Bocksbeutel
Szöveg: Christian Seiler Illusztráció: Markus Roost
Vannak időszakok egy férfi életében, amikor a kicsi, a mindennapi kaland már nem elegendő: nagy formátumú kaland kell, az ismeretlen, a sötét kifürkészése; hát nem mindannyian állati figyelemmel hallgatjuk-e a történeteket arról, hogyan tépik le kortársaink a hatalom epolettjeit a vállukról, hogy helyette a saolin kolostorba vonuljanak el? Nem követjük-e izgatott szorongással az olyan professzionális álommegvalósítók felfedezőútjait, mint Redmond O'Hanlon vagy Nigel Barley, és nem kívánunk-e a vállukra csapódó trópusi esőben ugyanabba a kötélbe kapaszkodni?
Figyelem ezeket a tüneteket. Megfigyelem őket magamon. A felettes én parancsba adja, hogy keressem azokat a kihívásokat, amelyeket eddig sosem kerestem, és vágjak bele olyan kockázatokba, amelyeket eddig mindig elkerültem.
„Húzz el innen” – sziszegi a felettes én, amikor fekete kutyámmal a Schweizerhausba készülök sétálni, hogy ott ellenőrizzem a sertéscsülök és két korsó sör kombinációjának fenntarthatóságát, és tudom, mire gondol.
Oda kell mennem, ahol még sosem jártam. Ahol senki sem ért. Le kell győznöm a szavak hiányát, és meg kell tanulnom kézzel-lábbal kifejezni magam. Idegen szokásokat kell tanulmányoznom, és magamnak is próbára kell tennem magam, mint vadember egy idegen kontinens felfedezőútján. Németország szívébe kell mennem.
Utazásom egy „Bürgerspital” nevű különös helyen kezdődött. Persze, ráhangolódhatnánk ennek az expedíciónak a szent szenzációira olyan helyeken is, amelyek nem hangzanak úgy, mint egy térdszalagszakadás. De minek is? A „Bürgerspital zum Heiligen Geist” a független Würzburg városában – 134 000 lakosával München, Nürnberg és Augsburg után a negyedik legnagyobb bajor város – sok szempontból értékes hely.
Először is, a Bürgerspital egy lenyűgöző, dacos építmény, egy egész tömb Würzburg központjában, és ebben a tömbben az orvosi létesítmények és az idős emberek számára fenntartott lakások mellett helyet kapott a „Bürgerspital-borászat” is, amely olyan borokat termel, hogy csak kapkodod a fejed, valamint a Bürgerspital vendéglője – hatalmas, faburkolatú csarnokok, amelyek fülkéiben és sarkaiban szabad hely után kell kutatnod. A szabad hely hiánycikk, a vendéglő tele van bennfentesekkel. Másodszor, ez a vendéglő egy ütős hely. Szerényen „Bürgerspital Weinstuben”-nek hívják, és úgymond a borászat éléskamrájaként mutatkozik be. Valójában az kerül itt az asztalra, ami Frankföldön hagyomány: egy csak első pillantásra szívélyes konyha, amely szándékosan nem dönt a szívélyesség és a kifinomultság között.
Amikor a „Weinstuben” hátsó csarnokainak egyikében végre helyet kaptam, egy „blaue Zipfel” nevű ételt rendeltem, és bátornak éreztem magam. Hozzá – hiszen nem vagyok unalmas – egy száraz Silvaner minőségi bort választottam, egy „großes Gewächs”-t a würzburgi Stein dűlőről, és először arattam elismerő pillantásokat a pincérnőtől.
A bor – maradjunk a helyi zsargonnál – orvosság volt. Felvidította a hangulatomat és serkentette az ízlelőbimbóimat. Különleges aromája ráhangolt azokra a kalandokra, amelyeket a következő napokban a Majna lejtőin élnék át, ahol a kagylómészköves talajokon Németország legjobb borait palackozzák. Még azon is kezdtem el szórakozni, milyen komikus formájú az a palack, amelyben ez a csodálatos nedű az asztalra került: ilyen hasas és zömök formát eddig csak a Vinho Verdéről, egy portugál borhoz hasonló italról ismertem.
Intettem a pincérnőnek, és magyarázatot kértem. Komolyan gondolják ezt a palackot?
Értetlenül reagált. Valami baj lenne a Bocksbeutellel?
Hogy pontosan fogalmazzak, azt mondta: Boggsbeuddel. A frank nyelv mássalhangzói kerekek, mint a folyami kavicsok, ehhez hozzá kell szoknod. „Bocksbeutel” – ismételtem meg félénken. „Miért is?”
A pincérnő arca egy kicsit elfehéredett. Hogy talán nem tudom, hogy néz ki egy bak hátulról?
