Aldo Iacomoni, Walter Iacomoni, Giuliano Di Goro és Gino Mencuccini nevét ismerni kell, ugyanis ez a négy férfi világhírű. Legalábbis a dél-toszkánai Monte San Savinóban mindenképpen, hiszen 2010. június 13-án ők készítették el – a Guinness Rekordok Bizottsága által is hitelesítve – a világ leghosszabb porchettáját. Egy igazán lenyűgöző, 44 méter 93 centiméteres hosszúságban, 65 sertésből, közel egy kilométernyi zsineggel összekötözve, 130 kiló sóval, borssal és fűszerekkel ízesítve, valamint több mint 300 kiló faszénen sütve. Nicola Genobile a marchei Torrevecchia Teatinából mindenestre összetört ember volt aznap, mivel a mindössze két évvel korábban felállított, 22 méter hosszú és 935 kilós sülthús-rekordja ezzel a múlté lett, és sorsa a feledés homálya lett.
Az olaszok nagyon-nagyon komolyan veszik a porchettát. A korábban Közép-Olaszországban vásárokon, piacokon és falunapokon szívesen kínált rozmaringos és fokhagymás göngyölt sült sertéshús, amelynek általában a feje is rajta maradt, az elmúlt években óriási népszerűségre tett szert, különösen Rómában vált az egyik legkedveltebb utcai ételekké, végül Észak-Olaszországban is megtalálta a rajongóit, és – mivel ma már minden olasz húsfeldolgozó nagyüzemi módon gyártja – egyetlen Alimentari-vitrinből sem hiányozhat. Rómában tavaly állítólag 550 tonna porchettát fogyasztottak, a Frascatitól délre fekvő Ariccia falu még IGP-pecsétet is szerzett a porchettájának, és körülbelül négyszáz település vitatkozik ádázul Latiumban, Toszkánában, Umbriában és Marche régióban arról, melyik is a finom sülthús igazi szülőhazája. És azt az egy nagy Leonardo da Vinci-olajfestményt, amelynek hátterében állítólag egy porchetta látható, az olasz porchetta-történészek sajnos nem tudják olyan alaposan megvizsgálni, mint szeretnék. A kép ugyanis az angol királynő magántulajdonában van.
Markus Dormayer, a bécsi Langenzersdorf hentese éles késével lelkiismeretesen választja le a combot a sertésfélről. Reggel még élt az állat, a „vágómeleg” húst dolgozza fel a legszívesebben porchettához, mondja, ilyenkor könnyebben válnak el a részek. És itt bizony sok mindent le kell választani: először kivágja a szüzpecsenyét a bordakosárból, utána leválasztja a gerincoszlopot és a bordákat a vágott testről, majd levágja az elülső tarját. Megmarad egy körülbelül 50 cm hosszú és 35 cm széles darab hasaalja a karajjal együtt; hét-nyolc hónaposnak kell lennie a sertéseknek, véli Dormayer, akkorra rakódik rájuk pont a megfelelő mennyiségű szalonna, nem túl sok és nem túl kevés.
Öt évvel ezelőttig még soha nem hallott a porchettáról, meséli a fiatal hentes. A nyüzsgő pizza- és aperitivo-úttörő, Maria Fuchs (Pizza Mari’, Cin Cin Buffet) bízta meg azzal, hogy készítsen egyet. Fehér bors, só, fokhagyma, zsálya, rozmaring, Maria Fuchs diktálta, milyen porchettát szeretne, „és ha Maria azt mondja, akkor én úgy csinálom”.
És Markus Dormayer tanult. Például azt, hogy természetesen érdekes lenne a filét is együtt felgöngyölni, csak akkor a porchetta túl vastag lenne, és nem lehetne jól összezárni. „Tulajdonképpen a sertés pont úgy van kialakítva, hogy jól lehet belőle porchettát készíteni.” Persze használhatnának nagyobb sertéseket vagy malacokat is, amelyeknél a két fél nincs szétválasztva, így kvázi egy dupla porchetta keletkezik. De: „Kell hozzá egy sütő is, amibe belefér.”
