Szöveg és fotó: Georges Desrues
Katsuaki Okiyama nem sok mindent tud kezdeni a szójaszósszal. „A másfél év alatt, amióta a saját éttermemet vezetem, mindössze egyszer használtam” – mondja a szakács, és egy csaknem teli üvegre mutat, amely a háta mögött a polcon áll. Pedig szó sincs arról, hogy ne ízlene neki a hazája konyhájában nélkülözhetetlen fűszerszósz; épp ellenkezőleg. „A szójaszósznak önmagában annyi íze van, hogy teljesen mindegy, mivel fűszerezed – az eredmény mindig ízletes lesz” – mondja a 36 éves séf. Éppen ezért kerüli a használatát, mert egy profi szakács számára ez egyszerűen túl könnyű lenne. „Inkább ezzel dolgozom” – teszi hozzá nevetve, majd egy nagy doboz crème fraîche-t és egy egykilós vajtömböt vesz ki a hűtőből.
Okiyama egy olyan párizsi szakácsokból álló csoport tagja, akiket igazából alig köt össze valami – azon kívül, hogy japán származásúak. A francia fővárosban az elmúlt két évben közel egy tucat olyan étterem nőtt ki a földből, amelynek tulajdonosa és/vagy konyhafőnöke japán. Ez önmagában természetesen nem lenne különös, hiszen Párizs az egyik legtöbb japán étteremmel rendelkező európai város. És az sem lenne meglepő, ha ezek a japánok francia éttermekben dolgoznának, és francia konyhát vinnének, ahogy azt sokan teszik már évtizedek óta. Nem, a fejlődésben az az igazán új, hogy ezek a japánok nem tipikusan japán vagy francia konyhát kínáló helyeket nyitnak, hanem olyanokat, amelyeket nehéz besorolni, mert az adott séf egyéni stílusát tükrözik. „Nyugodtan beszélhetünk a japán szakácsok egy új, harmadik generációjáról” – mondja Yoshitake
Hiroki, aki szintén a Szajna közelében üzemeltet egy éttermet, ahol olyan ételekkel, mint a Saikyo Miso-ban pácolt libamáj, már Michelin-csillagot is szerzett. „Az első generáció a 60-as években érkezett, tele a francia konyha iránti csodálattal; megtanultak franciául főzni és másolták a francia stílust, némelyek közülük átütő sikerrel.”
A 80-as évek eleje és az európaiak nyers hal iránti hirtelen támadt szenvedélye hozta Párizsba a második generációt. Ez volt a sushibárok ideje, de a Japánból érkező hatalmas európai befektetéseké is, amelyek üzletemberek tömegeit sodorták a francia fővárosba. Hogy őket
ellássák, a párizsi Operaház környéki banknegyedben számtalan japán leves- és tésztaétterem nyílt, amelyek közül sok a mai napig működik.
Most tehát a harmadik generációról beszélünk. „Olyan japánokról van szó, akik felszabadultak mindezek alól” – mondja Yoshitake Hiroki. „Nekünk nem az a célunk, hogy »engedelmes zsoldosként« egyszerűen lemásoljuk a franciák konyháját, de az sem érdekel minket, hogy egy egzotikus japán éttermet vezessünk.” Sokkal inkább a személyiségüket szeretnék belevinni és saját ételeket alkotni. „Ez valóban új és egészen elképesztő, hiszen a japán szakácsok körében kulturális okokból más a tanuláshoz való hozzáállás” – mondja erről Sébastien Bras francia háromcsillagos séf, aki maga is üzemeltet egy éttermet Hokkaidó szigetén. „Olyan szakácsokkal találkoztam ott, akiknek mindenekelőtt az a fontos, hogy mindent pontosan úgy főzzenek meg, ahogy apáik és számtalan generáció előttük tette, vagy ahogy a francia szakácsok bemutatták nekik.”
Pontosan ez változott meg. Ahelyett, hogy az egyik vagy a másik irány mellett döntenének, a fiatal japánok lenyűgöző magabiztossággal keverik a történelem e két, feltehetően legbefolyásosabb konyhaművészeti modelljét, amelyet első pillantásra szinte minden elválaszt egymástól. Egyrészt a francia modell, amely legkésőbb Auguste Escoffier 19. század végi kodifikációjától kezdve a második világháború utáni időkig uralta a világ konyháit, és amelyet a komplexitás, az opulencia, a besűrített mártások, a vaj és a crème fraîche jellemez. Másrészt a japán iskola tisztasága a rövid főzési időkkel, a purizmusra, a redukcióra és a súlytalanságra való törekvéssel.