Kissé meglepett az asszociáció, szemügyre vettem az asztalomon lévő palackot, elölről képzeltem el a bakot, lassan megfordítottam az állatot – hm, van benne valami. Mielőtt elmélyíthettem volna a dolgot, a pincérnő a konyhába menekült. Amikor visszatért, az én hangulatom közben már első osztályú volt, meghozta a „blaue Zipfel”-t, amit rendeltem. Alig vettem levegőt, hogy feltegyem a kézenfekvő következő kérdést, a kedves, bár addigra kissé hiperventilláló, vörös arcú fiatal nő megelőzött: „Én azt neeeem tudom” – kiáltotta, lecsapta a tányért az asztalra elém, és biztonságba helyezte magát anélkül, hogy megtudhattam volna, milyen boldog körülmény segítette a „blaue Zipfel”-t a nevéhez.
Egyébként egy első osztályú ételről volt szó. A tányéron szaftos, kissé durva sertéshúsból készült frank sült kolbászkák úsztak, erősen majoránnával fűszerezve, de szokatlan kíséretben: ecetből, hagymából és fehérborból készült lében feküdtek, amelyet borsszemekkel, babérlevéllel és szegfűszeggel készítettek. Ebben a lében, ahogy a frank szakácskönyv magyarázza, alacsony hőfokon főzik a kolbászt. Ekkor veszik fel azt az enyhe kék színt, amely a héjukat és a nevüket is meghatározza.
Intettem a pincérnőnek, hogy tájékoztassam erről a figyelemre méltó kultúrtörténetről. De ő már nem akart tanulni. A durva és a kifinomult: az étel ízvilága rendkívüli volt. A kolbász határozottsága csodálatosan keveredett a főtt hagyma édességével, miközben a lé árnyalt savanyúsága adta meg a keveréknek a szükséges mélységet. Két friss zsemlét ettem a kolbászokhoz, megittam a Silvanert, amelynek mennyisége a játékos üvegben egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek, és életemben először voltam igazán boldog ezen az utazáson.
A boldogság kitartott, amikor a következő napokban rendszereztem a részleteket. Először azt akartam tudni, mi a valóság a nyers Bocksbeutel-elmélettel kapcsolatban. Megtudtam, hogy a Bocksbeutel – ugyanúgy, mint a Giugiaro-palack a Balsamico Tradizionale számára (lásd A la Carte 1/08) – a magasabb minőségű borok megkülönböztető jegye. Csak a kiváló minőségű borokat töltik Bocksbeutel-palackokba, az EU védjegyként oltalmazza a palackformát a frank minőségi termékek számára. A főként termesztett szőlőfajták a Müller-Thurgau, a Silvaner és a Bacchus – amely maga is a Rizling, a Silvaner és a Müller-Thurgau keresztezése. Kisebb mennyiségben termesztik az autochton Kernert és Rizlinget is.
A palackot a frank borászat lexikona egyébként így írja le: „Az üvegtest lapos és hasas, rövid nyakkal rendelkezik. A név eredete nem tisztázott véglegesen; valószínűnek tartják, hogy a palackforma hasonlósága a bak heréjéhez szerepet játszik benne. További levezetések a 'Bauch-Buddel' (has-üveg) vagy 'Buch-Beutel' (könyves-tarisznya) kifejezésekből erednek.”
Na tessék.
Miután másnap a würzburgi „Residenz”-ben megtekintettem Tiepolo hallatlan mennyezeti freskóját, és tudomásul kellett vennem, hogy Schönbrunn nem a világ közepe, a vízi utat választottam, hogy benyomást szerezzek a környező tájról. Felszálltam a kirándulóhajóra a kis borászati faluban, Volkachban, a Majna-kanyarban, és követtem a kanyargós folyást, amely lendületével körülöleli az úgynevezett „bor-szigetet”.
A Majna hosszan folyik nyugodtan a beépítetlen ártéri tájakon. Balra és jobbra bokrosok és kertek, felhőtlen nyugalom, kis öblökben hajók horgonyoznak, amelyek tulajdonosai kolbászt tesznek a grillre, vagy csobbannak egyet a hűs vízben. Időnként egy vontatóhajó dudálása, amely mintha bocsánatot kérne azért, hogy egy európai teherforgalmi útvonal ebbe az idillbe vetette, bocs, nem akartam zavarni...
A magasban trónol a Vogelsburg, ahonnan egykor a folyami hajózást ellenőrizték. A dombok között fekszik a szép „Maria im Weingarten” zarándoktemplom. A szelíd partok percek alatt sűrűn ültetett és meredeken emelkedő szőlőhegyekké változnak, a hegyoldalak harcias kanyarokat írnak le, és mint túlméretezett parabolatükrök, tárolják a fényt és a meleget.