A langenzersdorfi vendégköre nyitott az újdonságokra, mondja Dormayer, elvégre már évekkel ezelőtt nevet szereztek kreatív blunzen-kreációikkal. Körülbelül havonta egyszer tölti meg a hentes a sütőt az olasz sülthússal, és ha elfogy, két hét szünet következik, „hogy az emberek újra megéhezzenek rá”.
Mivel a porchetta elve – a sertést kicsontozni, fűszerezni, felgöngyölni, megsütni – nem túl bonyolult, feltételezik, hogy már hosszú ideje így készül. Norciában azzal érvelnek, hogy már a római korban is a sertéstenyésztés és -feldolgozás központjaként ismerték őket, ami logikussá tenné a porchetta umbriai eredetét. Latiumban etruszk eredetre hivatkoznak a porchetta kapcsán, Marche régióban pedig egy picénus nekropolisz ásatásain találtak sertéscsont-maradványokat – azé a népé, amely a harmadik században olvadt bele a rómaiakba. A régészek feltételezik, hogy a sertéseket az ünnepségeken egészben és nyárson sütötték meg – ezt a közeli Campli település igyekszik aduászként kijátszani a porchetta eredetéről szóló vitában.
Valójában azonban a kis Ariccia község volt az első, amely felfedezte a göngyölt sülthúsban rejlő kultuszpotenciált: 1950 óta rendeznek a faluban porchetta-fesztivált, 1962 óta pedig még Szent Apollónia áldását is kérik rá védőszentként. Így az olasz hatóságoknak gyakorlatilag nem volt más választásuk, mint megadni a helyi porchettának az IGP-státuszt.
A Naschmarkton található Pöhlnél állítólag mindig is volt porchetta, mondja Christian Pöhl. Már legalább 25 éve importált az apja olasz csemegeárukat a modenai Villanitól, egy olyan gyártótól, amely már korán specializálódott egész Olaszország regionális jellegű felvágottjainak gyártására, köztük a porchettára is. Ami régen természetesen valamivel nehezebb volt, mint ma, emlékszik vissza Pöhl. A sonkák és felvágottak – ma már elképzelhetetlen! – kontingenshez voltak kötve, és a hagyományos Piccini vállalatnak gyakorlatilag monopóliuma volt az olasz importra. Ezért a szűkös kontingenseket többnyire könnyen (és jövedelmezően) értékesíthető termékekkel, mint a prosciutto és mortadella, merítették ki, porchetta azért néha belefért.
Egy pár évvel ezelőtti nyaralás alkalmával Christian Pöhl aztán Marche régióban felfedezte a „másik” porchettát, az „esemény-porchettát”: büfék, ahol semmi más nincs, csak porchetta, amelyet ott langyosan, nagy ováció közepette szelnek le az egész darabról a paninóba (ideális esetben a genzanói fehér kovászos durumbúzás kenyérbe) vagy a papírra, miközben ellenállhatatlanul árasztja a sült sertéshús, fokhagyma és fűszernövények illatát.

Ezt akarta Bécsben is. Így 2018-ban először rendelt Giuliano Carianitól az umbriai Montefalcóból egy ilyen igazi porchettát, fejjel együtt: 68 kiló umbriai sertéssültet, amelyet látványosan a Naschmarkt közepén szeleteltek fel. „Szerdán délben kezdtük el árusítani, csütörtök délutánra elfogyott. Dijonmustár mellé, egy pohár bor, és kész!” Minden hónap első hetében érkezett egy ilyen umbriai sült malac, idén szeptembertől pedig folytatódik ez a kellemes hagyomány.