Hogy a párizsi japánok milyen önállóan és egyben eltérően közelítenek a feladathoz, azt már az általuk üzemeltetett étterem típusa is mutatja. Míg Hiroki csillagos séf Sola étterme egy egykori polgári vendéglőben kapott helyet, amelynek rusztikus vidéki stílusa a látszó fagerendás mennyezettel a földszinten kontrasztban áll az alagsori, japán stílusú étkezővel, addig a szójaszószt kerülő Okiyama egy aprócska, lelakottnak tűnő, graffitis falú házban dolgozik; aminek azonban semmilyen negatív hatása nincs az Abri nevű étterem hírnevére és forgalmára. Tavaly a trendi „Le Fooding” étteremkalauz különdíját kapta meg, és asztalt már két hónappal előre kell foglalni. Ami valószínűleg a párizsi viszonyokhoz képest kifejezetten baráti, 25 eurós ebéd- és 40 eurós vacsora-menüáraknak is köszönhető. Cserébe természetesen gyönyörűen tálalt ételeket kapunk, mint például kecsketejből készült Blanc manger előételként sárgarépával, grapefruit-tal, vaníliával, lime-mal és mustárlevelekkel, amit egy elképesztő lepényhalfilé követ csicsóka-redukcióval, mézzel és rozmaringgal; zárásként pedig egy csokoládés és zöld teás Mille-feuille – a menü egyetlen japán eleme. „Nos, azt, hogy japán vagyok, nem akarom és nem is tudom letagadni” – mondja nevetve Okiyama, 14 év franciaországi tartózkodás után is még eléggé tört franciául. Az önállóságot megelőző időszakban több „restaurants gastronomiques”-ban dolgozott, ahogy a franciák a csúcséttermeiket nevezik, köztük olyan csengő nevekkel, mint a háromcsillagos Robuchon vagy a klasszikusok klasszikusa, a kétcsillagos Taillevent. Saját jövőjét inkább a „bisztronómiában” látja, vagyis az egyszerű keretek között zajló, minőségi konyhában, megfizethető árakon, ahogy az néhány éve a francia fővárosban divatossá vált. „Nagyon hálás vagyok a párizsiaknak a sikerért, amit átélhettem, ezért nem fogom olyan gyorsan emelni az áraimat” – mondja.
Yoshitake Hirokinál az atmoszféra előkelőbb, az ár valamivel szigorúbb, a japán jegyek kifejezettebbek. A 33 éves séf tízfős, tisztán japán konyhai csapatával francia és japán összetevőket és technikákat kombinál nagyon elegáns ételekké, mint például a mini kukoricacsőből készült tempura fekete szarvasgombával és sárga gerebengombával, gesztenyepürén. Vagy filé mignon hagyma-konfittal, póréhagymával és házi mustárral, ropogós sertéslábbal és yuzuval – az utóbbi egy olyan citrusféle, amely jelenleg a nem japán szakácsok körében is rendkívül népszerű.
A yuzu Kei Kowabashi étlapján is szerepel. A 33 éves séfet csodagyereknek és a japán „nouvelle vague” vezéralakjának tartják, aki már hazájában is francia éttermekben tanult és dolgozott. Tizenegy éve érkezett Párizsba, ebből hetet Alain Ducasse Plaza Athénée éttermében töltött, ahol egészen a sous-chef pozícióig jutott. „Vannak közös pontok, például mind a japán, mind a francia konyhában hasonló érzék és tudatosság jellemzi a termékminőség iránti elkötelezettséget, még akkor is, ha gyakran teljesen máshogy bánnak vele” – mondja a szőkére festett hajú tulajdonosa a saját nevét viselő Kei étteremnek, amelyet a Michelin-kalauz egy csillaggal tüntetett ki. Éppen ez a termékekkel való érzékeny bánásmód az, amiről Kowabashi éppúgy ismert, mint a főzési hőfokok pontosságáról. A bretagne-i homárja például csak röviden blansírozva kerül az asztalra, egyszerre szaftosan és feszesen, a galambmell hirtelen sütve, belül sötét rózsaszínen, mindez úgy tálalva, mintha festmények lennének. „Az igazság az, hogy a francia és a japán konyha már évtizedek óta gazdagítja egymást, és ez idő alatt közelebb is kerültek egymáshoz” – mondja Kowabashi. „Ezért egyáltalán nem figyelek arra, mennyire japán vagy francia a konyhám, ezzel egyáltalán nem foglalkozom.” Mert sokkal inkább a szakács tehetségénél, végül is a termék tehetségéről van szó – teszi hozzá kacsintva, és ezzel nem mást idéz, mint Franciaország szupersztár szakácsát, Alain Ducasse-t.
Címek
Abri
92, rue du Faubourg-Poissonniere,
75010 Paris, Tel.: +33/1/83 97 00 00
Kei
5, rue Coq Héron, 75001 Paris
www.restaurant-kei.fr
Sola
12, rue de l’Hotel Colbert, 75005 Paris
www.restaurant-sola.com
További éttermek japán konyhafőnökökkel
Agapé
www.agape-paris.fr
H Kitchen
www.facebook.com/h.kitchen.sasu
Le Sot-l’y-laisse
www.facebook.com/pages/Le-Sot-lY-Laisse/286513241378695
Les Enfants rouges
www.les-enfants-rouges.com
L’Office
www.facebook.com/L.Office.Restaurant
Vivant Table
www.vivantparis.com/