlékszem vissza minden éttermi látogatásra, és dokumentálom az összes utazásomat. Bár képek nélkül is évek múlva pontosan emlékszem az ételekre.“
A fotó mint emléksegítő – ez a gondolat talán segít némely szakácsnak abban, hogy pozitívan lássa a Facebook-korszak jelenségét. Silvio Nickolnak például semmi baja nincs azzal, ha az ételekről privát emlékfotók készülnek. Heinz Hanner azt mondja: „Nem tudom befolyásolni, úgyhogy nem érdekel. Tulajdonképpen szépnek találom, ha az emberek fotóval emlékeznek egy nálam töltött étkezésre.“ És Heinz Reitbauer is hasonlóan látja: „Régebben a vendégek érzésekkel távoztak, ma érzéseik és fotóik vannak.“ Deftiger fejezi ki magát Juan Amador, az a szakács, aki maga szinte sosem készít fotókat: „Engem ez kurvára nem érdekel.“ Ami régen a jegyzetfüzet volt, az ma a fotó, véli. „Ha látok valamit egy magazinban, lehet az kozmetikum vagy bármi, lefotózom.“ Csak egy ételt, azt inkább megeszi. Amadornak azonban egy dolog nem mindegy: amikor gasztrobloggerek fotózzák az ételeit – „és pont azok, akik mindent fotóznak“. Mert ők a legnagyobb paraziták: „Aljas dolog ez – írd meg: a-l-j-a-s, hosszú á-val –, hogy azt hiszik, ingyen ehetnek, csak azért, mert mindent lefotóznak és írnak róla.“