A porchetta hosszú története, széles körű elterjedése egész Olaszországban és végül a regionális identitásokért folytatott küzdelem ahhoz vezetett, hogy mára valóban rengeteg változata létezik a finom göngyölt sülthúsnak. Az ipari gyártók hajlamosak a húst feldolgozás előtt pácolni, ami rózsaszín színt kölcsönöz neki és növeli az eltarthatóságot. Vannak kézműves porchettai-k, akik a tarja oldalsó részeit is belecsavarják, mások nem. Egyesek „pillangóvágással” készítik elő a karajt és külön göngyölik, mások megspórolják ezt a fáradságot. A tényleges különbséget azonban a fűszerezés, illetve a töltelék adja. A só, a bors és a fokhagyma vitathatatlan, a fűszernövényeknél már differenciáltabb a helyzet. Az aprított rozmaringban még egyetértenek, a vadédesköményben már kevésbé; az az Appenninektől nyugatra kötelező, Marche régióban viszont ritka. Egyes helyeken még sonkát is göngyölnek a porchettába, máshol salsiccia-masszát, megint máshol máj- és lépdarabkákat. És néha még meggyet és mandulát is, ó, szent Apollónia!
A sertés kiválasztásánál valószínűleg inkább a kor, mint a fajta a döntő, de Roman Schober Gars am Kampból a különböző sertésekkel folytatott kísérletei után mégis a sváb-halli fajtát ismerte fel a legmegfelelőbbnek a Porcella-porchettához.
A Porcella üzemeltetői, Miriam Strobach és Gregor Einetter, akik 2013 óta működnek együtt a waldvierteli hentessel, többek között Turopolje-sertésből és waldvierteli szőke marhából származó nemes húsokat küldenek, nem is Olaszországban ismerték meg a porchettát, hanem egy New York-i élelmiszerpiacon. Az online húsüzletük akkor még csak tervezés alatt állt, úgy döntöttek, hogy a porchetta jól illene a kínálatba, ezért tényfeltáró útra indultak Rómába. Az ott tapasztalt „purista” változatot – só, bors, fokhagyma, rozmaring, édeskömény és olívaolaj – aztán a Waldviertelben reprodukálták. „De hamar rájöttünk, hogy az elkészítése meglehetősen igényes, és mindenekelőtt örökké tart”, ezért Strobach, Einetter és Schober úgy döntöttek, hogy egyfajta kényelmi, azaz előre főzött porchettát készítenek, amelyet már csak 1,5 órára kell a sütőbe dobni, majd a grillfunkcióval egy kicsit ropogóssá tenni.
Schober két különböző méretben, három és hét kilósban göngyöli a waldvierteli bio-porchettát. „De a nagy formátumhoz azért kell egy valamivel nagyobb sütő”, mondja Einetter. Vajon a postai porchetta piaci rés a választékban? Nem, egyáltalán nem, hetente legalább egyszer rendelnek a fűszeres göngyölt sülthúsból, minél többet ünnepelnek, annál gyakrabban. Vajon a nagy keresletre való tekintettel lesznek-e változatai, például májjal/léppel, húsmasszával vagy meggyel/mandulával? Teljesen elképzelhető, mondja Gregor Einetter.
Mivel Olaszországban már régóta porchetta-láz van, a porchettát manapság már más állatokból is készítik. Porchettino a neve, ehhez bárányt, nyulat, pontyot és igen, sülthús-göngyölve még tarajos sültet is készítenek. Majd meglátjuk, mikor lesz az első osztrák tarajos sülttel készült porchetta…
Fleischerei Dormayer
Wiener Straße 1, 2103 Langenzersdorf,
Tel.: 02244/22 52
www.dormayer.at
Pöhl am Naschmarkt
Naschmarkt-Stand 167, 1060 Wien
Tel.: 01/586 04 04
www.poehl.at
Porcella
www.porcella.at
Porchetta Cariani
06036 Montefalco, Olaszország
Tel.: +39/0742/37 98 16
www.cariani.it