Bocuse vasal
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Peter Zolly
Manapság állandóan jókat eszünk. Mindenki főzőtanfolyamokra jár, és a barátaival szakmázik. (Régebben a gyors autókról és a dögös csajokról beszéltek. Vajon a jó evés iránti igény is az öregedés jele? Vagy társadalmi előrehaladás? Hozzájárul a pozitív CO2-mérleghez – feltéve, ha nem eszünk túl sok marhát?)
Ma már senki sem tartja illetlen dolognak az amuse-bouche-t, és ha ma paradicsomkockákról beszélünk, könnyen közbevág valaki ráncolt homlokkal, és valamit a „tomate concassé”-ról morog. Az ember manapság már tudja a dolgok nevét.
Ilyen sok konyhatechnikailag képzett ember mellett természetesen egyáltalán nem könnyű a helyzet. Vajon elég-e még egyszerűen csak jó ételeket felszolgálni?
És akkor ott vannak a médiában látható képek: egy szupersztár állandóan a száját nyalogatja, a legfinomabb falatok csillogó tálalásban, a kaviártól a báránypecsenyeléig (bár nem értem, miért kell gyöngyökben érkeznie), egészen az olyan egyszerű dolgokig, mint egy Kobe-steak (itt elsősorban az ár az igényes). Elég-e vajon valami helyit, ó-molekulárisan elkészítve, tehát sütve, grillezve, sütőben sütve, pácolva tálalni? Nem kevés vajon már eleve minden?
Tudjuk, mit kell tennünk. És ez valójában nem is annyira új. Kell egy esemény. Egy rendezés. Egy olyan esemény, amely a jó ételt még jobbá teszi. Egy téma, egy este, de kérlek: ne legyenek görög hetek, amikor a konyhás Hans azon töpreng, mit evett tavaly nyaraláskor Mükonoszon. Az az egyszerű bejelentés sem elég már, hogy jövő héten, a tavasz beköszöntével vagy azért, mert az étterem már egy ideje létezik, különleges menüt kínálnak.
Magának az eseménynek kell megszületnie.
Talán akkor visszatérnek a kétfős asztal törzsvendégei is, akik már oly rég megfeledkeztek rólunk. És a sokan mások, akik mindig is értesülni akartak a „különleges eseményekről és rendezvényekről”. Meg az újak, akiknek eddig csak egy dolog hiányzott nálunk: az alkalom.
Megpróbálkozhatunk például kultúra és gasztronómia ötvözésével. Szakácsnő és krimiszerző hibridként jól ismerem az ilyesmit, és elmondhatom, hogy az evéssel egybekötött felolvasóestek „piaca” nemcsak Ausztriában dübörög. Az étterem stílusától függően kínálhatunk „gyilkos menüt” vagy „gasztronómiai irodalmat”. De egy ilyen eseménynek csapdái is vannak: az egyik vendég enni akar anélkül, hogy valami firkász zaklatná, a másik irodalmi csemegére vágyik, és már a szomszéd asztaltól érkező rágcsálás is sérti az érzékenységét. A konyhán reménykednek, hogy az írónő abbahagyja az olvasást, mielőtt a hal átsült, kásás masszává változna. Az írónő pedig – hiába – mikrofonban reménykedik, máskor úgysem kell az étteremben. A vendégek között áll, elvileg állandóan forognia kellene, hogy mindenki lássa és hallja, és lelke mélyéről olvas, miközben, mint tudjuk, az ételnek össze kellene kovácsolnia a kettőt.
Megtehetjük azonban azt is – azon elv mentén, hogy az étel plusz étel, szakács plusz szakács egyszerűen többet kell hogy adjon –, hogy meghívunk egy vendégszakácsot. Mivel ma (majdnem) mindenki főz, a lehetséges vendégszakácsok köre az elmúlt években hatalmasat bővült. A televízióból jól ismerjük: alig van híresség kés nélkül. És most kivételesen nem a krimikre gondolok. Nem odavaló sztárokat hívni természetesen jár előnyökkel és hátrányokkal. X színésznő a profi konyhát eddig csak egy tavalyi főzőtanfolyamról ismeri, és ott minden teljesen másnak tűnt: semmi kapkodás, semmi olyan ember, aki fizet azért, hogy jól lakjon és elégedett legyen. (Bár a „jól lakottság” előtt az „elégedettség” áll, minél magasabb az ár, ugyanakkor annál nehezebb elérni. Az elégedettség-jóllakottság-ár görbe a tudomány számára hálás kutatási terület lenne.) X színésznő előnye: lehet, hogy nem is akar igazán főzni, elég neki, ha ott áll a sarokban, és dekoratívan nyalogatja a kanalat a helyi újság fotósa kedvéért.