E lejtők leghíresebbje az „Escherndorfer Lump”. A régió leghíresebb borásza Escherndorfból származik, és Horst Sauernek hívják. Escherndorf egy kis falu, amely a meredek „Lump” dűlő lábánál terül el; és a főutca, amely mentén a borászok az üzemeiket, a vendéglősök pedig a házaikat építették, a „Bocksbeutelstraße”.
Ha valaki ezt viccesnek találja: a nevekkel kapcsolatos viccek mindig visszaütnek arra, aki rajtuk nevet. Horst Sauernél ültem a kóstolóhelyiségben, és végigkóstoltam az erőteljes, ásványos Silvanerek és Rizlingek hihetetlen évjáratait, amelyekre az idő finom, elegáns évgyűrűket rakott, amelyek a pohárban robbanásszerű frissességnek adtak teret. Rainer Sauernél (nem rokonok, nem apósok, de Horst Sauerhez hasonlóan olyan üzem, amely rendszeresen Németország legjobb borászatai között található) az osztrák és a német borok közötti figyelemre méltó különbségekről és hasonlóságokról vitatkoztam. Rainer Sauer jól ismerte Bernhard Ottot, a wagrami üstököst, és valójában Sauer Silvanerei olyan hűvösen, kiegyensúlyozottan és kifinomultan kerültek ki a pincéből, hogy szívesen hittem a két üzem közötti lelki rokonságban.
Házról házra jártam, savanyú húst (Sauerbraten) és rebarbarás tejfölt ettem, Prichsenstadt belső udvarain ültem, és a borospoharam pereme fölött csodáltam a festői favázas házakat, amelyek homlokzatán százéves szőlőtőkék kúsztak felfelé, hogy félmagasságban árnyékot adjanak.
Másodszor a castelli borünnepen voltam boldog. Egy kastély, mint a katalógusból, amelynek tágas kertjében padok, asztalok és táncparkettek voltak elrendezve ezer ember számára. Színes volt, szólt a fúvós zene, a gyerekek nevettek, a bor friss volt, a frank viccek pedig golyókként gurultak az asztalokon. Későre járt, de nem sötétedett be, egy egész hosszú éjszakán át nem.
Iphofenben megszédültem: egy ép, középkori faluban kószáltam, és elképzeltem, hogy elvarázsolhatom az autókat – a kép, amelyben épp statisztaként mozogtam, azonos lett volna azzal, amit egy ökrös szekér hajtója 600 évvel ezelőtt látott volna... Ebben a pillanatban zűrzavar a főtéren, kiabálás, nevetés. Hitetlenkedve néztem, ahogy egy földöntúli méretű ökör húz egy szekeret a városba. A kolosszus bal és jobb oldalán két normál méretű bivaly volt befogva, amelyek a Herkules mellett úgy néztek ki, mint kivasalt királyi uszkárok. A szekéren néhány vidám legény állt és zenélt. Behúzódtam a regionális vinotékába, ahol néhány garasért a régió legjobb borait lehetett megkóstolni. A privát versenyemben egyébként a helyi sztár szerepelt a legjobban: a Hans Wirsching borászat „Kronsberg” Silvanere.
Az utazásomat ott fejeztem be, ahol elkezdtem: a würzburgi Bürgerspital boltívei alatt. Még egyszer meg akartam kóstolni a „blaue Zipfel”-t és a Silvanert, amely felveszi a versenyt a jó Rizlingekkel.
Ezúttal a csarnokban találtam helyet, és mint mindig, a vendéglő ott a legszebb, ahol a leghangosabb. Így hát nem maradtam sokáig egyedül. Egy borbarát, aki szakértő szemmel azonosította a palackot, amit rendeltem, leült mellém. Azt sejtettem, hogy talán olyan valaki akadt mellém, aki meghívatná magát a királyi italom felére, de tévedtem. Egy Bürgerspital-orvos volt, aki épp tízóraizott, és valamit meg akart osztani velem.
„Nem csodálkozol, hogy egy Bürgerspital bort készít?” – kérdezte, miután egy kicsit beszélgettünk a Rizling és a Silvaner előnyeiről és hátrányairól.
„Épp ezt akartam kérdezni” – válaszoltam. „A borászat finanszírozza a kórházat” – mondta az orvos. „Ez már 700 éve így van.”
Értelmetlenül néztem az orvosra.
Elővett egy brosúrát a zsebéből, és hangosan felolvasta: „A borászat a Bürgerspital alapítvány része, amelynek eredeti alapítói célja, a gondozásra szoruló emberek befogadása, a mai napig folytatódik. Minden eladott üveg borral az alapítvány társadalmi elkötelezettségét támogatják és segítik.”
„Tehát jó cél érdekében iszunk?”
„Pontosan.”
Ezek után természetesen még mélyebbre ástuk magunkat a pincében.
Bürgerspital zum Hl. Geist borászat,
Theaterstraße 19, 97070 Würzburg
Tel.: +49/(0)931/35 03-441,
www.buergerspital.de