A szakma sztárjai viszont (figyeljük a csillagok értékét és a szakácskönyvek eladását!) minden szempontból kihívást jelentenek. Tudják, hogy azért hívták meg őket, mert jobban csinálják. De legtöbbször semmi kedvük ezt bizonyítani egy mégoly divatos idegen étteremben sem. Ha nem lennének a villára felvett hitelek, a saját gourmet-templomuk hiánya, a barátnő Porschéja (régebben, cukrászként még olcsóbb volt…), na meg persze a küldetés, hogy a legfinomabbat, a legjobbat, a legnemesebbet vigyék a világba, plántálják a szívekbe, töltsék a gyomrokba.
Még Bocuse is így utazott (természetesen kizárólag az utóbbi motívummal). Valamikor, abban az időben, amikor sokan még ki sem tudták mondani az „esemény” szót, eljött a bécsi Inter-Continentalba. Későbbi konyhafőnököm, Buchinger, egy csillogó szemű, megszállott, lelkes fiatal csúcsszakács volt, és lehetőséget kapott a nagy mesterrel dolgozni. Le sem vette róla a szemét. Bocuse üres serpenyőket tett a tűzhelyre, bekapcsolta a lángokat. Buchinger biztos volt benne, hogy a serpenyői jók, stabilak, hőállóak, optimális hővezetők, kiállják a konyhapápa próbáját, minden kibírtak, még a konyhafőnök-helyettes „balesetét” is, aki a múlt héten olyan sokáig felejtette a céklakonfitot, hogy már csak ragacsos, büdös szénmassza maradt belőle. Mit tenne a nagy mester az időközben már forró nyeles serpenyőkbe? Vagy az egész csak teszt volt?
Bocuse levette a serpenyőket a tűzről, fogott egy hétköznapi konyharuhát, tisztára törölte az aljukat, előhúzott egy magas, fehér szakácssapkát a zsebéből, és a forró serpenyők segítségével gyűrődésmentesre vasalta a rangja jelképét. Aztán kiment a vendégekhez, a megtestesült méltóság, kifogástalanul. És ez volt az ő felülmúlhatatlan hozzájárulása egy olyan különleges menüjéhez, amire a vendégek közül sokan bizonyára még sokáig emlékeztek („a Bocuse főzött!”), és amire Buchinger a mai napig gondol.
Ilyen felemelő gasztronómiai különleges eseményeket elsősorban a fogyasztó szemszögéből ismerek. Nemrégiben megint volt egy híres szakács Bécsben. Nem, nem olyan híres, mint Bocuse, de azért híres. És mi helyet foglaltunk egy étteremben, amely lázban égett. A vendégek várakozástól feszülten (végtére is a menü ára extrém elvárásoknak felelt meg), a felszolgálók idegesen (általában kedvességet, gyorsaságot és bizonyos fokú profizmust várnak el tőlük, de ez a híres szakács már az elején közölte, hogy elsősorban a pincérek fecsegését nem szereti, saját felszolgálókat követelt, nehogy a konyhai csillagórákat olyan megjegyzések zavarják meg, mint: „Hová megyünk utána?”, „Mi ez a tányéron?” vagy „Láttad a szőkét a nyolcas asztalnál?”), és a szokásos konyhai csapat is már régóta magas hőfokon égett, bár különböző okokból: egyeseket a szakácspüspök gondolata hevített (szakácsistenség már túlzás lenne, ha még a vasalt Bocuse is csak szakácspápa), másokat az a képzelet, hogy ott valaki egy estére sokszorosát kapja annak, amiért ők egy egész hónapot dolgoznak.
Az első fogásig egy óra telt el, de hol az a szupersztár, aki nem várja meg, hogy kérleljék? Már halkan morogtam, hogy „nálunk”, tehát Buchingernél, ez sosem tart ilyen sokáig. Csak később fogott gyanút, hogy a nagyszerű főszakács pont ezt akarta: az olyan kis szakácsnők, mint én, érezzék jól magukat, találjanak legalább egy (vélhető) gyenge pontot, legalább valamit, amit (szűklátókörűen gondolkodva) jobban tudnának. De aztán a felszolgáló brigád bevonulása: felszolgálók (igen, a némák, akik bemehettek a konyhára) nagy tálcákkal, olyan előkelőek voltak, hogy még kesztyűt is viseltek (vagy nehogy a mocskos mancsukkal összekenjék a tálcák fülét?). A tiszta pincérnők nem viseltek kesztyűt, de cserébe a legszebb mosolyukat viselték. És az ételek: lenyűgözőek. Szarvasgombával, libamájjal és mindazzal, amiről tudjuk, hogy jó. Valaki a szomszéd asztalnál valamit a retróról mormogott, de a retró most menő, nem? És különben is, még mindig elterelte a figyelmünket a kesztyű, meg annak az élelmiszer-felügyelőnek a története, aki valamikor egy nagy (az ülőhelyek száma alapján) étteremben megelégedéssel állapította meg, hogy mindenki viseli az előírt védőkesztyűt, majd távozása előtt még gyorsan, tisztán személyes okokból felkereste a mellékhelyiséget, és ott a piszoárnál találkozott az egyik ilyen példamutató gasztronómiai szakemberrel – védőkesztyűvel a kezén. A fésűkagylók és más finomságok között csak akkor vettük észre újra a környezetünket, amikor egy másik szomszéd asztalnál valaki dohányozni kezdett. Hamutartók nem voltak, és az étterem, ebben biztosak voltunk, nemdohányzó hely volt, legalábbis ezen a különleges estén. A dohányzó hölgy talált elég dekoratív porcelánt, hogy a hamut szépen lepöccintse, és az ő példáján felbuzdulva hamarosan két másik hölgy is rágyújtott. Nem mi voltunk azok, akik olyan hangosan suttogták a csúnya „proli” szót, hogy kétséges volt, vajon ez a gasztronómiai szentély nem változik-e hirtelen egy egészen közönséges kocsmai verekedés helyszínévé. De úgy látszik, a dohányzó hölgyek (azt tippeljük, hogy az öltözékük, a hajszínük és a legalábbis anyagilag tehetős kísérőik – az ilyesmi az aranyékszerekről felismerhető – alapján egy nagy futballklub és szponzorainak köréből érkeztek) nem voltak elég éles fülűek. Mi pedig, finom emberek egy finom étteremben, egy egészen különleges finom menüvel, természetesen nem ragadtattuk magunkat sem verbális támadásokra, sem tettlegességre, az idegeinket, mint minden rendes értelmiségi (oké, nekem is van egy szakácsnő-hányadom, de az alapvetően békésebb, mint a többi részem), Fernand Pointról szóló anekdotával nyugtattuk. Már évtizedekkel ezelőtt egyértelmű volt ennél az áldott tehetségű szakácsnál: aki a fogások között a szentélyében dohányzik, azonnal megkapja a kávét és a számlát. Egyébként egyik tanítványa Bocuse volt. Másokkal ellentétben – mint az az Inter-Continentalban anno – ez a másik (nem egészen olyan) híres vendégszakács csak sokkal később és szakácssapka nélkül jött ki a konyhából (vajon tényleg főzött?), így nem tudhatta megfontolni, hogy a dohányzó vendégeket ugyanúgy utálja-e, mint a konyhában fecsegő személyzetet. Ja igen, az étel tényleg jó volt. És a környezet megérte az árát.
És aki mindehhez, valamint az eseményeken és különleges rendezvényeken keresztüli törekvéshez, hogy valami egészen különlegeset nyújtsanak, hogy részt vegyenek mindabban a különlegességben, amit ma kínálni kell, mert már minden kevés, azt mondja: a jó étel élmény. A jó étel barátokkal esemény. Annak azt mondom: igen. És: köszönöm.